Egyszerre hét éjszakában (regényrészlet)

1.

Egyedül gyalogol az út közepén, szőke szöghaja minden lépésnél lendül egyet. Lobog a két számmal nagyobb férfiing, alatta hosszú kislánylábak és koszos sportcipő. Mindigfeketében korszak, tudatmódosító régiókban.

Féloldalt kilóg a füle a hajtincsek közül. Olyan béna, hogy ekkora füle van. Persze mindegy, úgyse látja senki, eltekintve egy rakás félvad macskától és egészen vad madártól.

(Huhúú, mondja valahol a közelben egy bagoly. Egy, mondja fennhangon a kislány. Kis csend. Hu… hú, mondja elbizonytalanodva a bagoly. Kettő!, vágja rá diadalmasan a kislány.)

Az aszfalt repedéseiből vad hajtások gyöngyöznek elő. Ufóméretű bogarak röpködnek. Burjánzik minden, de ez nem civilizációs növényzet, ez a magára hagyott dzsungel. Fene tudja, mikor kísértetiesebb, most vagy délben vagy éjszaka.

Várja a pillanatot, amikor felgyulladnak az utcai lámpák. Ahogy hirtelen egyszerre bekapcsolnak, pedig nem változott semmi. Ilyenkor még alig látszik a fényük, rövid ideig még világosabb náluk az alkonyat.

Ezen a szakaszon hét lámpa van, de már csak öt világít. Egy még villog néha. Jó lenne elkapni a pillanatot, amikor az is kialszik. Amikor a kihagyás hirtelen öröklétté válik. Aha, ilyen a halál.

Lehet, hogy ijesztő, de nem annak, aki szeret egyszerre hét madár testében éjszaka üldögélni a fán. Vagy fekete madárként röpködni egyszerre hét különböző éjszakában.

Az éjszakák valamelyikében mozdulatlan autók állnak az út szélén, a karosszériákra tapadt kvarckristályokon szikrázik a fény. Fura, hogy jóval öregebbek nála. Nem is lehet már elindítani őket, mind benzines. Az áramkutakat régen benzinkútnak hívták, amikor még azzal mentek az autók. Tanulták az online iskolában.

A házak is sötétek. Némelyik tetejét már megbontották a tornádók. Az öt és fél kilométeren hazáig összesen két ablak világít. Az egyik mögött automata fedélzeti rendszer van, alkonyatkor bekapcsol, hajnalban ki. Egyszer bemászott és megnézte. Tizenkettő, mondta magában, mert ez volt a tizenkettedik lakás, ahová bemászott.

A másik ablakban állandó a fény. Nyilván úgy maradt egy-két évtizede. Huszonhárom, mondta magában.

Csipkés háziköntösbe öltözött, félig mumifikálódott holttestet talált a hálószobában. Kilátszottak a csontok a feketére száradt szövetek alól. Egy. Állatokat már látott a lebomlás legkülönbözőbb fázisában, madarakat, pockokat, macskákat és rókákat, de embert még nem. Valamelyest megnyugodott a ténytől, hogy megszámolta.

Heidi néni is így végezné, ha nem kellene egy-két naponta átmennie hozzá. Úgyhogy Heidi néni max két napig lesz észrevétlenül halott.

Szereti átnézni a lakatlan házakat. Először csak kíváncsiságból próbálkozott, hogy nyitva van-e az ajtó. Azóta már gátlástalanul töri be az ablakot, ha máshogy nem megy. Elemzi a nyomokat, hogy kik laktak ott és hogyan. Ilyenkor nyomozónak flesseli magát. Kísértetekkel kommunikáló médiumnak.

A Walmarkt Strasse egyik udvarházában például van egy kisebb terem. Színes, nyitott napernyő áll a közepén, bent a házban, semmi más. Visszhangzik az egész. A szobák is üresek. De lent az alagsorban, a kazán mellett, a félhomályban a nagy fehér falak teli vannak pingálva animefigurákkal: hatalmas szemű, elszánt kislányokkal, csápos gyerekszörnyekkel és betegesen vékony hermafroditákkal.

