Ezersziget íz (prózák)

Ezersziget íz

„Gyere, jó helyre hívlak.

A szemed hunyd be, és mehetünk.

A falak lassan kinyílnak,

Hogy legyen elég helyünk.”

(Sztevanovity Dusán: Emlékek bálja)

A Klauzál téren ülök. A sötét szagú cigifüstön át próbálom felidézni, milyen volt régen. Csak odáig jutok, milyen nem volt. Nem volt játszótér, faforgáccsal, az erre járó tengerimalacoknak és nyulaknak, gránátalma színű csúszdával, drótkötélpályával, rajta óriás vécépumpaszerű ülőke. Nem volt kutyafuti, ami mintha maga is beteg, öreg kutya lenne (már ha lennének zöld szőrű kutyák). Se nyáresti égkék nyilvános vécé, se ez a rágógumitól ragyás pad, amin ülök, se kérges kő virágládába ültetett bazsalikom.

Emlékszel a nápolyi nyaralásunkra? Nekem nem sok maradt meg, de az egyik, hogy anya folyton szedett a mindenütt csak-úgy-nőtt bazsalikomból. Ennek itt ugyanolyan szmogporos, édes zöld íze van.

Az emlék megannyi táncos. Párat gyakrabban felkérek, mások évekig üldögélnek hoppon, a sarokban. Néhány közben szebb ruhába öltözik, mások egészen elhalványulnak. Főleg a gyerekkoriak. Szellemként lejtenek be a terembe, és mire felkérhetném őket, ki is libbennek. Most is egy ilyen szellemet hajkurászok.

Közben a játszótéren egy anyuka épp leszidja a gyerekét, mert beütötte a fejét. Remek szülői attitűd. Mondjuk a gyerek tényleg béna volt, valahogy sikerült megfordulnia a csúszdában, és úgy érkezett le. Ehhez azért tehetség kell, de akkor is.

A Dob utcán meg egy pár sétál. Ebből szex lesz. Hallom, ahogy sóhajtasz: „Levi, te, ha látsz két embert együtt, rögtön erre következtetsz. Mindegy, milyen neműek.” És tényleg. De ha látnád, igazat adnál. A csaj riszálja magát, és olyan picsásan van felöltözve… Vagyis hogy nincs. A srác meg… Kockás, hosszú ujjú ing, szakasztott farmer és egy tangapapucs. Ez a csaj nagyon ki lehet éhezve. Vagy nagyon részeg. Mondjuk este nyolckor?

A csávó totál oda lehet, hogy végre egy lány nem csak az eladót látja benne, és nem csak arra kíváncsi, merre találja a legújabb okostelefont vagy egy Asus Tuf Gaming laptopot i9 KS processzorral, legalább 32 gigarammal, ha lehet DDR5, és TRX 4070-es kártyával. Utóbbi esetben a srác már az első szavaknál lefagy.

Egy hajléktalan meg a vécé mögé tántorog, és vizel… Hova máshova. Tény, a vécé zárva. Végül is ilyenkor a bulinegyedben az egyetemistákon, turistákon, tiniken, legénybúcsús angolokon kívül kinek kéne pisilnie. Mondjuk meg se nézte, hátha nyitva van. Én is azért tudom, mert korábban pár francia rápróbált.

De az is lehet, a hajléktalannak traumatikus élményei vannak róla.

Emlékszel az első szilveszteri házibulira Leáéknál? Az is valahol itt volt. Otthon kellett volna unatkoznom a nagyival a tévé előtt. De megsajnáltál és magaddal vittél.

Akkor láttuk azt a petárdás csávót, aki módszeresen szőnyegbombázott egy nyilvános vécét. De úgy, mintha ő lenne a Hamburg és Drezda ellen induló teljes szövetséges légiflotta. Biztos a vécésnénit akarta kifüstölni.

Lehet, ennek a hajlesznek is ilyen élményei vannak.

Emlékszel azokra az iszonyú puccos bulikra apa kollégáinál meg anya vendégeinél? Mennyire unatkoztunk, mert szinte senki nem hozta el a gyerekét. Ott súgtam a füledbe az emberekről ilyen marhaságokat.

