egyikünk teste

Új szavakat érdemelsz. / De lásd, akárhogyan bíbelődöm velük, / toldom, törlöm őket, / nem találok hozzád igazán méltókat.

           (Gódza Csilla: Aphélium)

most szembesülhetsz azzal, hogy engem,

akit mindig józannak, szelídnek hittél – sőt talán szégyenlősnek is –, hát nézd, idáig vezettek a telek (férfiak és nők, akik előtt megsokszorozódtunk) és

választott szentjeink elfecsegett szólamai.

A lábfejed mozgására emlékszem, a kezeid lebegésére, nem felejtem el megkérdezni, bárhol járok,

még mindig hozzád tartoznak a felrázott méhkasok?

(azt akarom, más is tudja elképzelni őt: fehér bőrrel, zöld szemmel, magát égő cserjésként láttatva)

felidézem a mozdulataidat, ahogy a felső szomszéd részeg kornyikálására az ízületekben összesűrűsödik a bizsergés – látunk táncolni, kisvárosok bőrszandálos Saloméja, látjuk jégcsapokká szilárdulni a töredékes karlendítéseket.

kihez tartozol, kihez tartozunk, micsoda szövetség ez, ki az, aki táncol, ki az, aki bepólyálja a felsértett talpakat, aki fogaival hagy nyomot az elhaladók mellkasán, ki az, aki átjárók előtt megkettőződik, itt is látom – ott is látom, a túloldalon megtriplázódik, hányan vagyunk itt, akik egyformán bólogatunk,

(ki rendezte el ezt a szerencsétlen revüt, mint ügyetlen négylábúnak: végtagjaim szétcsúsznak a jégen,

akarom, hogy más is hallja, ha őhozzá beszélek)

egyik huzatos városból a másikig cipellek, olajos vászonba csomagolva, meleg kenyér, meleg combok, ki tagadta meg tőlünk, hogy meggyászoljuk a tejfogak hullását,

(hányingerem lesz a cikázó macskakövek látványától, ki hozott ide, minek itatott le, azt akarom, hogy más is lássa azt, akinek igazán a kezén vagyok)

képzeljük el most a képet megsokszorosítva: csípők fátyollal fedve, talpak vagy paták a jégen, ujjai görcsben, a vállak remegése követi a kaptár dongását – a tiéd maradok, ezt ígéri nekem.

(a következőkre körkörösen kell járni, dobok ritmusára)

kivel maradunk, hányan leszünk még, egyforma talpú, sovány lányok, hányfajta módja lehet az elkendőzésnek,

mibe csomagoljam, ami megmaradt, hogyan varrjam össze,

ki vezet,

kinek a csípőjét kell utánoznom,

osztódunk,

oválisan, téglalapban, négyzethálós füzetet követnek a lépéseink,

előttem, mögöttem, jobb,

bal,

ezek macskák,

ezek őzek, párhuzamos városok, párhuzamos körök, látnotok kell:

hajlik a nyak (az én vállamra hajoljon), milyen sokan vannak (őrjöngő méhkas, északi szelek mozgatják), a karjaink már össze is nőttek (hosszú körme nyomot hagy a vállamon), nincs szövetség (egy testen osztozik mind)

oválisan, téglalapban,

ki vezet, a felső szomszéd énekel,

itt legyél,

mire felérek,

a küszöbön várj,

a tiéd maradok – bármit égetek,

(azt akarom, hogy lássák)

tudom,

annak füstje az arcodig ér.

‍