„nem húz vissza semmi”

Borcsa Imola második kötete, a Majd megérted, 2026 februárjában jelent meg az Erdélyi Híradó Kiadó és a Kalligram kettős gondozásában.

Ebben a gyerekhangon elbeszélt prózakötetben megnyílik a világ, melynek terei látszólag nagyon szűkösek, erdélyi települések és egy kiterjedt család tagjai közötti interakciók mentén szerveződnek. Elbeszélője hangján és szubjektív élményeinek bemutatásán keresztül ismerhetjük meg a családtagokat, a gyermek narrátor hozzájuk fűződő viszonyait, a felnőttek közötti navigálását és a világban való helykeresési kísérleteit is.

Borcsa Imola Majd megérted könyvének nagy erénye, hogy úgy építi fel gyermekelbeszélője szólamait, hogy azok távol álljanak bármiféle infantilizálástól, bagatellizálástól. A gyermeki hang nem eszköz a nagyobb olvasóközönség vagy érdeklődés megnyeréséhez, a gyermeki hang és megélések ebben a kötetben maradéktalanul validak, és pont annyira súlyosak, mint sok gyerek mindennapjai. A gyermeki szólamból eredő mágikus gondolkodás, játékosság és csínyek kieszközölésére tett erőbedobások, mindeközben a magány, gyász és a felnőtt játszmák, szürke zónák kiábrándító, érthetetlen voltából eredő fájdalmas felismerések szövik végig a kötetet – és az életet. A gyermeki hang itt egyszerre szól magából és magáról, belső megélésekről és szűkebb-tágabb közössége valóságáról is.

Oldalról oldalra haladva követhetjük végig, ahogy Andris, a kötet elbeszélője belenő a világba – abba a világba, amelyben a felnőttek megélhetési és lakhatási gondokkal küszködnek, amelyben családok túlórák, kiégés és megcsalások miatt hullanak szét, abba a világba, amelyben az alkohol búfelejtő, a csend némító, a megélhetési krízis külföldi munkavállalást és öngyilkosságot von maga után. Abba a világba, amelyben a szörnyek nem a medencében vannak, apja halálának okozói pedig nem vandálok, nem bűnszövetkezet, sokkal inkább a kizsákmányoló és ellehetetlenítő rendszer. A megélhetési válság és az életnehézségek feldolgozásában való eszköztelenség, az egyedül maradás már gyerekkorban meghatározó, életeket szétromboló alaptapasztalat: „édesapa nagyon-nagyon el volt keseredve, amiért tönkrementünk, és ő tette, amit tett. Akkor értem meg, apa gyilkosait nem Németben kell keresni” (115.).

A kötet korrajz, felnövéstörténet, ugyanakkor veszteségek könyve is. A kisfiú szemüvegén keresztül láttatott családtörténetbe tömörülnek a kilencvenes évek Romániájának mindennapjai és egy erősen összetartó család normatív és azon túlmutató krízisei is. Az olykor elcsípett félmondatok, a román mint a titkok elbeszélhetőségének nyelve, amely elzárja a gyerekeket a felnőttek világától, és az együtt töltött idő fontossága mind-mind hangsúlyos a kötetben. Ezek ugyanis megteremtik azt a világot, amelyben az elbeszélő biztonságban érzi magát, majd felnövekedésével és a családi traumák megélésével egyidejűleg válik egyre szűkösebbé számára a családi közeg.

Olvasatomban a kötet egy különösen fontos szála a család(ok) törékenységének és széthullásának felvázolása, amely több síkon is megvalósul. István bátya és Karola ángyó házassága szakaszosan, mozaikszerűen hullik darabjaira, amiben Andris maga is felelősséget érez:

„Ezek szerint az egész kalamajka az Olgi-ügy miatt van. Akkor pedig az én kotyogásom az oka mindennek. Miattam bánatos Karola ángyó, miattam iszik István bátya, miattam kap össze folyton anya és Anci nénje. Az én hibám. Muszáj helyrehoznom valahogy, de a baj nagyon nagy, itt nem segít bocsánatkérés, hantázás, sumákolás. Ide időgép kell, jövök rá hirtelen, és már meg is születik a döntés. Visszautazom az időben, és visszacsinálom a kotyogást” (56.). Akárcsak a többi fejezetben, az Időgépben is végigkövethetjük, ahogy egybefolyik a felnőtt-gyermek világ, és a gyermek elbeszélő egy súlyos, felnőtt családtagjai által és körében megélt nehézségre keresi a maga válaszát. Így lesz a kötet világa egyszerre könnyed, mégse könnyű, sokkal inkább súlyos történésekkel teli, amelyek befogadhatóak anélkül, hogy nagy terheket tennének olvasói vállára. A felismerés, hogy próbálkozásai gyakran sikertelenek, és mindenki a maga mozgásterében képes változást elérni, mintegy tanulságként, az egyre érettebbé válás fokmérőjeként vonul végig a köteten, megőrizve a játékosságot: „Én pedig rájövök, hogy végig rossz volt a terv, nem jó dátumra akartam visszamenni. A lényeg nem az, hogy a kotyogást visszacsináljam, az lett volna igazán jó, ha erről a dologról egyáltalán semmit nem tudok” (62.).