Sziaszia, ölel az elveszett jelentés.

Befordul az egykori Schlehenwegre, ami egy zsákutca, és mint ilyen, kitérő. Az utcát ismeri, felderítette már, de még egyik házban sem járt. Az előkertekben kiégett a fű, a bejárókat vastag avarréteg borítja, de az egyik ajtó kilincsén nincs pókháló. Fura. Azt nézte ki célpontnak.

Enged a kilincs, nincs bezárva. Szúrós növényi füst terjeng a levegőben. Inkább szag, mint illat, de egyáltalán nem kellemetlen. Soha nem érzett még ilyet. Azonnal beleszeret, első szippantásra.

‍

2.

Az alkonynak és az estének ebben az átmeneti pillanatában Frau Moltke huszadszor megy be a kislány szobájába. Nem gyújt villanyt, nincs miért. Már elsőre elvágólagos rendet rakott. Szortírozta a padlón szétdobált ruhákat, fele a szennyesbe, fele a szekrénybe, könyvek az íróasztal sarkára, használt papírzsebkendő kidob. A többi tizenkilenc benyitás teljesen fölösleges volt.

Egyedül az ágyhoz nem kellett hozzányúlnia. Suzi mindig beveti maga után, Maci urat a párnájára fekteti, és nyakig betakargatja. A Maci az egyetlen, ami az előző életéből még visszamaradt. A régi ruháit már kinőtte, és sikerült is egyenként leselejtezni őket. Némelyikért hisztizett kicsit, de hát úgyse tudta volna már hordani.

Frau Moltke a Macit is megpróbálta leselejtezni, de csak egyszer. A hányásba és hiperventillációs ájulásba torkolló dührohamot nem merte még egyszer megkockáztatni. Jobb híján igyekezett felülírni édi plüssállatokkal, amit a kislány csillogó szemmel fogadott – és odaültette őket a Maci köré, míg végül dugig megtelt az ágy, őt magát meg ott találta a szőnyegen, ott aludt. A következő fázisban az új állatok kaptak két saját polcot, Suzi meg visszaköltözött az ágyba a Maci mellé. A probléma ezzel végre nyugvópontra jutott. Lett helyette másik.

Arról volt szó, hogy itthon lesz hétre, mire megjön a Spar drónja. Kénytelen volt egyedül becipelni az egész heti ellátmányt a kert végéből.

Fogja a kézi reflektort, újra kimegy, végigpásztázza a nagy kőris ágait, amin a lány üldögélni szokott, amikor bekattan. De semmi. Sóhajt, irány két sarokkal arrébb a mező széle, ahol még nagyobb fák vannak. A fénycsóvától idegesen felrebbennek a varjak, Suzinak viszont nyoma sincs. Hol csavarog már megint?

És ilyenkor mindig ki van kapcsolva a telefonján a GPS. Biztos, hogy nem ő kapcsolja ki? Vagy a frissítéseknél visszaáll az alapállapot? Suzi osztályának szülői fórumán szégyellte volna megkérdezni. Egy noname csoportban kapta a tippet, hogyan lehet a gyerek mobiljának koordinátáit átirányítani a saját telefonunkra. De azt nem mondták, hogy mi van, ha leáll a jel. Ha maga Suzi kapcsolná ki, az baj lenne. Azt jelentené, tudja, hogy figyelik. És persze ugyanezért rákérdezni sem lehet.

A számítógépét nemrég átnézte, de most odaül újra. A tankerülettől kapták, hivatalos gyerekszoftverekkel, de ezektől a mai kölyköktől bármi kitelik. Suzi szerencsére nem használ jelszót, és soha nem törli az előzményeket.

Ugyanaz, mint mindig:

Rengeteg madár. Hollók, baglyok, ölyvek, pintyek, cinkék, szarkák. Pelikán és flamingó. Egzotikus tollcsomó, amiről nem is látszik, hogy madár. Szárnyas izé, ami nemrég még dinoszaurusz volt.

