Az ember tragédiája kolozsvári bemutatója

‍Színpadi hatáskeltés és színészi játékmód

‍

„Ünnepet ült tegnap a kolozsvári nemzeti színházban is a magyar drámairodalom. A ragyogó gyöngy, mely egy mélyen sebzett tengeri csiga kebelében szűrődött össze, a sorscsapásaitól porig alázott nemes költői lélek ragyogó műve: Madách Imre Ember tragédiája előadatott a mi színpadunkon is, másodiknak és – azt hisszük – utolsónak is a budapesti nemzeti színház után. Utolsónak, mondjuk, mert a szellemi és anyagi erőfeszítéssel, mit e remekmű színpadra hozatala igényel, aligha tud hazánkban egy harmadik színház is megbirkózni e kettő után.”¹

A Manfréd álnév alatt író ifj. Szász Károlynak (Szász Domokos református püspök fia, ekkoriban joghallgató) a kolozsvári bemutató – 1884. február 27. – utáni tárcájában írott jóslata nem következett be. A kolozsvári bemutatót még számos követte nem csak Kolozsváron; itt a kitűzött hat előadást még egy hetedik alkalommal is ki kellett egészíteni a nagy sikernek köszönhetően; a környékről is sokan felutaztak, hogy a könyvdrámának tekintett drámai költeménycsodát a színpadon szemlélhessék. Fordításai révén a mű külföldi színpadi karrierje is elkezdődött 1892-től.

A szellemi és anyagi erőfeszítések mellett, amit ifj. Szász Károly említ, a korabeli színpadtechnikai viszonyok fejletlensége is volt az oka annak, hogy Paulay Ede kísérletéig (az ősbemutató 1883. szeptember 21-én volt a pesti Nemzeti Színházban) többen elképzelhetetlennek tartották a dráma színrehozatalát. (Madách még megérte, hogy művét könyv alakban lapozhassa, de azt már nem, hogy színpadi sikerének örvendhessen.)

‍

A képzelet szárnya és a vizuális élmény

‍

Manfréd kritikája így folytatódik: „így, szinpadra hozva, »Az ember tragédiája« – valljuk meg, sokat veszt közvetlen hatásából. A külsőségek nem bírják utolérni a képzelet szárnyait a színpadon, melyek olvasva, pazarabb, pompásabb keretet színeznek ki szellemünk előtt az események számára, melyekben az ember tragédiája lejátszatik. A vászon, a festék és az ecset, bármily művészi legyen is kezelése, nem képes pótolni a képzelet csapongásait, s a verba volant scripta manent elve talán sehol nem érvényesül jobban, mint épen Madách müvének szinrehozatalánál, hol a mélyebb értelmű, egyszerűségükben is magvas mondások oly gyors egymásutánban jutnak füleinkhez, hogy eszmélni fölöttük nincs időnk, egyik percz benyomásait a másik rákövetkező menten elmossa. Az első színben a menybolt tárva áll előttünk. Az angyalok kara dicséneket zeng s a három arkangyal az Eszmét, Erőt és Jóságot dicsőíti. Lucifer a meny egyik zugában áll és konokul gúnyolja a bevégzett alkotást. Osztályrészül kéri és nyeri az Úrtól a tudás és halhatatlanság fáját az éden kertben, mire az angyalok dicséneke újra felzendül s a meny bezárul. E szín díszlete valóban igen szép és az angyalok csoportositása is szép öszhangban történt.”

A kevésbé deskriptív, kétszer is a szép jelzőt használó rögzítésből aligha következtethetünk az előadás díszletelemeire, a cselekmény narrativizálását azonban a folytatásban is meglehetősen pontosan adja a szerző. Tézise szerint olvasva nagyobb a hatása, mint előadva, mivel a külsőségek nem bírnak versenyre kelni a képzelet szárnyaival. Úgy is értelmezhetjük, hogy a költői drámaszöveg értékeire inkább bírt rezonálni, s azt nyelvileg megragadni, mint a színházi előadás sajátos medialitására: a vizuális, performatív és auditív dimenzióira kevésbé volt érzékeny.

