.svg)
A Kolozsvár Társaság 2026 március 6-án, délután hat órai kezdéssel sorra kerüt beszélgetőestjén Egyed Emese irodalomtörténész, egyetemi tanár Balázs Imre Józsefet, a BBTE Bölcsészettudományi Karának egyetemi docensét kérdezte tanítványaival közösen összeállított, erdélyi magyar női szerzők élet(műv)eit tematizáló könyveiről: a 2022-es Erdélyi magyar nőírók című kiadványról, illetve a 2025-ben napvilágot látott Nyugtalan színskála. Erdélyi magyar női szerzők című friss tanulmánykötetről. Az elmúlt száz év erdélyi magyar irodalmában résztvevő nőírókat és az ő irodalmi munkásságukat, közművelődésben játszott szerepüket előtérbe helyező eseménynek az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jókai utcai előadóterme adott otthont.
A nyitógondolatokat Szabó Zsolt irodalomtörténésztől, a KT elnökétől hallhattuk. A rendezvény házigazdája ismertette az est koncepcióját – egyszerre előadás és szabadabb beszélgetés –, és fölhívta a jelenlévők figyelmét Fábián Attila másodéves, szakmai gyakorlatos bölcsészhallgató alkalmi könyvtári kiállítására, amely a terem egy központi asztalán erdélyi magyar női szerzők fekete-fehér portréit és köteteit láttatta. A házigazdától Egyed Emese vette át a szót, aki megköszönte a Kolozsvári Társaság szervezését, majd hívószavakban ismertette beszélgetőtársának, egykori tanítványának sokrétű tudományos és irodalmi munkásságát: szerkesztő, irodalomtörténész, költő, műfordító, egyetemi oktató, a Korunk folyóirat főszerkesztője, a Láthatatlan Kollégium irányítója. Egyed Emese elsőként arra kérte Balázs Imre Józsefet, hogy beszéljen azon írói műhelyekről, melyeknek szöveges eredményeiként megszületett a szóban forgó két kötet. A szerző előbb háláját fejezte ki a meghívásért és a felvezetésért, majd rátért a tanítványokkal közös írói munka ismertetésére. A műhelyek keretét a kolozsvári Bölcsészettudományi Kar mesterképzése biztosította, azon belül is Az erdélyi magyar irodalom nevet viselő tárgy, melynek szemináriumai valódi kísérletezési tereppé váltak: Balázs Imre József 2021 óta erdélyi magyar nőírók műveit olvassa hallgatóival, akiknek – mivel hiányt érzékelünk ezen életműveket tematizáló tudományos írások terén – az a feladata, hogy félév végére ők maguk „váljanak szakirodalommá”. Az egyetemi oktató arra világított rá, hogy a két kötet voltaképpen olvasható szemináriumi dolgozatok (mesteri- és doktori disszertációk részleteivel kiegészített) best of válogatásaként.
A folytatásban Egyed Emese egy szívének kedves feminista elméleti írásból (Alföldi Mari: Miért ismerünk oly kevés nőírót?) idézett, majd a projekt mögött álló tanári koncepcióról kérdezte kollégáját. Balázs Imre József kifejtette, hogy nemcsak korábban említett mesterképzős tárgyába, de idővel alapképzésen oktatott tantárgyába (A XX. század első felének irodalma) is beszüremkedtek az erdélyi nőszerzők: a hallgatók rendszerint egy hosszabb listából választhatják ki szemináriumi olvasmányaikat, és gyakran döntenek Földes Jolán, Berde Mária vagy épp Erdős Renée művei mellett. Egyed Emese megjegyezte, hogy ezen választások női szolidaritásból is történhetnek, hiszen a bölcsészkaron meglehetősen kevés a fiú hallgató. A fölvetés kapcsán Balázs Imre József kitért arra, hogy az iskolai tankönyvekben azonban fordított a férfi-nő arány (hiszen alig olvashatunk női szerzőkről/szerzőktől), és hogy az egyetemi képzés egyik célja épp az, hogy professzionális olvasókként a hallgatók egyre inkább képesek legyenek elvonatkoztatni az egyes művekben föltűnő személyes élményanyagaiktól.
