.svg)
Dombról tengerbe
Azt mesélték a magyarok, hogy a téli csendben a Balaton-parton hallani a szárcsák és a tőkés récék énekét. Ha befagy a víz, a jég különös és kísértetiesen pattogó hangját figyelik éjjel-nappal. A rakparton jegesmedve nagyságú, széles vállú férfiak imbolyognak. Megváltozom, Teri, gyere vissza, Anna. A hideg fagyasztja a tüdőt és a lelket. Köd fekete tea nélkül, köd Viktória-piskóta nélkül, köd emeletes busz nélkül.
Mennyi mindent lehet csinálni egy napos délután! Túrázni az angol tengerpart közelében, az East Hillen. Az erdőben lépdelek a nagy, kiépített falépcsőkön lefelé, páfrányok nőnek mellette. Felfelé menetelek, majd újra lefele a lépcsőn. Eltakar a lomb. A tisztáson bandukolok, nyulat látok, kacsát, sirályt, mi lenne, ha belebuknék a mélységbe, a dombról a tengerbe. Vadlovak patanyomait látni. A park után tétován ácsorgok a városban a Jenny Lindt pub előtt.
Fizikát tanítok egy általános iskolában. Itt, a domb tetején, Hastingsben az East Hillen a szél átfogja a derekamat, akár a táncos műsorban, a tévében. Mesél a testemnek szerelemről, gyűlöletről, nyugalomról, féltékenységről, csábításról, születésről, szeretetről, halálról. Elmutogatom neki, hogy éhes vagyok és beleszerettem Ashley-be. Aztán azt, hogy ha esik, a tehénszar beázik a földbe. Eltáncolom, hogy levadásztam egy bölényt, amiből a család egy hétig jóllakott. Meghalt az anyám, elkeringőzöm a kétségbeesést. A testemmel prózaverset írok, majd regényt, az első fejezet lassú foxtrott, a legjobb kiadó visszadobja.
Mindeközben a magyaroknál csilingelő hangon énekel a barkóscinege. Novemberben alacsonyan jár a nap, alkonyatkor mintha lemerülne a Balatonba, látja a bütykös hattyú, a nők a ráncokat nézik egymás arcán.
Spanyolországban van négy ingatlanom. Amikor hazajövök és ránézek a lakóimra, eltűnődöm, kik ők. Én Arthur Welsh vagyok. A magyarokkal egyszer megittam hat pohár whiskey-t. A hetedik pohár előtt megszólaltak az anyanyelvükön. Mintha visszafele beszéltek volna! Zokogtam. És azt ismételgettem, hogy ez csak egy újabb rejtelem a világban, semmi más.
Hiányzik az életemből, hogy valamin hosszasan dolgozzam. Vagy gondolkozzam. Mondjuk a lányomon. Minden reggel úgy ébredek, hogy megint elfelejtettem róla egy apróságot.
A volt feleségem, Dolores korán feküdt, nagyon is korán, mert unt, sőt utált engem. Akit utált és unt, az én vagyok. Egyszer a fiam odasúgta a vacsoránál, kilencéves lehetett, hogy az anyja mérges rám (minden egyes nap), de ő nem! Mégiscsak az apja lennék. Nem néz fel rám, könyvmolyként tudja, hogy félművelt vagyok, annak ellenére, hogy 1990–1994 Cambridge, matematika szak. Két könyvet olvastam végig, Dickenstől a Karácsonyi éneket, és egy Shakespeare-válogatást, ami feljogosít, hogy bármikor leüljek, és írjak egy harmadikat.
Dolores azt szerette volna, hogy Jane Austent olvassak neki a szőlőlugasban, vagy vizsgáljunk együtt csillagokat. Nagy Medve, Kis Medve, Aranyhal. Én meg csak inni akartam és a tenger zúgását hallgatni. Egy lányra is vágytam a fiunk, Ricardo mellé. Egyre jobban láttam őt, mintha már ott lenne mellettünk. Szalad, szalad vele anyám pisze orra, apám rossz ízületei, Mary nagyanyám erős válla, Dolores fekete, göndör haja, az én vasakaratom. Dolores nem akart még egy gyereket. Akárhányszor felhoztam, azt mondta, egy bőven elég, és elfordult tőlem. Sötét domb az öle. Éjszaka csillagokkal.