A korabeli díszletezéstechnikák tekintetében nagy szerepet vivő festett háttérfüggönyök, festett oldalkulisszák és szuffiták, azaz a kritikabeli „a vászon, a festék és az ecset” metaforáival azonosítható tervek létrehozója és kivitelezője Beczkóy János volt, aki a kolozsvári színháznak harminc éven át volt énekese és díszletfestője. Beczkóy munkáját nem tudjuk, milyen mértékben befolyásolta a Paulay-féle rendezéshez használt díszlet, amit Spannraft János részben a régi díszletelemek felhasználásával állított ki. Spannraft egészen új díszletet állítólag csak ötöt készített, ezek voltak: a mennyország, a paradicsom, a paradicsomon kívüli szín, a falanszter és az eszkimó szín; a többi díszlet régi díszletelemek összeeszkabálásával, átfestésével és átalakításával zajlott, mégpedig úgy, hogy a közönség elámult rajta.² A Magyar Polgár már februárban, minden bizonnyal reklám céljából beharangozta, hogy: „Derék színházi festőnk, Beczkói, már hónapok óta dolgozik a számtalan uj díszleten s – mint ő mondja – az »Ember tragediájá«-nak külső kiállítása nem sokkal fog hátrább állani amannál, mely a b.pesti nemzeti színházban méltó feltűnést keltett. Stylszerüségre, ízlésre és egyöntetűségre nagy gond lesz fordítva a díszleteknél.”³ A színlapra végül a következő közönségcsalogató információ került a külső kiállításra vonatkozóan: „A menyország, a paradicsom, a jégvilág egészen uj teljes nagy diszleteit, valamint a többi ékitménydarabokat festette Beczkoi János”.⁴ Ifj. Szász Károly „a menyország és jégvilág díszletei”-t emelte ki kritikájában.

A Kolozsvári Közlöny hírlapírója, ekkor a bölcselet- és orvostanhallgató (későbbi politikus) Sándor József⁵ tárcájában azt írja, hogy „Kivált a francia forradalom szcenájának tömeg mozgása a meiningenieknek is becsületérre válalna [!].”⁶ Látható, hogy a korszak meghatározó európai színpadi stílusirányzatának a megnevezése nemcsak a Paulay-rendezés kapcsán, hanem E. Kovács Gyula kolozsvári rendezésében is érvényesült, figyelembe véve a magyar színjátszás hagyományait és a kolozsvári színház anyagi lehetőségeit. Az előbbi az irodalmi értékű szöveg színvonalas színpadi tolmácsolásának igényében és a nagy színészegyéniségekre mint közönségvonzó elemre hagyatkozásban fejeződött ki, utóbbi a viszonylag csekély anyagi ráfordítással járó készletgazdálkodást jelentette, olyan látványosságot, amelyben a tömegek mozgatásának is fontos szerep jut. A három teljesen új díszlet megnevezésének színlapi hirdetése mögött is a régi anyagok újrafelhasználásának és átalakításának az elve érvényesült, hisz anyagi tekintetben nemhogy a meiningeni udvari társulat lehetőségeihez, még a pesti nemzeti helyzetéhez viszonyítva is szerényebb anyagi körülmények közt gazdálkodhattak. Mivel rendezőként E. Kovács Gyula számára a meiningenizmus eszköztárából viszonylag kevés állott rendelkezésére, a szcenikai lehetőségek pótlására gyakran vonultatott fel színpadi tömeget. Ennek konkrét számadatairól sajnos jelenleg nem rendelkezünk információval. Ifj. Szász így értékelte az ekkoriban a meiningeniek (a meiningeni társulat egyébként a bemutatót megelőzően már háromszor vendégszerepelt Magyarországon: 1875-ben, 1879-ben és 1881-ben) és a bécsi Burgtheater előadásainak példáin is látható színpadi historizmust érvényesítő kolozsvári színpadi tömegmozgatásokat: „A népcsoportosulások hatással és tapintatosan voltak rendezve, a mellékszereplők egyen-egyen kitűnő ensembleben érvényesiték szerepeiket.”⁷ Ifj. Szász is az angyalok szép és összhangos csoportosításáról írt.