Újabb átvezetőként Egyed Emese ismertette Elaine Showalter A Literature of Their Own című írásának főbb gondolatait, majd elhangzottak a két kötetben fölvonuló erdélyi magyar női szerzők nevei: Berde Mária, Thury Zsuzsa, Erdélyi Ágnes, Ignácz Rózsa, Varró Ilona, Hervay Gizella, Várady Emese, Adonyi Nagy Mária, Polcz Alaine, Gulácsy Irén, M. Hegyi Ilona, Nagy Borbála, Telegdi Magda, Földes Mária, Harsányi Zimra, Simon Magda, Szépréti Lilla, Marton Lili, Domokos Eszter, illetve Mărcuțiu-Rácz Dóra. Egyes műfajok és témák kötetbéli hangsúlyára hivatkozva Egyed Emese rákérdezett a kiadványok mögött rejlő szerkesztői koncepcióra, annak tudatosságára. Balázs Imre József kihangsúlyozta, hogy a két kötetben szereplő húsz név csupán a kezdet (ezzel mintegy megígérve a sorozat folytatását), és reflektált arra, hogy noha az elhangzott nevek közül egy-kettő többek számára ismerősen csenghet (például a Polcz Alaine-é vagy a Hervay Gizelláé), a nevek oroszlánrésze még a jártas irodalomtudósok számára is idegen. A szerkesztői koncepcióra vonatkozóan Balázs Imre József elárulta, hogy a kötetek összeállításában különösen fontos volt számára az egyensúlyok, az összefüggések keresése, hogy a női szerzők „ne legyenek egyedül” könyveikkel, tematikus fókuszaikkal. Az irodalmi kánonok változására, alakulására vonatkozó kérdés kapcsán a szerző arról beszélt, hogy a kötetek összeállításában diákjait és őt az időben és térben változó nőiség, illetve az egyes művek recepciótörténete foglalkoztatta.
Egyed Emese egy további kérdése arra vonatkozott, hogy hogyan érvényesíthető a kötetekben megjelenő irodalomszemlélet a tanári munkában (különösen annak fényében, hogy a szerzők némelyike iskolai tanárrá vált). Balázs Imre Józseftől ekkor részletesebben is hallhattunk az egyes tanulmányok elkészülési folyamatáról, (iskolai) továbbéléséről, illetve arról, hogy hogyan alakult ki párbeszéd a különböző írások között. A kutatási eredmények széleskörű érvényesülésének kapcsán Balázs Imre József amellett érvelt, hogy nemzetközi közegekben fontos hivatkozni az olyan, erdélyi magyar női szerzők műveiben is föllelhető kapcsolóelemekre, amelyek különösképp foglalkoztatják a kortárs irodalomtudományt (mint például a többnyelvűség).
Egyed Emese legvégül arra kérdezett rá, hogy visszatekintve (és e két kötet alapján) mi mondható el az erdélyiségről. Válaszában a szerző egy korábbi kérdéshez tért vissza: kifejtette, hogy akárcsak a nőiség, az erdélyiség is folyamatos változásban létezett, nem volt egységes az elmúlt száz évben. A változékony erdélyiség kapcsán Balázs Imre József megjegyezte, hogy nem csak női szerzők között vannak olyanok, akikről keveset beszél az irodalomtörténet, és a jelenlévők figyelmébe ajánlotta a sorozat korábbi három kötetét (Újraolvasott Pezsgő-díjasok, A harmadik Forrás-nemzedék viszonyhálózatai, A sztálinizmus irodalma Romániában). A rendezvény utolsó mozzanataként (egy, az örmény női szerzőkkel kapcsolatos közönségkérdést követően) Balázs Imre József portréik alapján mutatta be az alkalmi kiállítás panóján szereplő női szerzőket.