De ez már megint egy másik emléktáncos. Már vagy a harmadik. Pedig nem is őket kerestem.

Egy gyerekkorit, igaz, de nem egy ilyen ezerszigetöntet-ízűt, valami egyértelműen boldogat. Ha ez az írás már egy ilyen nagy napra készül.

Fura, hogy sose tűnt fel ennek a térnek az evolúciója. Talán mert mindig kocsmába mentem, vagy onnan jöttem, barátokkal, egy hazakísérhető lánnyal. Más kérdés, hogy a hazakísérésből hányszor lett több, mint „köszi, hogy elkísértél”, puszi, puszi.

Most meg már azt sem tudom, milyen volt. Mondanám, hogy ahogy mi, úgy változott a tér is, de ez közhely, vagyis köztér… Pont, mint ez. Úgyhogy marad.

Melyik ház lehetett? Fogalmam sincs. Csak hogy pénteken este kezdődött az apai láthatásunk.

Be kéne osonnom egy ottlakó mögött a kapun. Akkor már könnyebben felismerném.

Hideg, dohos lépcsőház, kovácsoltvas korláttal. Sosem volt elég a látvány. Imádtam megérinteni azokat a fémbe dermedt virágszirmokat. Ujjal is lekövetni a kacskaringásukat, megsimítani az érdes vasszirmokat, hegyes végükkel megszúrni az ujjamat, mint egy vérbeli Csipkejózsika.

Fel a harmadikra, ki a gangra, jobbra, ott az a benyíló… Egy teljesen más világ. A kő helyett nyikorgó fa, a rücskös vakolatú fal helyett selymes, pihés deszka, a ruhaöblítő illata keveredik a fa édes illatával. (Itt állandóan mosnak??)

Falépcső, kis előtér, jobbra fregolinyi erkély, előre egy pici lakás. Némi előszoba, jobbra csipetnyi konyha, előre a manzárd nappali. Több szoba talán nem is volt.

A gondosan vakolt, fehér falú, erezett járólapos előszobát a nappalitól egy gömbölyített, lágyra csiszolt küszöb választotta el, amit lazán rögzítettek. Unalmas pillanataimban sokszor mozgattam, hallgattam a horkolását.

A nappaliban minden egész más volt. Unottan álldogáló fehér falak helyett csupa fa: az asztal, a székek, a könyvespolcok, amik illesztéseit követve valóságos labirintusba került a szemem és az ujjam. A bordázott lambéria, amin érkezéskor muszáj volt legalább egyszer végighúzni a körmömet, olyan vicces, kattogó hangot adott.

Míg ezt mesélem, besötétedett, a tér kiürült, csak a Kisüzemnél van nagy élet. Csak az utcalámpák és a cigim sárgás szeme figyel.

Hogy féltem gyerekként a sötéttől! Teljesen elveszett az időérzékem. Mennyi lehet: tíz? Tizenegy? Anyáék éjfélre ígérték magukat. És ha rosszat álmodok? Vagy ha betörők? A nagyi, amilyen süket, meg se hallaná a kaparászó álkulcsot, a suttogásokat, a tapogató lépteket. Végül mindig hamarabb elaludtam. De néha felébredtem az érkezésükre. Bejöttek a szobánkba jóéjtpuszit adni.

Itt, a Klauzál téren sosem féltem a sötétben. Talán mert sosem volt igazán. Feküdtem a matracon, magamhoz öleltem a durvára mosott plüss párducomat, másik kezem lelógott a földre, pont az érdes fekete szőnyeg és a klaffogó parketta találkozására. A tetőablakon át látszott a hol zsömle, hol kifli hold, de igazán biztonságot a magnó sárgásan figyelő szeme adott.

Meg itt apa se hagyott minket soha egyedül. A szoba végében aludt. Karistolása összefolyt a zenével.

„Tüdittüdittűdi”. Lopakodósnak hívtuk.

