Az olvasó hány százalék neandervölgyit hordoz magában?

„Az emberek sokszor beszélik el, ami volt. Annyiszor el is felejtik. Ha nem felejtik el, máshogyan emlékeznek. Semmi nem igaz. Minden az.” Darvasi László trilógiájának bármelyik fejezetéből ki lehetne ragadni néhány hasonló mondatot, amit kiindulópontnak tekinthetnénk az ötven évet (1908–1957) átfogó regény struktúrájának bemutatására. Lehet, hogy ez azért lehetséges, mert a 20. század első felének brutalitását már többször is megkísérelték elmondani, elfelejteni, letagadni, újragondolni, szépíteni, torzítani, művészeti alkotások révén emészthetővé tenni, és mégis minden újabb változatba bele lehet borzongani. Még akkor is döbbenetes, ha az egésznek csak egy kis szeletét, egy viszonylag szűk csoport három generációjának sorsát követhetjük végig. Ők többnyire a Törökszentmiklósra hasonlító kisvárosból indulnak, hosszabb-rövidebb kitérők után ide térnek vissza, majd innen kerülnek Budapestre, talán túl közel a hatalomhoz, és ebbe többnyire bele is buknak. Mégis továbbélnek. Többen közülük halhatatlanok, ez volt a regény munkacíme is, valamilyen formában a neandervölgyiek szinonimájaként, akik bár kihaltak, mi, európaiak a génjeinkben hordozzuk örökségüket. A regényben tíz alkalommal fordul elő a kifejezés, ami a terjedelemhez képest nem sok, de beszédes lehet, hogy ki, mikor, milyen értelemben használja.

1. Kollowitz Karola grófkisasszony bécsi tanulmányai során a baloldali eszmék bűvkörébe kerül, amiből az elpusztíthatatlan kertre vágyó öntudatos apa úgy kívánja kirángatni, hogy a kisvárosban levetítendő mozifilm ígéretével hívja haza. A lány úgy néz apjára, mint egy ősemberre, majd „Te neandervölgyi!” felkiáltással mutat rá a generációs különbségekre. A generációk közötti ideológiai különbségek szinte minden családnál megjelennek: a gróf lánya a bolsevik kalandorba szerelmes, ezért maga is baloldalivá válik, majd beledermed a változtathatatlanságba, a kastélylakókhoz hű cselédlány fiai kommunista pártaktivisták és verőlegények, a zsidó boltos fia pesti doktorként tünteti el a nemkívánatos nyomokat, de az is előfordulhat, hogy az azonos oldalon álló kommunista apa-fiú párosból a fiú válik vallatójává a kegyvesztett apának. Ami persze nem véletlen, jól kiszámított húzás ez. Kinek a húzása? Hát azoké, akik mindent tudnak, akárcsak Darvasi narrátora.

2. Sós Erna a regény legösszetettebb és legszerethetőbb női figurája, Gál Endre pedig a vidékre száműzött tanár, aki idegenként próbálja a helyiek életszokásait kitapasztalni, és örülne, ha Erna elismerné, hogy van humora. A kifinomult humor teszi emberré az embert, a viccet az ősember, a neandervölgyi is ismerte már. Erna, a tanulatlan cselédlány büszke rá, hogy mégis mennyi mindent tud, biztos kézzel irányítja a kisváros társadalmát, de nem műveltségéből adódóan, hanem mert nagyon tud szeretni. A műveltek, tanultak, kifinomultak sorra buknak el, halnak meg, tűnnek el a regényben, halhatatlanná az érettségi vizsgát elbukó zsidó fiú válik.

3. Bár emberi sorsokról szól a regény, Darvasinál nem meglepő, hogy nem csak emberek a főszereplők. A kert és a kis pimasz Putto Lacrima nevű szobor arról beszélgetnek, hogy a 20. századi ember elveszítette önmagát, újra kellene építeni az embert, de túl sok lett az anyag, az ismeret, amit ebbe az új neandervölgyibe kellene beleépítenie. A művészet nem segít, a lélek lehetne valamilyen mentőöv, de hát azt veszítették el először. Mind a kert, mind pedig a puttó erővel felruházott lénnyé válik a szövegben, bár a végére a kert elvadul, éppen a magára maradottság miatt indul enyészetnek, a puttó viszont minden megbecstelenítésből újjászületve mindvégig megőrzi humorát, iróniáját, a történtek újraértelmezésére való képességét. Fontossá válik az újramondás, egyrészt a szereplők is folyamatosan önkonstrukciós eszközként használják a velük esett dolgok újramesélését, a váltakozó perspektívához az időről időre felbukkanó – korábbi Darvasi-regényből ismert – könnymutatványosok is hozzájárulnak, akik nemcsak a lehetetlennek tűnő helyzeteket oldják meg, de gúnyos kérdéseikkel a történeteket is más fénytörésben láttatják.