Videóchat-meghívók az iskolai órákra. Órai jegyzetek, ismeretterjesztő videók, az antiküthérai számítógéptől a Lagrange-­ponton át a Gilgames eposzig minden.

Csillagmezők, spirál- és lencsegalaxisok, klaszterek. Androméda-köd, a Teremtés oszlopai, stb. Hubble és JWST.

Két saját videóprojekt. Ez ismerős, segített az elkészítésükben.

– Mogul paloták egyre bővülő sora. Rajastan, Jaipur, Agra, Fatehpur Sikri. Jodhpur. Lucknow. Varanasi. Bele van őrülve ez a gyerek Indiába meg a madarakba. A világűrről nem is szólva.

15 másodperces kis videók YouAre-on. A virtuális osztálytársak töltik fel magukról. Csupa lány, amint ugyanarra a zenére táncikálnak. Nem, van két esetlen fiú is. A legtöbbjüket névről ismeri. Ez Marie, Wang Ping, Karl és Ingeborg, az meg Flore. Vicc az egész, de persze kőkemény verseny is. Suzi inkább kis szöcske, mint lány, ehhez képest ő a legjobb. Legalábbis Frau Moltke úgy látja. Hirtelen elönti a büszkeség, de ezzel szinte egyszerre valami bizonytalan rettenet is. Soha nem látta Suzit élőben táncolni. Nevetni se nagyon. Még mosolyogni se. Itt meg…

Na jó, mi van még?

The Voice Kids évtizedekre visszamenőleg. Néhány elképesztően édes kissrác, és töméntelen, nagyjából Suzi-korú lányka. Meg egy tanulmány arról, hogy ami a 19. századi unatkozó grófkisasszonyoknak a festészet volt, az a mostani lányoknak a ­Voice Kids. Nem is énekelnek rosszabbul, mint ahogy a kisasszonyok festettek anno. Ezek a lányok életük legjobb tájképét készítik itt a színpadon. Hetven év múlva reszketegen kiakaszthatják majd a szalon falára, hogy nézzétek, így énekelt a dédi, amikor kislány volt.

Egyéb klipek. Angel Light, aztán vagy tizenöt Billie Eilish, legközelebb egy héten át kizárólag Top ­Loosers, majd Black Jason Ferry. The Sixters, Gio Aguilera, Mona Sarielle, Lilly-Marie, BlackPink. Angelina Jordan. És… ez mi? Trabant? Az egy infantilis kisautó volt az orosz gyarmati korban, hogy kerül ez ide? Itt van, bár senki se hívta. Ezt persze nem érti Frau Moltke, de biztos benne, hogy magyarul van.

Rákérdezett a szülői fórumon, hogy másnál is ilyen szétszórt-e a gyerek. Figyelemhiányos lenne? Ne hülyéskedj, válaszolta valamelyik anyuka. Érdeklődik a kislány, szívja fel az információt, mint a porszívó. Örülj neki, hogy ilyen. Bár az enyém is ilyen lenne.

– Végül számtalan (de tényleg számtalan) tenger- és óceánpart, 0–24-es webkamerákon.

És ennyi. Csupa ártatlanság.

Olyan ártatlan ő maga is. Az idétlen kis Suzi a maga 12 évével. Nincs mitől tartani…

…Hacsak nem törli az előzményekből egyesével, célzottan mindazt, amit el akar rejteni. És pont azért nem használ jelszót, hogy azt lehessen látni, amit direkt elöl hagy. A csupa ártatlanságot. Ám ha így van, és ehhez hozzávesszük, hogy talán a GPS-t is ő kapcsolja ki, plusz a csavargás, rögtön felsejlik a kis szőke lányka álarca mögül maga a Sátán.

Hol a fenében van már?

‍

3.

Az előszobába még bevilágít az utcai lámpa, de beljebb már csak a vak tapogatódzás marad. Villanykapcsolót keres, de mindegy, vagy áram nincs, vagy a lámpákat is elvitték. Lassan mozog, hogy kivédje a láthatatlan tér láthatatlan kiszögelléseit. Legközelebb biciklivel kell jönni, van rajta egy lecsatolható LED-reflektor.