Próbáltam nem gondolni Ana Mariára, így neveztem el magamban a kislányunkat, de egyre csak őt láttam magam előtt. Gyönyörködtem benne. Mézet ken a vajas kenyérre. Az ágyában alszik. A környékünkön osztályozzuk a kerteket, szép, jó, elhanyagolt. Veszünk paradicsomot és cukkinit az ebédhez. Meglessük a tengert szélcsendben. Mosdó, lefolyó bedugva. Egy kő homlokon találja. Estére belázasodik, hideg borogatást teszek rá, ernyedt, mint az elázott papír.
– Ana Maria, kit szeretsz a legjobban a világon?
– Téged, apukám. Téged, Arthur Welsh.
A magyarokhoz
Jim vagyok, és meséltem a magyaroknak az apámról, aki harminckilenc éve hagyott el minket. Anyám szerint olyan volt, mint egy kalandvágyó kisgyerek. De milyen lehetett az arca? Fáradt volt, félt, kérdeztem a magyarokat. Hol vagy, nem érlek el. Otthagyott engem. Fényképem nincs a sudár apámról. Egy kép nem tud beszélni, de talán látnék valamit. Előre vagy utólag. Anyám mindig meséli, hogy az apám reggelente megmosakodott, elbiciklizett a munkába, festett és betont öntött. A színész Michael Caine-t képzelem el ilyenkor fiatalon. A gond csak az volt, hogy már hetekkel azelőtt kirúgták, de Michael Caine erről hallgatott. Ruhákat csempészett a táskájába a felső szekrényből, alsónadrágot, inget, pulóvert, azt is, amit az anyósa kötött neki (a kárómintásat), felült a biciklijére, eresztett az első kereke, és minden egyes nap úgy tett, mint aki munkába megy, és az egyik reggel már csak elment, de haza nem jött.
Itt megszakítottam a történetet, hogy megkérdezzem, milyenek a magyar apák. Alkoholisták, válaszolták a magyarok. Szilveszterkor megígérik, hogy hazaérnek éjfélre, hogy együtt köszöntsék az újévet, de végül a szeretőjüknél maradnak, még csak nem is telefonálnak. A magyarok anyja kevesebb mint egy éve halott. A magyarok egyedül nézik végig a tűzijátékot, és azt suttogják az ablakba, hogy nincsen apám, se anyám.
Vesepitét, a kedvencét sütöttem, szokta mondani anyám a sztori folytatásában. Apád nem jött időben, másfél óra várakozás után felhívtam a főnökét. Lizzy, ne bomolj, Michaelt hetek óta nem láttam. A vesepite jéghidegen állt az asztalon, te pedig négyévesen ott ültél csendben előtte Mr. Nyúllal, és vártál. Tárcsáztam a rendőröket. Stevie-vel beszéltem, azt mondta, várjak még, de azért megkérdezte, tudom-e, milyen ruha van apádon. Nem tudtam. Kinyitottam a szekrényt, hogy megnézzem, mi hiányzik, biztosan az van rajta. Hiányzott mindene.
Másnap a szomszédok, Barbara és Douglas, összegyűjtöttek ötven fontot, sok pénz volt az akkoriban, bekopogtak, és a kezembe nyomták. A kis Jimnek, mondta Barbara szomorú mosollyal, ha már apja nem lesz. Barbara aztán úgy hallotta, apád olyan nőt fogott ki utánam, aki úgy őrizte, mint egy rabot. Nagyon sajnáljuk, mondták szomorú nyugtalansággal a magyarok. Miután Michael Caine elment, az életünk kamikaze lett. Anyám előremenekült, és ez arra volt jó, hogy lássuk, minden összeomlik-e körülöttünk.
Esténként, miután anyám és nagyanyám elaludtak, Berry kutyával körbejártunk a házban. Megnéztük, ahogy a nagyanyám alszik, figyeltük egy pillanatig, lélegzik-e. Berry kutya a lábamnál. Ugyanúgy megnéztük anyámat is. Az egyik este bementünk anyám szobájába, és láttam, hogy kint hatalmas a fényáradat, Berryke, ég a ház. Ha nincs ez a rigolyám, bennégünk. A sok virrasztástól beesett az arcom, és még mindig egy helyben körözök a piszkossárga folyosón és nyitogatok be a szobákba, Berry kutya a lábamnál. Beleszédülök az egészbe.