Amint ismert, hogy a Tragédia Paulay által színre alkalmazott példányát használta E. Kovács, s őt követően a vidéki társulatok a darab színrevitelekor, elképzelhető, hogy díszletek tekintetében ez a közlekedés nem volt ilyen könnyen kivitelezhető: a kolozsvári társulat önállóan rukkolt elő ezek kiállításával. Beczkóy díszletének sikere azonban ennek közlekedésében is lemérhető: az 1884 decemberében és 1885 januárjában tartott szegedi előadások, valamint a nagyváradi 1885. júliusi előadások vizuális hatását a kolozsvári díszletek biztosították.⁸

‍

A szcenírozás kérdése

‍

A korszak színházi szövegkönyveinek a közlekedését vizsgálva elfogadott és a színházi törvénykönyvben is kimondott gyakorlat, hogy klasszikus szövegek esetén a pesti szcenírozást követi a vidéki. Pontosabban: az 1881-es kolozsvári színházi törvénykönyv 71. pontja kimondja: „Szerepből valamint darabból kihuzni valamit, 3 kros büntetés alatt, nem szabad. A darabokat az igazgatóság jóváhagyása mellett csak a főrendező (v. művezető) rövidítheti meg. A klasszikus darabok (Shakespeare, Moliére, Goethe, Schiller stb.) mindenkor a budapesti nemzeti színház drámai igazgatójának szcenírozása szerint fognak színre hozatni, aki e szabályoktól eltérőleg önkényűleg jár el: az okozandó zavarhoz képest, 20 krajcáros büntetéstől, negyed havi díj elvesztésig büntethető a bíróság belátása szerint.”⁹

E. Kovács, Paulayhoz hasonlóan, a kolozsvári színház művezetőjeként a színház műsorpolitikájában fontos szerepet juttatott a klasszikusok és a kortárs drámairodalom mellett a magyar drámák színpadi bemutatójának. 1883-ban például olyan drámatörténeti klasszikus szövegeket alkalmazott színre először, a pesti Nemzeti Színházat is megelőzve, mint Petőfi Tigris és hiénája (1883. november 3.) vagy Vörösmarty A fátyol titkai (1883. november 30). Később, 1888-ban Madách Mózesét és a Csák végnapjait is színpadra alkalmazza, rendezi és bemutatja a Farkas utcai színpad közönségének.

Paulayhoz írt leveleiből kiderül, hogy őt is foglalkoztatta a Tragédia színrevitele, saját jutalomjátékaként kívánta volna adni, de amint hírét vette Paulay szcenírozásának, engedélyt kért ennek lemásoltatására és színpadi használatára. Mindezt meg is kapta másfél hónappal a pesti ősbemutató előtt.¹⁰

