.svg)
Fekete Richárd: Módosítás. Scolar kiadó, Budapest, 2022.
Mit szabad, kell vagy lehet megőriznie a szerelmi lírának a reneszánsz, a romantika vagy a modernség magasztos-tragikus-végletes hagyományaiból, mikor a 21. századi válóper prózaiságával szembesül? Fekete Richárd Módosítás című kötetének versbeszélője nem hal bele az elválásba, nem átkozza meg volt kedvesét, nem fogad cölibátust, és sok minden mást sem tehet meg. Beszél azonban az emlékek elhelyezésének, átértékelésének nehézségeiről, az újrarendeződő családi kapcsolatokról és a hiányt leltározó pánikról.
A kiváló kötetszerkesztés egy többtételes zenemű felépítését és megoldásait követi. A nyitányként funkcionáló Ünnep című vers és az azt követő három egység: Búcsú madártollal, Esküvői album, Reggel feloldó narratív ívet alkotnak. A kötetindító Ünnep rögzíti a beszédhelyzetet, melyet a szétköltözés gyásza, a nyomasztó egyedüllét („Az első ünnep egyedül”) és az átható bűntudat ural („Te is tudod, én is tudom,/ hogy itt van, és nincsen itt/ az elnémított harmadik”). Ettől az állapottól távolodnak a további versek, a történetet visszafelé olvassuk: a magánytól a még betarthatónak látszó ígéretekig, a Fény, a Reggel és az Ébredés című versek alig beárnyékolt optimizmusáig, a(z újra)kezdés reményéig. A megfordított elbeszélés, melynek utolsó – de valójában első – szava az „Őszintébben” (Mese), nem a miért? és ki a hibás? kérdések megválaszolására törekszik, inkább a gyógyulást kísérli meg.
Az Ünnep tárgyilagosan súlyos mondatai köré a téli táj kellékei rajzolnak érzelem-térképet. A későbbi versek lélek-madarai és gyermek-angyalai az Ünnep képeihez térnek vissza a szorongás („sötét felhők gyomrába préselt madarak”, Mese) és az elmúlás kifejezésében („Egy forró tenger távoli/ partját félig ellepik/ az ázott gyerektollak”, A legnehezebb). A Módosítás lágy impresszionista keretben jeleníti meg az elidegenedés stádiumait: a szakítás, együttlét és ismerkedés intimitása és intenzitása az érzékelésben nyílik ki. A bőrünkön, retinánkon, orrunkban – fizikai mivoltukban tapasztaljuk meg az emlékezés fájdalmas és idilli szimultaneitását: „az összebújás/ takaróján/ átszűrődtek a fények,/ és engedtek a verejtékes/ ujjak, és egy súlyos/ másodpercig/ megkönnyebbült,/ aztán elmúlt az élet” (Láthatás).
