címtelen 1

Bencze BRO: Protest, 2018
egy falusi ház kertjében térek magamhoz, cível. hátranézek. egy kurvanagy kerítést látok, ami eltakarja a tájat, a réseken keresztül mintha hegyek lennének, de nem vagyok biztos benne. megfordulok, tőlem jobbra ugyanolyan kerítés, balra a ház, szintén túl nagy mindkettő. a ház mellett, egészen a kertig üres árok, abban ülünk. várároknak tűnik, körbeveszi a házat hátul, meg a másik oldalánál. mikor a nyitott kapu felé fordulok, már látom, hogy egy mezőségi és egy hegyvidéki csángó táj keverékén vagyunk: hegyek, dombok foszlányai. ahogy erre rájövök, meglátom ábelt.
ábelnek csángó akcentusa van, de valahol vásárhely környékén született – alig ismerem, én pedig félig csángó vagyok. ő és az apja ásnak, hiszen elől még nincs befejezve az árok. círe nézek, és kérdem tőle: „ez várárok lesz vagy halastó?” épp mellettem fekszik az árok alján, napozik. „szerintem medence”, mondja ő. a nap sugarai a kerítés, meg a nevetségesen nagy falusi ház árnyéka miatt egyikünket sem érnek el, de nem zavartatom magam. mondom, „ez halastó lesz, biztosan tudom.” és abban a pillanatban, hogy ezt kimondom, látom, hogy ábel apja érkezik vissza az árokhoz két halászbottal. „látod”, mondom neki, de ezúttal nem reagál. hirtelen nem vagyok benne biztos, hogy kimondtam-e vagy csak gondoltam – kimondtam-e bármit hangosan? az biztos, hogy cí mindent értett, de nem emlékszem, hogy hallottam volna bármelyikünk hangját. talán képesek vagyunk annyira halkan beszélni, hogy már hangot sem kell kiadnunk, talán csak gondolatban, nem tudom.
az amerikai nagyvárosok jutnak eszembe, amelyekben sosem voltam, de mégis emlékszem mindre. látom a felhőkarcolókat, álló faszokat, amint meredeznek az ég felé, kibaszott nevetségesnek tűnnek, ahogy peckesen állnak ezek a függőleges városok. az itteni városok nagyrészt vízszintesek, elterülve várják az embert, olyanok, mint a parkok. „az egész ország egy kibaszott park”, mondom, de cí még mindig az amerikai városokon röhög, ahogy penetrálják a felhőzetet.
már minden magától adódik, seperc alatt beugrik a seattle és a nirvana, felcsendül egy szám a new york-i akusztikus koncertből, de nem hallom. szinte kétségbeesek, ismét rájövök, hogy nem hallok semmit, nincsenek hangok, és most a zenét sem tudom felidézni, kezdek félni. mi van, ha végig mindent hangosan mondtam, mi van, ha nincs köztünk telepátia, nincs teljes csend, és a nirvana is szól közben, csak minden hangot el fogok felejteni, ezért nem hallom. el fogom felejteni, és ezt már tudja a testem. a hiábavaló testem – sóherkedik, spórol az érzékeimmel, gyűjtögeti a nedveket, és ha itt maradunk, ebben az árokban, annyi víz lesz körülöttünk, annyi pára, amit a testünk nem lesz képes elviselni.
ekkor cí hirtelen felpattan. „kell mutatnom valamit”, mondja, és én is hirtelen fellelkesülök. „vágjunk bele”, mondom, „induljunk már, mire vársz?”, és a kapu felé veszem az irányt, mert tudom, hogy az utcán kell legyen, akármit is akar mutatni. de cí megállít. „várj, még nem jött el az ideje, nem lehet elsietni”, kínoz a kíváncsiság, a kapu irányába mutatok, hogy induljunk. „nem erőszakolhatod meg csak így önmagad, várj még, türelem”, mondja, meg hogy „mindennek eljön az ideje”, de én félek, hogy hazudik, és közben kezd szertefoszlani minden. látom a szobát, a falakat, a könyvespolcot, az ablakon becsap a verőfény, és kezdek kétségbeesni, nem lehet, hogy most szakadjak félbe. tudnom kell, mi lett volna, úgyhogy koncentrálok, próbálok lazítani, és sikerül visszatérnem.
*
egy reptéren vagyunk, a ház már sehol, sem hegyek, sem dombok, csak a kifutó, ahol cí csámpázik, mintha divatbemutatón lenne. próbál megnevettetni, még mielőtt megérkezik a gép: dobálja a seggét, és bénán táncolgatva járkál, közben mosolyog, kivillantja a lábait, direkt lehajol, mintha keresne valamit, hogy lássam a hasadást az ágyéka mentén, meg hogy nincs rajta bugyi. rémlik még, oka van annak, hogy ketten vagyunk itt, de úgy tűnik, már ő is elfelejtette.