Bár a jelenlegi kutatási feltételek nem teszik lehetővé,¹¹ hogy a kolozsvári szövegkönyvet alaposan megvizsgáljuk, ill. összevessük a Paulay-félével, nincs okunk kételkedni abban, hogy a két szövegkönyv között minimális eltérések lehetnek. Kelényi István alapos szövegkönyvvizsgálatát és Paulay saját szcenírozását értelmező írását összeolvasva elmondhatjuk a kolozsváriról is, hogy úgy, amint az ősbemutató szövegkönyve, ez is a drámai költemény kb. 4117 sorából kb. 2560 sort őrzött meg, előjátékra és öt szakaszra bontva.¹² Az előjátékot az első három szín alkotta: az első szakasz Egyiptomot és Athént, a második Rómát és Konstantinápolyt, a harmadik az egybevont két prágai jelenetet és Párizst, a negyedik a londoni színt tartalmazta. Az ötödik szakaszra maradt a falanszter, a jégvidék és a paradicsomon kívül játszódó zárójelenet. Néhány húzásra színpadtechnikai okokból került sor: nem jelenítették meg a teremtett világ elvonulását az Úr előtt, és kimaradt a fáraó hatalmának és Rómának pusztulása, továbbá az űrjelenet, melynek fontosabb mondatai a jégvidék elejére kerültek át. Néhány apró betoldásra is szükség volt. Hogy pontosan hány sor hangzott el a szövegkönyvben leírtakból, azt meddő lenne kutatni, de a Kolozsvári Közlöny arról számolt be, hogy a harmadik és negyedik előadáson is zsúfolásig telik meg a színház, és a gyakorlásnak köszönhetően pergőbb is a játék menete. Ez mind az elhangzó szöveg, mind pedig a díszletcserék gyorsabb ütemének eredménye lehetett: „Az előadás egyre jobb és gyorsabb menetű, úgy annyira, hogy pl. már szombaton 10 órakor ért véget, több mint félórával hamarább, mint az előző két előadás.”¹³

‍

Színészi játék

‍

Jászai Mari vendégjátékával a pesti előadás levegőjét hozza, de tekintve a színésznő korábbi kolozsvári időszakát (1868–1872), a közönség otthonosan ismerősként üdvözölhette a 34 éves tragikát, akinek kollégáitól eltérően már gyakorlata volt a szerep eljátszásában: „Kassayné Cybele papnőit idézi elénk, kik maguk furia-tűztől megszállatva, kényszerűen magukkal ragadták a körülállókat. Ebben az asszonyban az a daemon az isten. Csak az képesíti jelenetek szerint oly megfelelő, különböző színezésre. A paradicsomi jelenetben sovár mohósággal nyult a gyümölcs után (…), Velőt rázó realisticus sikollyal borult agyonkorbácsolt kedvesére a pharaó előtt (…) Mint Miltiádes neje matróna-méltósággal villámlott a nép közé, csodálatos érzékkel csúcspont gyanánt választva ki a magasztos kijelentést (…) Rómában a merengő ledérhölgy sebző fájdalommal sirta maga elé a levegőbe: (…) A közönség pártokra oszlott: vajon ebben a Gréve-piaczi jelenetben kulminált-e Jászai Mari, midőn mámoros arczczal a tömegben zengi a marseillaiset, Carlyle egyik ide cseppent alakja gyanánt, vagy a Tower előtti könnyűvérű leányka sikerült-e legjobban, hogy édes szeleséggel ejté ki: »Vehetne ön vásárfiát«. Mi azt mondjuk, ilyen megkülönböztetésre senki sincs feljogosítva. Jászai Mari mindennek egyformán kitűnő. Az a phalanszterben is, hol a »rajongó férfiút« igazi idegbeteg nőiséggel öleli át. S az a felébredéskor is. Itt a költő sorát: »Anyának érzem, oh, Ádám, magamat« nem mondja el, de a füléhez hajolva, a derült, meleg nap édes némaságával ezerszerte többet mond, mintha szólana. Ha még is culminaczióról beszélhetünk, akkor a Jászai Mari ezen néma mosolya a culminació, s pedig helyesen a költő czélja szerint is, mert az édes titok a költemény forduló tengelye. (…)”¹⁴ Sándor József igen érzékletesen ír Éva alakváltozatainak Jászai-féle megalkotottságáról: színpadi mozgására, gesztusaira, mimikájára, hangerejének változásaira egyaránt figyel, s nem győzi dicsérni alakváltozó tehetségét, „különböző színezését”, amit kevésbé tudományosan démoni megszállottsággal magyaráz.