Ezután azt kérdezték a magyarok, és őszintén komolynak tűntek, hogy volt-e időm álmodni valami másról. Voltam-e valahol messze testileg is? Éreztem-e valaha magamat gyereknek? Morzsoltam-e már szét százszorszépet az ujjaim között? Megtanultam-e szeretni a pitypangot? Belefújtam-e a termését anyám arcába? Azt válaszoltam, tetszett is nekik, hogy harmincegy évesen még négy tejfogam megvolt. Harminckettő voltam, amikor ki kellett húzni az egyiket, már nőtt alatta a kicsi csontfog. Amilyen erősek voltak a tejfogaim, pont annyira gyengék a csontok. Ezen mosolyogtak. Reggeliztem ágyban? Mikor éreztem először, hogy girbegurba a föld? Hogy jobb otthon, mint máshol? Mikor vettem észre, hogy a kertemben boldogabb vagyok?
Az álom megelőzte a valóságot, mondtam nekik, és akkor elmeséltem azt is, hogyan ismerkedtek meg a szüleim.
Tizenhét éves voltam, így kezdi mindig az anyám. Március elején az iskolából sétáltam haza, amikor azt éreztem, hogy valaki követ. Apád először úgy tett, mintha csak sétálna az utcán, de én tudtam, hogy másról van szó. Hússzor is körüljártam egy padot, akkor apád megállt a távolban, és várt. Leülni nem mertem, de ahogy oda-odapillantottam, láttam, hogy fiatal, talán két-három évvel lehet idősebb nálam, és nem is csúnya. Szaladtam a járdán, szaladt utánam. Egészen hazáig követett, bementem a házba, ő megállt a kerítésnél. Pontosabban annál a deszkánál, ahol egy medve alakú repedés volt. És mintha ez a repedés szaladt volna végig a házig. Még akkor is ott állt, amikor lekapcsoltuk éjszakára a villanyt, a szüleim is látták, így azt is tudtam, hogy nem szellem. Másnap hajnalban ugyanott állt a medve alakú repedés előtt. Amikor elindultam az iskolába, még egészen sötét volt, egy csokor orgonát nyomott a kezembe, a bizalom virága, mondta. Amikor vége lett az óráimnak, ez az egész megismétlődött. A második reggel egy fehér és egy vörös rózsát kaptam tőle. Egység, ásította. Szép fogai voltak. Egészen helyesnek találtam. Most már azt is láttam, hogy gesztenyebarna szeme van, mint az apámnak. A szívem is megdobbant. A harmadik nap rózsaszínű boglárkát kaptam. A vonzerő virága. Hazafelé tartottunk, apád mindig tíz lépéssel mögöttem, amikor odakiabált neki a zöldséges: miért követed Lisát? Visszakiabált, hogy vigyáz a menyasszonyára. Jól teszed, fiam, nevetett a zöldséges, és átdobott neki egy almát.
Nagyanyád a nagyapáddal közös sétáján talált egy lepkebábot. Apámnak elkezdett izzadni a tenyere, hamarosan pillangó verdes majd a kezükben. Elhozták, és az éjjeliszekrényemre tették. Mondtam nekik, hogy kint kellett volna hagyniuk a természetben, ahova tartozik. Másnap reggel megkezdődött a kikelés, vagy ezer apró imádkozó sáska bújt ki a bábból és árasztotta el a szobámat.
Azon a reggelen árvácskával érkezett, virágai háromszínűek voltak. A szentháromság jelképe, mondta az apád. A hűség jelképe. Azt gondoltam, nekem is ilyen elszántnak kellene lennem. Amúgy is minden percben féltem, hogy inkább a nagyobb mellű Barbarát választja. Rátettem a kezemet a vállára. Két hét múlva összeházasodtunk. Úgy éreztem magam, mint a rákos Donna nénikém, akinek a kemoterápiától már nagyon hullott a haja, ezért jobbnak látta leborotválni, és a lánya, Michelle is leborotválta a saját haját, hogy az anyjának legalább ezen ne egyedül kelljen átmennie. Boldog voltam, törölgettem a könnyeimet, azt éreztem, hogy szeretnek.
Virágminta
A magyaroknak kis túlzással azt állítottam, hogy itt, Hastingsben, az angol tengerpart közelében az East Hillen pont annyira nyugodt az élet, mint a kertemben. Pedig a kertemben boldogabb vagyok. Minden nap feltekerek a Raleigh kerékpárommal ide az East Hillre a Nemzeti parkba, hogy azután végre visszamehessek.
Azt is mondtam a magyaroknak, hogy a tavasz kezdete és vége szinte kiszámíthatatlan. Sietve kell elvégezni a kerti munkát, évtizedes tapasztalatom, hogy amint melegszik a levegő, és a földnek semmivel össze nem téveszthető, frissen pörkölt kávé illata van, már ültetni, metszeni kell, elvetni a magokat. Inkább korábban, mint túl későn. Lord Byront is kölyökkorában kellett rászoktatni a szobatisztaságra.