– Mintha betörők osonnának a folyosón – jellemezted a sejtelmesen dobbanó tamokat, a suttogó szaxofon témát.

Mi az a jazz? Akkor még nem is igazán érdekelt minket. A Take Five aztán az emlékeid gyakran visszatérő tánczenéje lett.

– A zenetáborban folyton ezt játsszák – panaszkodtad és örömködted egyszerre. – Ezt egy magára valamit is adó zongoristának tudnia kell. – Vált később alapkövetelményeddé.

A Nagyterccel aztán ti is összemashupoltátok egy Beatles-dallal. Nekem igazán így került a helyére. Két gyerekkori alapélmény egyben. Erről sose beszéltünk, de szerintem te is így vagy vele. De ez már megint egy újabb táncos.

Szóval lopakodós, na és Zorán, Zorán, Zorán minden mennyiségben. Különösen az épp megjelent Majd egyszer album.

„//S egy embernek szárnya is volt, és szállt, csak szállt egy csillagért…”

Nem nagyon értettük, hogy került a dalba Superman, de miért ne.

„//az árnyékból virág helyett sok nemzetközi szép lány bújt elő…”

És hogy lehetnek a szép lányok nemzetköziek? Különben is, mi az összefüggés a szépség és a nemzetköziség között?

Így tanultuk az önmegvalósítást, prostitúciót, rendszerkritikát.

Pár évvel később, mikor elkezdtem nektek szöveget írni, a dalokban a Dusán-hatás letagadhatatlan volt. Ezt persze tudod.

A reggel tejszínes kakaóval, kakaós kaláccsal indult.

– Apátoknak nem kunszt, hogy heti egyszer Krőzus legyen, de én nem herdálom a pénzt. Amúgy se igyatok tejszínt, mert elhíztok – duzzogott anya, ha kértük, hogy ő is tegyen bele. Pedig mennyivel krémesebb volt úgy! Kalácsot még néha vett, de sose azt a szeletelt, omlós, keserű barna kakaós kalácsot. Az túl drága.

Aztán lementünk a csarnokba, ha másért nem, Kinder tojásokért.

– Nem ér, hogy csak Atti talált kígyót a tojásban, nekem is kell!

Imádtam a pikkelyeit fogdosni. A kereszt alakú csíkok olyanok voltak, mint a mézcsíkok a Dunkin Donats csokis fánkjain.

Kilószámra vettük a Kindereket, hátha egyben végre lesz kígyó. Szerettem elnyújtani a várakozást. Óvatosan, a hajtások mentén próbáltam kicsomagolni, a fólián se legyen szakadás, de általában nem sikerült. Azt a rohadt árcédulát mindig a központi hajtásra ragasztották. Ugyanilyen finoman próbáltam két egyenlő darabra roppantani a csokit. Nem mintha osztozni akartam volna, bár a szigorú apai parancsra sokszor meg kellett tennem. Csak szerettem forgatni, nézegetni, hogy kívül barna, belül világos. Ekkorra nagyjából el is fogyott a türelmem, pedig a legnagyobb küzdelem még csak most jött: maszatos kézzel kinyitni a műanyag tojást, amit mintha műkörmökből öntöttek volna. De gyakran megérte a küzdelem, találtam kígyót. Hajlítgattam, fogdostam, felfuttattam őket a páfrányra, ahonnan karácsonyfadíszként lógtak. Végül a pöckök egymásba törtek, és mint a gyerekkort, többé nem tudtam összerakni.

Miután minden Kinder kikelt, apa hagyta, hogy játsszak a kameráival. Sokszor csak a kezemet, vagy egy random tárgyat vettem. Kicsit balra fordítom, és akkor a nap pont úgy süt rá, hogy csak a körvonalát látom. De jó, ha meg ezzel veszem, olyan lesz a könyv, mint egy eres, öreg kéz.

– Ez mire van? – vittem be hol ezt, hol azt apának a konyhába.