Ecsedi Kovács Gyula 45 évesen vállalta magára Ádám szerepét. A főként hősszerepekben működő színész ifj. Szász/Manfréd szerint „Ádámjában átgondolt alakításban, ritka figyelemmel láttuk megtartva Ádám alaphangulatát; ez indokolva van tökéletesen azáltal, hogy Ádám folyton csak alakot változtatott, de lényegében mindig az eszményekért küzdő ember marad. Alakításában lényegi változatosságot tehát ok nélkül keresnénk”.¹⁵ Sándor József nem csupán alakítását értékeli, hanem az előadás létrejöttében, s általában a színházban vállalt sokrétű érdemei kontextusában empatikusan jellemzi alakítását: „E. Kovács (…) a legnagyobb elismerésre érdemesítette magát. El kell ismernünk, hogy színházunk pótolhatlan erőt bír benne. Szűkkörű színi műfajaink következtében játszani majdnem mindennap, művezetősködni felváltás és pihenés nélkül, és a mellett szünnapok nélkül begyakoroltatni, s botlás nélkül rendezni egy ily megpróbáló darabot, ez dicséretre méltó, tehetségre valló, derék férfi-munka volt. Csak pár oly lényegtelen, apró zavar fordult elő, mely számba nem vehető az egybevágó, gyors és akadálytalan összrendezés mellett. Kivált a francia forradalom szcenájának tömeg mozgása a meiningenieknek is becsületérre válalna. És gondoljuk hozzá, hogy ez a Kovács Gyula játszott is, játszta Ádámot, a darab legterjedelmesebb szerepét, és játszotta kimerülés nélkül, egyöntetű erővel, becsülettel.”¹⁶

Szentgyörgyi István 42 éves volt, amikor megkapta Lucifer szerepét. Szerepkörét tekintve igen sokrétű színésznek mondható, gyakran játszott apaszerepeket, különleges karakterszerepeket, ritkábban intrikust. Manfréd szerint „Szentgyörgyi Lucziferje eléggé ördögi s ez ördögiesben eléggé változatos volt arra nézve, hogy szintén kitűnő alakításnak mondhassuk.” A második előadás után pedig elégedetlenségét is megfogalmazza: „Szentgyörgyi Lucziferjében már több szint vártunk volna meg, s különösen valamivel több elevenséget és hevet, beszédben és mozgásban egyaránt.”¹⁷

‍

Jelmez

‍

Az előadás vizuális hatásának megkerülhetetlen eleme volt a díszlet mellett, a plakátok is felhívták a fényes, új jelmezekre a figyelmet. Azonban a kolozsvári lapok feltűnő módon egyetlen szereplő jelmezéről sem írnak, csak Jászai historizáló jelmezeiről zengtek ódákat. Manfréd külön felkérte Mihálisi Mimit, Jászai jó barátnőjét (akivel intenzíven levelezett, s ha Kolozsváron vendégjátszott, akkor nála szállt meg), hogy részletesen írja le az előadásban használt Éva-jelmezeket. A híres kolozsvári kalapkészítő, akkoriban masamódnak hívták e szakmát, nemcsak ízlésesen feltűnő kalapkölteményeiről volt híres, hanem sok csodaszép ruha is került ki a keze alól. A ruhatervező ezen alkalommal divatújságíróként is debütált, s remek részletes beszámolót közölt Jászai tizenegy különböző jelmezéről, amelyet az előadás különböző jeleneteiben viselt.¹⁸

Hadd idézzem a barátnő hozzáértő, beszámoló hangját; az első három jelmezt így írta le: „Éva első toilettje nem igen áll többől, mint egypár viráglevélből és aranyszőke hajfürtökből. A paradicsomon kívül öltözékéért és Ádámnak vad kecskéket kelle megölnie, hogy magát és nejét azok bőrével befödje, de ugyanekkor Éva már a cziczomára is gondolt. Ebből láthatja uram, mily ősrégi és ezért mily jogosult az én mesterségem! Már Éva anyánk pávatollakkal díszítette fejét, holott egy darab durva bőrből álló saruja csak hevenyészve van felkötözve talpára, hogy lábait a tövisek ellen védje. Szerintem, Manfréd ur, Évánknak ez legköltőibb és legkedvesebb öltözéke. Mint egyiptomi rabszolganőn, vörösbarna darócz ing van rajta, derekán és fején pedig nyers vászon kötelék, egyik azért, hogy hoszszu ingét csípőjére, másik, hogy haját fölszoritsa, melyek terhes munkájában akadályoznák.”¹⁹