Lord Byron most a Nemzeti Park csöndjét hangos csaholással szakítja meg. Minden fűcsomót megszagol, de csak párat jelöl meg. És most Lord Byron, amint a nevét hallja, bizalmasan néz rám nagy gesztenyeszemeivel. A híres elődje azt írta, hogy „nem liheghet szűntelen: a szívnek béke kell”. A kertemben, Lord Byron lihegése mellett el tudnék tölteni akár tíz évet, nem hiányozna semmi, és állítom, az emberek kilencvenkilenc százalékánál boldogabb lennék. A maradék egy százalék valószínűleg ugyanúgy a kertjében ücsörögne az egyik legkedvesebb családtagjával a rózsa, levendula, sarkantyúfű mellett.
Március elején a legsürgősebb feladat a díszbokrok, rózsatövek ültetése, majd locsolása, mert bőséges vízellátás nélkül a csemeték nem gyökeresednek meg.
Azt mesélték a magyarok, hogy Budapesten a Károlyi-kert kertészei szerelmes verseket szavalnak az árvácskának, gyöngyvirágnak, árnyliliomnak, bársonykának. Hogy hangosan dicsérik a konténeres pálmát, a legyezős törpebambuszt, a formára nyírt sövényt. Hogy a végletekig udvariasan szólnak a fehér eperfához, ami talán az ország legöregebb eperfája. Örömmel néznek a szerb lucra, kanadai hemlokfenyőre, a nagylevelű hársra. Hogy cirógatják a gömbkoronájú csepleszmeggyet, a hófehér havasszépét, az amerikai ámbrafát.
És hogy mindezt azért teszik, hogy felejtsenek. Jobb, ha nem fáj. Hogy elfelejtsék, hogy itt tartoztatták le Windisch-Grätz katonái gróf Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, aki a katonáknak vállat vont, mint egy feleselő gyerek. Hogy itt rendezte be Haynau a főhadiszállását, aki vidáman vonogatta a vállát. 1956-ban nagyon sok fiatalt itt temettek el. Egy év után kihantolták őket.
Az én kertemben a pünkösdi rózsáknál egy vörösbegy van eltemetve, holtan találtam a madáretető mellett, ami tele volt napraforgóval, kölessel, pisztáciával.
Amikor megvettem a kertemet a házzal, és először kiültem az akkor még gazos kertembe, talán pont ez a vörösbegy szállt a székem karfájára, majd talán pont ez a vörösbegy ugrott fel onnan a rozsdás kerti asztalra. Elkezdtem hozzá beszélni, rászállt a vállamra. Egy pillanatra éreztem azt a természetes örömöt, hogy valakinek tetszem. Állítólag egy kertésszel történt, hogy reggel felakasztotta a kabátját, majd amikor ebéd után újra fel akarta venni, már egy vörösbegy kezdett fészket rakni a kabátja egyik zsebében.
Azt is mesélték a magyarok, hogy a Károlyi-kerttel szemben, a Magyar utcában az egyik régi, patinás épületben a földszinten bugyborékol az erjedő bor, az udvarban ételszag terjeng, pacal, székelykáposzta, bundáskenyér. A legyek paradicsoma. Az ötödiken, a tetőtérben, ahol a régi mosókonyhát alakították át apró lakásokká, fullasztóan meleg van, pedig folyamatosan nyitva az ablak. Néha az ajtó is. Egy férfi mégis mindennap bekapcsolja a sütőt, előtte kimagozza a meggyet, feltöri a tojást, keveri vagy keleszti a tésztát, legtöbbször meggyes lepényt, meggyes pitét, vasárnaponként lúdlábtortát süt.
Én március második felében a rebarbara vastag, húsos levélnyeleit szedem, amiből anyám kiváló kompótot, pitét és levest készít. De áprilisban sem unatkozom. A hónap első felében megkezdem a százszorszép és nefelejcs palántáinak ültetését, mert ezek az átmeneti, talajmenti fagyokat károsodás nélkül elviselik, ha pedig erős lehűlés állna be, akkor újságpapír- vagy szalmatakarással megakadályozom a kifagyásukat.
A magyarok azt mondták, hogy a Magyar utcai házban a második emeleten az ajtók előtt jól megöntözött muskátlik, yukka pálmák sorakoznak.
Én meg azt, hogy májusban végre sor kerül az első fűnyírásra. Három-négy centisre hagyom, hogy a fűtövek elegendő tápanyagot tudjanak felvenni. Elültetetem a dália gumóit az előkészített ágyásokba. Az elnyílt gyöngyvirágot tőosztással szaporítom.