Te eközben kimentél a lakás előtti falépcsőre. Végre volt egy saját „szobád”. Bár talán kívülállónak is érezted magad, mert téged ezek nem hoztak lázba. Meg azt hiszem, te jobban azonosultál anyával. Nem mintha ő szent lett volna. Csak neki nem voltak szeretői… Egy ideig. És később is elég sok bakot lőtt apapótléknak.

Csak azért jöttél néha be, hogy elújságold: valahol megint Beatlest hallgatnak. Sokáig nem hittünk neked, de addig erősködtél, hogy kimentünk, és tényleg.

„We can work it out. Life is wery short and there’s no time for fussing and fighting…”

Addigra már nekünk is volt pár kazettánk tőlük, de ez csak a nagyinak volt meg, pedig nagyon szerettük.

Persze egy szavát sem értettük, talán magyarul se tudtuk volna hova tenni. Viszont Supermannel is megbékéltünk, ebbe végképp azt hallottunk bele, amit akartunk. Titokban talán pont az eredeti jelentést.

Amúgy is a dallamok, a sok vokál varázsolt el igazán.

Teniszütőkkel gitároztunk, és verekedésbe fulladóan veszekedtünk, melyikünk legyen Paul, John vagy George. Én végül két év gitártanulás után meguntam. Még így is tovább csináltam, mint a festést meg a kung-fut.

De vissza a falépcsőre! Míg készült a brassói, te katonáztál, vagy katona voltál. Sokszor túl nagy volt a csábítás, hogy csatlakozzak.

– Hagyjál! Én most egyedül akarok! Menj apához, úgyis olyan jól elvagytok.

Az illúziókból épített harctered apa olykor lerombolta, hogy az erkélyen teregessen (a fa akkor lett öblítőillatú).

– Most miért kell? Nem hiszem el! Vigyázz, rálépsz a norvég partizánokra! „Tr-tr-tr-tr-tr-pffff.”

A géppisztoly hanggal járó nyálesőt viszont nem a fa, hanem családi poénok tömkelege itta be.

Az ebédre kapott brassói, a kérges, háromszögletű sztékburgonyák, a hús szalonnás, zaftos íze még felidézhető. De mi volt utána? Rémlenek még kirándulások a Petneházi réten, botokkal vívott hadjáratok a törökök, a labancok, a nácik ellen. De az emlék eltáncol, sasszézva távolodik. Pedig tovább is volt. Éveken át, majd minden héten. Ha nem itt, egy másik lakásban.

Basszus, valami egyértelműen boldogat akartam írni. Mégiscsak esküvői ajándék. De még ennek is lett egy kis ezerszigetíze. De kevés a boldog emlék a szüleink házasságából.

Talán csak Bogács. A termálfürdő, meg mikor átautóztunk Egerbe, és kilométereken át kellett döcögnünk egy lassú csiga mögött. Közben meg üvöltve énekeltük, hogy „nagy utazás, a vonatunk újra indul”.

De még ez sem maradt meg részletesen. Egyedül ez a Klauzál téri égett belém. Az éleket tompítva, a foltokat kifehérítve, a veszteségek helyett az összetartozásra téve felkiáltójelet.

Keresztút

‍

Péter most képtelen volt az utasaival csevegni. A hallgatagok beszéltetése, a taxizás milyensége, az időjárás, politika, munkahelyi, otthoni gondok… Mind hidegen hagyták.

Alapból nem zavarták. Jól játszotta a rádöbbenőt. Sőt néha még szórakoztatták is a gondolatok, amik nagyjából annyira voltak nagyok és mélyek, mint egy csésze kávé. De szegény, meg nem értett zseniket legalább ő hallgassa meg, ha már a családjuk meg a barátaik leszarják. Ez még mindig jobb, mintha piába meg véget nem érő Facebook-posztokba fojtanák a mondanivalót. Bár azokba így is.

Már két napja. Most már muszáj lesz jelentkeznie. Jelentkeznie kell. Ez az! Ha elég erősen gondol rá, hamarabb megtörténik. Csak mit kezdjen a kétségeivel?

Csütörtökön a Fülőke utcába kellett mennie.