A Magyarország és a Nagyvilág is közölt egy névtelen részletes beszámolót az ősbemutatót követően az előadásbeli jelmezeiről,²⁰ viszont a Mihálisi Mimié részletesebb, érzékletesebb, az anyagok minőségére, színére s a szabások stílusára, korhűségére kiterjedő leírást adott. Bár más forrásból úgy tudjuk, hogy Jászai saját ötleteit Paczka Ferenc és Feszty Árpád festőművészekkel rajzoltatta meg, minden bizonnyal Mihálisi Mimi is adhatott ötleteket ezekhez. A kivitelezés özv. Lengyel Gézáné Váczi utcai műtermében készült.²¹

Az előadás zenei összetevőjével kevésbé volt megelégedve Sándor József: „A zene nem tetszett. Sem az angyalok karéneke, sem a bordal. A marseillaise dallama,²² midőn Kepler elcsüggedésekor felzeng távolból e szavakra: »Oh hallom, hallom a jövő dalát / Mely a vén földet ifjuvá teszi« elragadó hatást gyakorolt. A közönség fascinálva volt.” Ifj. Szász az első előadás után a következőket írta a zenei anyagról: „A darab zenéje mesteri kézre vall, különösen az angyalok kara. Nagyon hatásosan van hangszerelve a Marseillaise is, bár ezt szenvedélyesebben, több tűzzel kellene előadni, mint a hogy tegnap hallottuk.” A színlapról tudhatjuk, hogy az előadás zenéjét Erkel Gyula, a Marseillaise átiratát pedig Szabados Gyula szerezte. Természetesen a harmadik s negyedik előadásban a Marseillaise-t sokkal hatásosabban adták elő, mint az előző két alkalommal.

Az ember tragédiája kolozsvári bemutatójának hatása hamarosan több városban is felfedezhető volt, részben az Ádámot játszó E. Kovács Gyula vendégjátékainak vagy a mellette 1885-től játszó Medgyaszay Evelyn Éva alakításának, Beczkóy díszletfestő díszleteinek vagy a kolozsvári s pesti előadásokban játszó Jászainak révén is, akinek alakítását e városok mellett Székesfehérvár, Sopron, Nyitra, Miskolc, Besztercebánya és Bécs színházi közönsége is láthatta.²³

Jegyzetek

1      Manfréd, Az ember tragédiája, Magyar Polgár, 1884. február 29. 50 sz.

2      Vö. F. Dózsa Katalin, Az ember tragédiája színpadtervei 1883–1915 között. Színháztudományi Szemle, 12, 1983. 95–146, itt: 105.

3      Magyar Polgár, 1884. febr. 9. 33. szám

4      Az ember tragédiája színlapja a Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentációs Gyűjteményében található. Köszönöm Kocsis Tündének, hogy kutatási célból megtekinthettem.

5      Pályájáról l. Berki Tímea, A fordítástól a politikáig. Az EMKE-alapító Sándor József pályájáról. In: Bartha Katalin Ágnes (szerk.), Életpályák, programok a közművelődés szolgálatában. Tanulmányok az EMKE 130 évéről. Erdélyi Múzeum-Egyesület, EMKE, Kolozsvár, 2016, 63–72.