A májusi eső aranyat ér, mosolyogtak a magyarok.
Én májusban a kertemben csak gumicsizmában tudok meglenni, annyi eső esik. Júniusban a sövényt metszem. Alul kissé szélesebbre hagyom, felül keskenyebb, mert csak így képződnek egyenletesen sűrű hajtások.
A rózsáimat környezetkímélő rovarölő szerekkel védem a zöld levéltetvek ellen.
A magyarok azt mesélték, hogy a Magyar utcai házban az első emeleti lakók mindent attól tesznek függővé, hogy a szembejövő a folyosón arrébb húzódik-e, hogy a másik elférjen.
Júliusban a legszínesebb a kert, sorra nyílnak virágok, még a pizsamám is virágmintás. Júliusban vagyok a legboldogabb, pompáznak a rózsabokraim, zenél a kert. Harmincegy napon át négy harminckor kiülök a kertbe, néhány madár rákezd a homályos reggelben, öt órakor még páran csatlakoznak, általában néhány széncinege, öt harminc és hat harminc között koncert.
Tavaly hat éjszakán keresztül ciripelt egy tücsök az ablakom alatt. Hangra, mint egy mozdony, legalább akkorának kellett lennie, bár nem láttam. Este tíz körül kezdett rá, és körülbelül hajnali négyig ciripelt. Ha felkapcsoltam a lámpát, hogy odakint megtaláljam, abbahagyta.
A magyarok azt mondták, hogy a Magyar utcai házban a harmadikon egy kamaszlány szaxofonozni tanul. Szólóiban nem csupán egy-két hangra koncentrál, legszívesebben az összeset kipréselné a hangszeréből, rátapad a riffekre. Az itt lakók nem turkálják a vacsorát, megeszik, ami előttük van. A negyediken egy fekete macska leszegett fejjel rója a köröket.
Az augusztusban ültetett szamócapalánták időben meggyökeresednek, jól átvészelik a tél megpróbáltatásait, és jövő tavasszal már teremnek is. A később ültetett palánták viszont a következő évben még nem nyitnak virágot, vagyis nem teremnek.
A tavaszt ősszel kell előkészíteni, fontos feladat a talaj fellazítása, a gyep trágyázása. Ez utóbbira a legalkalmasabb az apró, érett tehénszar, azt innen, a Nemzeti Parkból viszem.
Azt is mondtam a magyaroknak, hogy fizikatanár vagyok, de a fizikát most, hogy diszciplínából módszerré vált, ami nélkülözhetetlen más tudományágak számára, már nem szeretem. A fizika vizsgálati területe kibővült: az idő, a tér, a hőmérséklet korábban megközelíthetetlennek vélt tartományait kezdik feltárni. Túl szép lett nekem. Mint egy álom. Nem akarok élvezetes és humoros órákat tartani, olyanokat, ahol nem lehet nem odafigyelni, hogy a gyerekek végül fizikusok legyenek. Ha látom, hogy valakinek tehetsége lenne hozzá, lebeszélem. Munka nélkül hiába a tehetség, menjenek inkább biológusnak. Azt akarom, hogy megértsék, a biológia kegyetlenebb. A halott vörösbegynél éreztem ezt meg, és egyszerre lettem szórakozott és ideges. Lord Byron is nyugtalan lett, bújt hozzám. Miközben simogattam a göndör szőrét, becsukta a szemét, és talán nem gondolt semmire, csak hogy jó, ha simogatják a cockapoo-t. Persze a fizika is tud kegyetlen lenni, itt kicsit beszéltem Wilhelm Conrad Röntgen első röntgenkészülékéről, amitől az egész családja bőrrákot kapott, meghaltak vagy csonkolni kellett őket, mert próbálgatták a gépet. A magyarok bólogattak.
Rövidlátó vagyok. Nem szeretek szemüveget hordani, zöld keretes szemüvegemet (írzöld, mint a háromlevelű lóhere) csak a kertem kedvéért veszem fel, egyébként homályos a reggel, a nappal, homályosak az éjszakai fények, és homályos a bal széli első padtól messzebb ülő minden diák. John, Lisa, Sarah és a szeplős Paul azért ülnek az első padban, mert ők is rövidlátók.
Sokszor gondolok arra, hogy az egész kertem csak egy álom. És én úgy teszek, mint aki ébren van. És hogy az álmokból gyakran lesznek rémálmok. Hogy nincs választásom. Ne higgy a kertednek, Jim, mondom magamnak. Minden lehetséges.