A nappali a hűvös nyáréjszakára nyílik. Az egykori tolóajtó a talpa alatt recseg üvegtörmelék formájában. Követi az egyre erősebb növényszagot. Oda még benyit.

Az ajtón túl csillagtengerek, galaxisok borítják a mennyezetet és a falakat. Középen kettőscsillag világít, bolygók tucatjai keringenek körülötte szédítő lassúsággal.

Megkapaszkodik az ajtófélfában a szédülés ellen. Beletelik egy időbe, míg hozzászokik az agya a látványhoz. A srácokat csak ezután veszi észre. A falak mellett fetrengenek ócska matracokon. Elég öregek. A legidősebb van… talán húsz is.

Bámulja őket, mint egy jelenést. A fiúk meg őt. Csend van. Még mindig.

– Ti is látjátok a kiscsajt? Az ajtóban – szólal meg végül a sarokban az, amelyik leginkább valami kelta ördögre hasonlít. Egy, gondolja Suzi.

– Látom… De nem hiszem el – válaszolja egy germánszőke Buddha lótuszülésben. Buddhaszobornak is elmenne, eltekintve attól, hogy majd’ szétreped rajta a prizmás-szivárványos Pink Floyd-póló. Kettő, gondolja Suzi.

Közel egy éve nem találkozott élő emberrel 3D-ben Moltke anyun és Heidi nénin kívül. Halottal igen, de élővel nem. Nézi elkerekedett szemmel a csillagmezőt.

– Mit nézel? Galaxislámpa – mondja az Ördög.

– Kisanyám, tudsz beszélni? – teszi hozzá egy vékony raszta. Három, gondolja Suzi. Meg azt is, hogy opsz, ez lány. De megszólalni nem tud. Semmi nem jut eszébe, amit mondani lehetne.

– Te, ez nem a húgod?

– Nincs is húgom – válaszolja a raszta, akinek sárgászöld szeme van, és jól láthatóan ő az Univerzum Királynője. Ahogy a fiúk néznek rá.

– Nem szép, hogy eltitkoltad előlünk.

– Haggyatok má’.

– Télleg van ő neked húg? – szólal meg egy mediterrán herceg, olyan borostás varázslóféle a másik sarokból. Komolyan kérdezi. Beleszív a bongba, továbbadja Buddhának. Négy.

– Mondom, hogy nincs húgom! Csak szarakodnak.

– Akkor hogy a picsába kerül ide?

– Kollektív trip…?

– Hallod, kiscsaj! Látomás vagy?

– Érted, amit mondok?

Közben elér az Ördöghöz a bong, beleszív ő is, aztán hirtelen ötlettel Suzi felé nyújtja.

– Kérsz?

Fogalma sincs, hogyan is kellene viselkednie ebben a helyzetben. Nem kellene például félni tőlük? De hát egyáltalán nem fél, és ettől megijed kicsit.

– Miért, mi az? – szólal meg ijedtében.

– Odas! Beszél!

– Jól hallottam?

– Azta!

– Hangos látomás!

– Na kérsz? Csak szuperfű.

Suzi nem mozdul, csak néz csillagtükröző nagy szemekkel. Még tart a pánik.

– Nem tudja, mi a’ – nevet a mediterrán Herceg.

– Nézd már meg, tök kicsi! Honnan tudná?

– Mit tud akkor te? – fordul a Herceg egyenesen a kislányhoz.

– Nem tudom – von vállat Suzi.

– Nem tudod, hogy mit tucc?

– Miért, te tudod? – vág vissza, még mindig ijedtében.

A Herceg ettől elnémul, a többiek meg vihognak rajta.

– Haver, ez bezavar téged az erdőbe!

– Jó gombászást!

– Mi van, leoltott a kiscsaj?

– Na, válaszolsz neki?

A Herceg nem egészen érti. Buddha pontosít.