6      Sándor József, Az ember tragédája, Kolozsvári Közlöny, 1884. febr. 29. 50. sz.

7      Manfréd, Az ember tragédiája, Magyar Polgár, 1884. február 29. 50. sz.

8      Szegeden 1884. dec. 27-én, 28-án, 29-én, 30-án, 31-én, 1885. jan. 1-jén, 3-án, 4-én és 6-án játszta Nagy Vince társulata a kolozsvári Ditrói Mór rendezésében. (Ádámot Somló Sándor, Évát Hunyadi Margit, Lucifert Bokody Antal alakította). Nagyváradon 1885. júl. 14-én, 15-én, 16-án, 18-án, 19-én, 20-án, 25-én, 26-án Nagy Vince társulata a kolozsvári Ditrói Mór rendezésében. (Ádámot Ivánfy Jenő, Évát Hubay Aranka, Lucifert Bokody Antal alakította). Vö. Enyedi Sándor, A Tragédia a színpadon. 125 év. Bibliográfia, Madách Irodalmi Társaság, Bp. 2008.

9      A kolozsvári Nemzeti Színház törvénykönyve. Kiadatott 1881. május 1-én. Kolozvár, Ny. Gámán János örökösénél, 1881, 22. Figyelemre méltó, hogy a nyolc évvel korábbi törvénykönyv még nem tartalmazott a klasszikus darabok szcenírozását illető mintakövető kikötést. Vö.: A Kolozsvári Nemzeti Színház Törvénykönyve 1873. május 1-jétől kezdve, Kolozsvár, ny. K. Papp Miklósnál, 1871.

10    E. Kovács Gyula Paulayhoz írott leveleire Kerényi Ferenc és Tőkés Orsolya is utal. Az előbbi 1883. július 20-i és aug. 2-i leveleiből idéz, Tőkés az aug. 2-i levélből idéz bővebben. L. Kerényi Ferenc, Az ember tragédiája vidéki előadásai (1884–1886). Színháztudományi Szemle 12, 1983, 55–74. Itt: 65. Tőkés Orsolya, A magyar romantikus dráma a színpadon – Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde c. doktori értekezés, BBTE, 2012, 90.

11    A Mikes Kelemen utcai egykori Kántor-házban található KÁMSZ Dokumentációs Tára az épület felújítása miatt jelenleg nem kutatható.

12    Kelényi István, Paulay Tragédia-szcenáriuma, Színháztudományi Szemle 12. Bp. 1983. 31–55. Itt: 34–36. Paulay Ede, Az ember tragédiája a színpadon, Fővárosi Lapok XX. évf. 1883. szeptember 20. 220. sz. 1883. szept. 21. 221. sz.

13    Magyar Polgár, 1884. márc. 4. 53. sz.

14    Sándor József, Az ember tragédiája, Kolozsvári Közlöny, 1884. febr. 29. 50. sz.

15    Manfréd, Az ember tragédiája, Magyar Polgár, 1884. február 29. 50. sz.

16    Sándor József, Az ember tragédiája, Kolozsvári Közlöny, 1884. febr. 29. 50. sz.

17    Manfréd, Előadás és Jászai M. asszony öltözékei. Magyar Polgár, márc. 1. 51. sz.

18    Mihálisi Mimi, Tisztelt Manfréd úr! Magyar Polgár 1884. febr. 30. 51. sz.

19    Manfréd, Előadás és Jászai M. asszony öltözékei. Magyar Polgár, márc. 1. 51. sz.

20    Magyarország és a Nagyvilág, 1883. szept. 30. 39. szám

21    Vö. F. Dózsa Katalin, Az ember tragédiája színpadtervei 1883–1915 között. Színháztudományi Szemle, 12, 1983, 95–146. Szabó Lőrinc, Jászai Mari, az első magyar Éva, Az ember tragédiájá-ról (Beszélgetés a legnagyobb magyar tragikával). Est, 1923. január 21.

22    Sándor József, Az ember tragédiája, Kolozsvári Közlöny, 1884. febr. 29. 50. sz.

23    Vö. Enyedi Sándor, i. m.