4. Radu Kipter, a román csapatok 1920-as kivonulása után hátramaradt meleg tánctanár eleinte szintén nehezen tud integrálódni a városka életébe, de némi segítséggel túlélési stratégiákat alakít ki, amelyek több attrocitás ellenére is viszonylag sokáig életben tartják. Túléli és valamilyen szinten meg is éli a Barotány Vilma, a rendőrfőnök lánya által előirányzott szexuális aktust is, melynek végét a pogány, büdös, bunkó barbárok, neandervölgyiek hörgése jelzi. Az emberből ilyenkor boldog állat lesz, a lelkének, a szeretetének ehhez nincs köze, véli Radu Kipter, és az ő (főleg zenei) műveltségével rendelkező nézőpontból releváns állítása a regényben többször nyomatékossá válik: különösen a nőket erőszakoló katonák környezetéből tűnik el mindaz, ami emberré tehetné az embert.

5. Arany Ármin a világ legbutább zsidó fiúcskája, a holdutazó nagyapa és a számoló-zseni apa árnyékában ennyi jut neki, mellé a látás képessége. Látja, kiben milyen betegség bujkál, mikor hal meg, mikor lesz véletlen baleset áldozata, mit tegyen, mit ne tegyen. Furcsa gyereknek nézik, pedig ő lelkesen magyarázza anyjának (aki majd nem jön vissza a lágerből) és a rokon Hanna néninek (aki Pesten rejtőzik a vészkorszak alatt), hogy a neandervölgyit, ezt az erős fizikumú ősembert az állkapcsa formája képtelenné tette a beszédre, de tudott sírni, a könnyeivel kommunikált. Több ilyen kommunikációra képtelen vagy csak korlátozottan képes, erős testalkatú szereplő is megjelenik a történetben: Lackó József és fia, Sándor, Behemót, a hóhér fia, a hatalomnak, a rendszernek pedig elég gyakran van szüksége a csendes erőemberekre. A félelem és a megfélemlítés dinamikája a kötet egészén végigvonul, de a félelem őket sem kíméli: Lackó Sándor talán senkitől sem fél, az anyja, Erna közelében viszont mégis mindig dadogni kezd. Ármin meséjében az anya kineveti a síró ősembert, mert úgy gondolta, a neandervölgyi képtelen érezni, erre viszont a történet rácáfol. Csak az életben már többször meghalt halhatatlanok képesek az érzelmektől mentesekké válni.

6. Mivel a regényvilág nem rugaszkodott el a valóságtól, az olvasó egyáltalán nem csodálkozik azon, hogy Arany Ármin az auschwitzi táborban találja magát, azon már sokkal inkább, hogy oda magával rántotta Brenner Kelement, akinek addigi legnagyobb hőstette egy mohácsi busó megverése volt. Ott, a munkatáborban döbbennek rá, hogy olyanok lettek, mint a neandervölgyiek, egy-egy, a 20. század embere számára semmiségnek tűnő tárgy, egy kanál vagy bármi felbecsülhetetlen kinccsé válik. Az észnek, a realitásérzéknek viszont búcsút intenek, nehezebbé, szinte lehetetlenné teszi a túlélést. Azt ugyanis csak tudat nélkül, ösztönösen, táplálék után törekedve lehet megvalósítani. Az emberi test kiszolgáltatottságának ábrázolása nemcsak a lágerek szenvedőinek és haldoklóinak részletes leírása, hanem a többi rendszer kiszolgálói által vert, kínzott, megcsonkított testek aprólékos bemutatása révén is iszonyatot vált ki az olvasóban, legtöbbször megállásra készteti az olvasásban. De mégis folytatni kell valamiért.

7. Szeva Danuma fuvaros hasonló iszonyattal nézi a zsidók elszállítása után hátramaradók zabrálását, akik leírhatatlan (Darvasinak sikerül ez a leírás is) mohósággal vetik magukat a használati tárgyakra, minden mozdíthatóra. Feszültséggé, nehezen feloldható paradoxonná alakul a lágerekben lévők eszközök iránti vágya, a nincstelenség neandervölgyi állapota és a gyűjtögető homo sapiens megállapítása, mely szerint az ember nem bolond, hát a búvalbaszott neandervölgyieket is ezért hagyta le, hogy volt magához való esze. Ahogy a lágerek lakói elvesztették identitásukat, a nem tudom, ki vagyok állapotába jutottak, később ugyanúgy tűnnek el a valós személyek a zabrálás mögül, kik lehettek, nem tudni, a narrátor csak ritkán megy be a házakba terepszemlét tartani. Vannak viszont a történetnek olyan szereplői, akik önmaguk maradnak: Jolán, Radu Kipter felesége még kislánya kezéből is kiveri a valahonnan szerzett babát.

8. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy vesznek el a mesék. A ’40-es években a könnymutatványosok szekere egyre ritkábban tűnik fel, még ritkábban avatkozik bele az emberek életébe. Az utolsó, akit elvisz a szekér, Zsigmond, a bolond Tibi bácsi törvénytelen fia, akinél fordítva telik az idő: vénemberként született, és kisgyermekként is furcsán viselkedik, furcsán beszél, és egy idő után egyre csak ás: az apja holttestét keresi, a megtalált csontokból aztán madárijesztőt készít. Ő kisfiúként igyekszik mindenkit megbotránkoztatni, egyszer azt állítja, hogy olyan vaskannát ásott ki, amit egy neandervölgyi ember fosott tele. Durva világot ábrázol Darvasi, amiben a testnedveknek verbális szinten is nagy szerepet juttat, de az események alakításában is többször szerepet játszik. Az emberi tehetetlenség szimbólumává válik a regényben, hogy amikor már nem lehet tenni semmit a rendszer brutalitásának megfékezésére, még akkor is össze lehet kenni szarral a kampányolni igyekvő kommunisták autóját. Nevetségessé tenni, kacagni humor nélkül, akár a neandervölgyi.

9. Fehér Erzsi, a hóhér lánya, kurtizán és színésznő, az orosz munkatáborokból Lackó Sándort visszaváró, később feleségévé avanzsáló budapesti lakos az utolsó olyan szereplő, akinek kapcsán felmerül a neandervölgyi kifejezés. Nem rá vonatkozik, ő időközben kifinomult, nagyvilági nővé válik, de színészi teljesítménye középszerű, amit a kíméletlen kritikusok többször szóvá is tesznek. Ilyenkor ő menekül, olyan közegbe rohan, ahonnan ő maga is származik, a szegénynegyedek durva és vad lakosai, a neandervölgyiek közé. Köztük járva ünnepelt primadonnának képzelheti magát, akinek humorérzéke kifinomult, replikái csattanósak, aki pusztán éleselméjűsége révén is meg tudja magát védeni a munkásnép vad kívánkozásától.

10. Utoljára a köszönetnyilvánításban bukkannak fel a neandervölgyiek, a könnymutatványosok, fűmuzsikusok és angyalok társaságában. Nélkülük nehéz, szinte lehetetlen elmesélni, elfelejteni, majd mindig újramesélni azt a történetet, amit a 20. század első felének hívunk. Mi történik ezekkel a történetekkel, mit tesznek velük Darvasi lényei? Elviselhetővé teszik az értelemtől megfosztott cselekedeteket talán. Vannak olyan szereplők is, akik nagyon tudnak szeretni, szeretnek olyanokat is, akiket érdemtelennek tartunk erre a szeretetre. Az olvasó emiatt megbocsátóbb lesz, végül majdnem mindenkiben az esendő embert látja. Ne ringassuk magunkat ilyen illúziókban, a regénynek nem a feloldozás a célja. Nem is erre való az irodalom, ahogy azt a szakértő szereplők is megállapítják: „A fene vigye el, úgy lebőgött az egész emberi bagázs, úgy lejáratta magát, úgy elmocskolódott, hogy soha nem fog tudni kitisztálkodni. Viszont az irodalom erre lenne jó, a higiéniára. Meg egy nagy frászt. Ne akard, hogy tisztálkodjanak, hogy jó legyen nekik, szórakozzanak, révüljenek, ne akard, hogy higgyenek neked, de azt se, hogy hazugnak tartsanak, ne akard, hogy élvezzék a maradék életüket, a maradék országukat. – Hát akkor mit akarj? Semmit se – ez lett Gál konklúziója.”

A szövegben természetesen sokkal több szereplő jelenik meg, az emberi viszonyok szövevényes hálója rajzolódik ki, és ebből a magánemberi dimenzióból látjuk a nagyobb struktúrájú rendszerek működését, egyben működési hibáit is. Az ok-okozati összefüggések nem mindig érthetőek, a szereplők számára legtöbbször nem, és az olvasó is belebonyolódhat annak ellenére, hogy omnipotens narrátor vezeti végig a fél évszázad eseményein. De az omnipotens narrátor néha becsap, magára hagyja az olvasót, máskor pedig újrakezdi a történetet, más perspektívából mondja el ugyanazt, hogy még az is megértse, akit menet közben elhagyott a józan esze. Ami ebben a világban egyáltalán nem baj, de az ész, a humorérzék és az irónia mégiscsak szükséges ahhoz, hogy ne adjuk át magunkat a bennünk élő neandervölgyinek.

Darvasi László: Neandervölgyiek I–III. Magvető, Budapest, 2024.

‍