próbálom törni az agyam, közben megjön a gép, felszállok, és eszembe jut: akart mutatni valamit, valami fontosat, valami fontos kellett, hogy legyen. miért olyan fontos minden, amit még nem tudok, „miért gyűjtögetek olyan dolgokat, amiknek a halálban már nem veszem hasznát, miért pazarolja mindenki az idejét”, mondom hangosan a kisgép ajtajában állva, de cí nem hallja, hangok még mindig nincsenek, de a motorzaj mégis elnyomja a kiabálásomat, „mi ez a kibaszott kurvaélet”. cí előveszi a telefonját, és mutatja, hogy majd hívjam. ő nem felejt, precíz forrás, szolid emlékezet.
közben indul a gép. ahogy a telefonnal integet, arca egyre vénül, ráncosodik, bibircsók nő a szeme alá, abból szőrök sarjadnak, a tekintete fakul, az orcái kiszáradnak, az ajkai cserepesek, és annyira gyönyörű. még mielőtt apró ponttá válna a láthatáron, és eltűnne, valaki beránt és becsapja a gép ajtaját.
a kis magángép belsejében 8-10 ülőhely, középtájt kétszemélyes kanapé, előtte dohányzóasztal. luxusgépnek tűnik, de sehol egy jó hely, az utasok arcát nem tudom kivenni. úrrá lesz rajtam a pánik, amikor észreveszem, hogy minden ablak melletti hely foglalt. igyekszem megnyugodni, leülök a kanapéra, és rágyújtok. megpróbálom felhívni cít, de a telefon nem megy.
a pilóta kiszól a hangosbemondón, hogy aludni kell. lehunyom a szemem, hátradőlök, és alszom, mégis éber vagyok, nem tudok felébredni. nem tudom felnyitni a szemem, de öntudatomnál vagyok, tudom, a gépen ülök, a körmömre ég a cigi, és mindjárt megérkezünk.
*
leszállok a gépről, és ismét egy faluban találom magam. minden üres, a házak, az utca, a templom, a kertek, az iskola, a sírok, a gyümölcsösök, a szántóföldek, a kaszálók, a vegyes abc, a kistermelői bolt, a kultúrház, az ösvények, a pincék, a padlások, a polgármesteri hivatal, a posta, a folyó, a patakok, az erdők, a növények, az állatok, az emberek és én is. minden teljesen üres, nem érzek semmit, minden tökéletes, és semmi sem ismeri saját ürességét, sem én, sem a talpam alatt a füvek, és megérkeztem, oda, ahonnan elindultam – ezzel végzem egykor.
majd elkezdek feltelni, ahogy körülöttem minden, belém száll a düh, és piszkálni kezdem, emlékeztetem a rohamaira, ő meg visszavág, és újra elfog a szorongás. de itt vagyunk megint a gyomok közt, itt vagyunk a belekben a dolgok mélyén: a világodnak nincs értelme. ide sem értem. és léptek nyomát hallom mögöttem.
*
zalán az, csak pár éve ismerem, de itt vagyunk, szülőházamban, ahol most anyámék laknak. kint ülünk a folyosón, cigizünk, iszogatunk, a lámpafény mellett „ne is tagadd, anarchista vagy”, mondom, „mégjóhogy, mi is lehetnék más”, vág vissza. egyetértünk.
a lakásból kijön egy lány, a barátnője, akit még sosem láttam. deréktól lefele meztelen, a kijárati ajtóhoz megy, résre nyitja és rágyújt. hol zalán tekintetét fürkészem, hol a lány pináját, de úgy áll, hogy csak a vénuszdombja látszik, gyér fazonja van, zalánra nézek, ő is a tekintetem vizsgálja majd vissza, és már teljesen szőrös, majd megint oda és megint vissza, zalán ugyanolyan, a lány már csupasz, és nem merek ránézni az arcára, mert tudom, hogy sosem láttam, úgyhogy most sem láthatom. lassan emelem a tekintetem az arca felé, félúton vissza, és már nadrágban van.
„megmutatod a könyvtárat, amiről beszéltél?”, kérdi, és én tudom, hogy nem meséltem a könyvtárról, de tudom, miről beszél. „persze, megmutatom”, és már ott is vagyunk, csak mászkálunk a polcok között, és keressük a kijáratot, vagy legalább a teraszt, hogy nyugodtan rágyújthassunk, de nem találunk ki, és ennyi könyv között nem szivarazhatunk. szitkozódni kezdek, hogy „ez a könyvtár is egy kibaszott labirintus”. bolyongunk szobáról szobára, és olvassuk a könyvek gerincén a címeket. zalán megszólal, „végül is mindegy, mik a nézeteid”, én meg bólogatok, „és ha ez szerinted nincs, akkor nincs”, bólogatok, „nem is fontos, hogy van-e vagy sem – nem az a fontos”. „és ha ez nincs, hát nincs, de akkor nem is kell, hogy legyen”, mondja „mert az a fontos, hogy figyeljenek az emberek, és jól érezzék magukat”, bólintok még egyszer, és így téblábolunk tovább.
majd oldalra fekszem, és zalán hátulról átölel, lenyugodok, lazán ellököm magamtól, és minden újra szertefoszlóban, megint látom: a szobát, a falakat, a könyvespolcot, az ablakon becsapó verőfényt. cí újra ott fekszik mögöttem.


Gothár Tamás 1995-ben született Csíkszeredában. Jelenleg Kolozsváron él, 2014 óta publikál folyóiratokban verset, prózát és műfordítást.