A világoknak és élettereknek az összekapcsolása, a gyermeki gondolkodásmódba való beavatottság és a folytonos külső-belső nézőpont hozzájárul ahhoz, hogy a kötetbeli valóság mégis fájdalmas, szomorú legyen. Talán pont könnyedsége és szerethetősége erősít rá a valóság szürkeségére, töredezettségére és az emberek fájdalmára. A kötet talán legfájdalmasabb fejezete az Utazás. Az apa halálával kicsúszik a biztos talaj Andris lába alól, és hiába kapálózik segítségért, egyedül marad. Ahogyan édesanyja is. A gyász, a kiszolgáltatottság és magány érzése hatalmasodik el rajtuk, ők viszont képtelenek egymásba kapaszkodni. A kötet plasztikusan tematizálja a fájdalomban láthatatlanná váló gyermekek gyászát, a magány sokféleségét és a kibeszéletlenség, elhallgatások terhét. „Apa felköltözött a mennybe, legalábbis a lelke, a teste meg már a föld alatt van, eltemettük. (…) Anya itt van velünk. Mozog, beszél, pont, mint eddig, csak lassabban. Valami mégis furcsa rajta, más lett a szeme. Néz, de nem lát. Nem értem, ez hogy lehet (…)” (91.). „A te lelked is elköltözött az apáéval egyszerre, és a nagyszobában koszorúillat van, és nem akarom, hogy téged is eltemessenek” (100–101.).

Míg azonban az anya gyászfeldolgozásába megérkezik egy új társ,  az elbeszélő, aki ekkor már kamasz, újra elveszíti az új párkapcsolat miatt egyre inkább ismeretlenné váló anyját: „mintha kicserélték volna, egy bénán viháncoló idegen lesz belőle” (126.), és „utálnám őt, ha tudnám, de nem tudom, úgyhogy Árpit utálom még jobban” (127.).

A majd megérted sokunk felnövéstörténetében ismerős útjelző frázis, amely egyszerre jelöl valamiféle titkot, felsőbbrendű tudást, amelyet csak a beavatottak (vagyis a felnőttek) érthetnek, de egyfajta távolságot is felállít a két pólus között. A Majd megérted előrevetít egy majdani tapasztalttá, éretté válást és nagy aha-élményeket, ugyanakkor kimondatlan jelzőket is társít a gyermek pozíciójához. Az időbeli eltolás így misztifikálja a felnőttséget és az idővel, korral járó tudást és tapasztalatszerzést, amely azonban a felnövéstörténetekben gyakran nem hoz beteljesülést, sokkal inkább hiányok, szorongás és űr képződik. A címválasztás e miatt a sokak általi ismerősségérzet miatt, ugyanakkor a jelentésrétegek miatt is találó.

Andris és családja története nyitott végű, az olvasónak az lehet az érzése, hogy az utolsó bekezdés jó nyitány is lenne, ugyanakkor a zárlatbeli fordulat mintegy keretezi a címválasztást és a történetegészt. Andris nehéz, veszteségekkel teli beavatástörténete azáltal válik kerekké, hogy képes hátat fordítani a normáknak, elvárásoknak, a csendnek és magánynak, amelyet a családjában él meg. Nemet mond, elszalad, kinyílik – ezáltal egy újfajta majdani megértés és felnövéslehetőség veszi kezdetét: „de én nem nézek hátra, csak futok, repesztem egyenesen előre, anya és Árpi ott marad mögöttem, ott marad a hajó, a tó, egyre távolodik a kiabálás, dübörög helyette a szívem, száguldok, úgy száguldok, szinte súlyom sincsen, már rugaszkodnom sem kell, nem húz vissza semmi, súlyom sincsen” (135.).

Borcsa Imola kötete bátor, hiteles, szerethető. A gyermekelbeszélő megélései és megszólalásai kellőképpen önazonosak ahhoz, hogy belehelyezkedhessünk a kilencvenes évek kollektív és egyéni emlékezetébe és valóságába akkor is, ha saját megéléseink, emlékeink nincsenek ezekből az időkből. Kérdéseket és válaszlehetőségeket kínál olvasóinak: emberi sorsokon keresztül ábrázol társadalmi-történelmi szűkösségeket, veszteségeket, korlátokat és a lehetőségek keresését.

Borcsa Imola, Majd megérted, Erdélyi Híradó Kiadó – Kalligram, Kolozsvár–Budapest, 2026.

‍