– Hát hogy mit tudsz.

Erre végképp nincs mit mondani, a Herceg inkább előremenekül.

– Mitet akarol itten, kicsi csaj?

Suzi egyszerre érzi az érdeklődést és a lekezelést, meg saját adrenalinszintjének lassú csökkenését.

– Ti mit csináltok itt? – kérdez vissza, mit sem tudva arról, hogy ezzel, ha csak pillanatokra is, de átveszi az irányítást.

– Zenét hallgatunk – mondja az Ördög.

– Milyen zenét?… Nem hallok semmit.

– Ez olyan zene, amit csak látni lehet, hallani nem… Eh, mit! Hangosítsd ki neki! – néz a germánszőke Buddhára.

– Úgyse ismeri.

– Épp azért. Művelődik.

Buddha vállat von, feltápászkodik, átbilleg a csillagtengeren.

– Ülj le oda – mutat a szoba közepére, nagyjából a kettőscsillag alá. Megvárja, míg Suzi engedelmesen leül törökülésbe, és kísérletet tesz a fekete kislányszoknya illedelmes eligazítására. Elővarázsol egy telót a sarokba öntött ruhakupacok alól. Valamit matat rajta. A túlsó falnál kéken pislogni kezd egy soundbox ledje.

Tényleg nem ismeri azt, ami megszólal. Hasonlót se hallott soha. Úgy szippantja magába, mint a sötétség, amikor egyszerre hét különböző madár testében üldögél a fán, és egyszerre hét szemszögből látja ugyanazt az éjszakát.

‍

4.

Frau Moltke háromnegyed kilenckor videó­chaten felhívja a fiát, soron kívül. Egyébként csak hétfőn és csütörtökön szokta.

– Mi van, anya? – jelentkezik be egy szőrös tizenhét éves félmeztelenül, törölközővel a fején, ragyás pofával.

– Nem próbáltad ki az arclemosót, amit küldtem?

– Már mindent kipróbáltam, nem használt, miért hívtál?

– Eltűnt a húgod. Most tényleg.

– Nem a húgom.

– Szoktál beszélni vele. Nem?

– Félévente. Ha nagyon muszáj.

– Hétre kellett volna hazaérnie.

– Miért nem őt hívod?

– Nem veszi fel. A GPS-t is kikapcsolta. Vagy nem tudom.

A fiú abbahagyja a törölközést, de csak hogy hangsúlyt adjon a következő mondatnak.

– Anya, mindig is akartál egy lányt. Tessék, itt van.

És törölközik tovább.

– De megőrülök tőle!

– Már engem is lánynak akartál.

– Ez nem igaz.

– Ha egyszer buzi leszek, az miattad van, csak hogy tudd.

– Ne mondj ilyeneket, mert komolyan veszem.

– Te semmit nem veszel komolyan. Csak a hajas babádat. Különben nem mondanám.

– Mit csináltam volna? Küldjem vissza? Te akartál testvért.

– Hogy lenyugodj végre.

– Markus. Van egy húgod. Ezen már nem lehet változtatni. Valahogy meg kell birkóznunk vele. Most mit csináljak?

Markus nem válaszol, csak ledobja a törölközőt, bár tüsihaja még mindig nedves és égnek áll.

– Szárítsd meg rendesen a hajad, megfázol.

Markus ezt is elengedi a füle mellett. Belebújik a pólójába, pillanatra látszik mögötte a súlyzópad, egy Isar Aerospace poszter, és a gazdag rendetlenség stílusban berendezett szoba. Visszaül, nagy komolyan belenéz a kamerába.

– Anya. Majd hazaér. Máskor is elcsavargott már.

– Igen, de most…

– Keress egy filmet!!! És nézd szépen végig. – Kis csend. Aztán még hozzáteszi: – És amikor hazaér, ne veszekedj vele. Idegesítő kis gyík, de ne veszekedj vele, nagyon kérlek. Nem vezet sehova. Az a csoda, hogy csak ennyire idegesítő. Lehetne rosszabb is.