Cigaretta

Orth István: Homokóra
A pár tíz éve születettek számára bizonyára abszurd képnek tűnik a politikai csúcstalálkozók tárgyalóasztalán vagy a televíziós bemondó melletti hamutartóban füstölgő szivarka. Mint ahogy a mai elme számára szinte felfoghatatlan, hogy pár évtizede még a repülőn is bárki bármikor rágyújthatott, ha épp jólesett neki. A nyilvános dohányzás EU-szabályozott lejtmenete – amelyet még a dohányosok körében is általában egyetértéssel nyugtáznak! – a zeneirodalomban jórészt érzékelhetetlen. Az azonban vitán felül áll, hogy a 20. század első felében a dohányzás – és kivált a cigaretta – igenis téma volt a zeneiparban.
A cigarettázás akkor még az élet egyféle stíluseleme volt. Az persze, hogy a maga rendjén fű-fa „szivarazott” (és jól tudjuk: a kevésbé elit környezetekben leggyakrabban finánclábaktól hemzsegő, kapadohánnyal töltött, olcsó, szűrőtlen cigarettákat szívtak), mit sem von le ama sztereotípia érvényességéből, hogy „jó társaságban” egy elegáns úr vagy egy mondén hölgy cigarettázástalanul jószerével elképzelhetetlen volt. Márpedig ha a cigaretta stíluselem, akkor a dalszövegekben is akként merül fel!
A magyar slágerirodalom is jól tükrözi mindezt. A cigaretta (és a füst) azonban nyilván konnotációk egész sorát gerjeszti e szövegekben. Leggyakrabban az életút, a tapasztalat, a hanyatlás, az önsajnálat, a rezignáció füstös-borongós hangulatpakettje kapcsolódik a parázsló cigarettához. Martos Ferenc, Huszka Jenő Lili bárónő című operettjének szövegírója például a cigaretta és a végesség párhuzamát aknázza ki, ömlengő idealizálás közepette. „Egy kis cigaretta, valódi finom, / Oly illatos, enyhe, mint rózsaszirom, / Szippantani jó, de a vége, ha mar, / Csacsi mind, aki többet akar. // Oly édes az élet, oly szép a világ, / Míg szállnak a légben a füstkarikák. / Ha gyorsan is illan, szívedre ne vedd / Cigarett, csak cigarett!”
Ugyanezt a szenvelgő élethossz–cigaretta(csikk/füst) párhuzamot lovagolja meg egy viszonylag kevéssé ismert katonanóta is, amely egy harctéren megcsonkult – jobb kezét vesztett – „hadnagyocska” búját inkarnálja, midőn otthon maradt szerelme megtagadja a nyomorékkal vállalandó életközösséget. A hadnagy az ordenáré kocsmában „felszedi a szivarvéget, / amit más már eldobott, / és egy pohár ital mellett / búsan így dúdolgat, hogy: // Aranyvégü cigaretta, / te utolsó, hű barát, / hogyha bánat száll szívemre, / szívd magadba illatát. // Füstje lágyan körülszálldos, / lelked szebb világban jár. / Cigarettafüst az élet, / S mint egy álom, tovaszáll.”
A remek budapesti humorista, Kellér Dezső viszont (Csanak Béla komponista szerzőtársával) a dohányzásszenvedély és a szerelmi gyengédség összeférhetetlenségéről dalintott maradandót. Az Egy kis hiba című sanzonban az énekes – értelemszerűen hölgy (legismertebb változatában Mezei Mária) – partnere szemére veti, „mért kell mindjárt a csók után egy perccel / egy cigarettára rágyújtani?” Majd felvillantja az alternatívákat: „Mit tudom én, a hajam simogassad, / vagy ölelj át és gyengéden becézz. / A nevem párszor halkan mondogassad, / ezt kérem tőled, ennyi az egész! / Mert hogy tudjak a csókban felolvadni / és ájultan karodba hullani… / ha érzem én azt rajtad, hogy te néha / már közben rá szeretnél gyújtani!”
A cigarettás slágerek élén természetesen a Karády Katalin által halhatatlanná tett Hamvadó cigarettavég tornyosul. Ő volt a magyar kultúra történetében az első igazán céltudatosan és módszeresen felépített sztár. (Az ennek megfelelő allűrökkel. Szenvedélyes gyűjtőként még hamutartóból is több mint hatvan maradt a hagyatékában.) A Hamvadó cigarettavég – az alig harmincéves újságíró, Hegedűs Tamás szerzeménye – az 1942-es év nagy slágere volt Magyarországon. Ami azt illeti, a szöveg teljesen sematikus, egyes képei olykor a képzavar határán billegnek. Nyilvánvaló, hogy a megközelíthetetlenségben maradó végzet asszonyának búgó hangja sokkal többet nyomott a latban, mint a sláger szövegi üzenete. „Hittem néked, s ezernyi csókban égett a nyár, / Égben, szívben azóta ősz van, már késő jár, az én időm lejár. / Hamvadó kis fehér parázs, megremeg az éjben, úgy veri a láz, / nyugszik a tálca hamus peremén. Az ő sorsa pontosan enyém.”
(Karády a nyolcvanas évek elején lett ismét legenda: amikor 1979-ben Hamvadó cigarettavég címmel a Hanglemezgyártó Vállalat válogatást adott ki a dalaiból, özönleni kezdtek a megrendelések. 300 ezer példányban fogyott el a korong – míg például az Abba lemezeit csak 130 000 példányban dobták piacra. Sorok kígyóztak az újra műsorra tűzött Halálos tavasz jegyeiért a budapesti Filmmúzeumban, egy évig ment teltházzal.)