Leparkolt, pont rálátott a címre. Kijött egy pár. A félig lehúzott ablakon át figyelte őket.

Ölelés, beszédfoszlányok, nevetés. Péter megborzongott. Nem. Ez hülyeség. Már mindenhol azt a le-lefulladó Trabant-nevetést hallja.

A lány a búcsúcsók előtt hátradobta a haját. A mahagóni szín megvillant az utcalámpa fényében. A haja is. Áh, hülyeség. Csak képzelődik.

Hetekig mindenhol őt látta, de ennek már vége. Ezen már túl van.

A lány gepárdos kecsességgel indult az autóhoz.

– Baszki – motyogta Péter.

Kapkodva körbenézett. Az ülések tiszták. Megigazgatta az ingét, kisimított egy ráncot az öltönynadrágon. Jó, most ez a max.

Újra kinézett. A gepárd mintha villanypásztorba ütközött volna. Mutató- és középső ujját végighúzta homloka bal oldalán. És Péter már biztos volt.

Krisztinek pont ott van egy gyerekkori sebhelye, amit a bizonytalan pillanataiban gyakran piszkál. Péter kaján elégedettséget érzett.

Hirtelen a gepárd leengedte a kezét, továbbindult, majd bevetődött az anyósülésre.

– Nahát! Hello!

Tipik Kriszti. A magabiztos lazaság, ahogy beült, meg a mosolygós köszönés. Mintha meg se torpant volna az autó felé. Hogy szerette ezt a kaméleonságot benne! Vagyis szereti.

Ő bezzeg ilyenkor folyton leblokkol. Mi a francot reagáljon a kudarcos béküljünk-ki-telefonok, meg két és fél hónap csend után? Nyújtson kezet? Adjon puszit? Egyiket se?

Kriszti gyorsan megoldotta. Odahajolt, Péter érezte a parfümjét. Körte, jázmin, kávé, vanília. Folyton változó. Ő vette a lány szülinapjára. Milyen jó, hogy még most is használja! Kriszti adott két puszit, Péter pedig reflexszerűen elcuppantott a lány füle mellett. Közben már az villant be, hogy a lány vastag, puha száját egy perce még egy vadidegen csókolta. Ki az a pöcs? Együtt vannak? Péter a kormányt markolászta. Rekedten dadogta:

– De hát te Fekete… És nekem Győri névre…

– Vicces, mi? – Kriszti hangjában kihívás keveredett a jókedvvel – Az Máté. Ő hívta, mert az én telómon nincs, tudod, én inkább bringázok, csak hát most iszogattunk, na, nem sokat, csak pont annyit, hogy az most no way. Persze nem esnék pofára vagy ilyesmi, szóval nem para, csak…

Kriszta húzta, tekerte a magyarázat húrját. Össze kell szednie magát! Ez baromira nem hiányzott. Mikor Mátéval már… Peti a végén folytatja a júniusban kinyomott beszélgetést. Köszöni szépen, elégszer szállt a fejébe a menekülés, változás, újrakezdés Peti keverte koktélja. Nem beszélve a barátság, szex, szerelem kotyvalékáról. Mondjuk, ha az utóbbiról felnőttként, higgadtan lehetne…

Elege volt az elmúlt hónapok megközelíthetetlen, tőmondatos pasijaiból, akik, ha véletlenül megnyíltak, a pszichotikus panorámájuktól Kriszta minden vonzalma fejvesztve menekült. Még egy lánnyal is megpróbálkozott. Jólesett, ahogy megérintette, de egyszerűen semmit sem indított el benne.

Peti hibája. Miatta.

Az érzések összerendezése csak nem ment. Már Peti sem figyelt. Más taktika kell.

– Na hát, ez a taxi, ez új. Mióta? Szereted? Vannak jó fej emberek? Nem üldöztél még német bankrablókat? – erőltet ki egy nevetést.

– Nem. Bár béna rendőrök vannak. De egyik se kért meg. Sőt, a japán védelmi minisztert sem szabadítottam még ki. Mondjuk egy olyan szép barátnő, mint Lilly…

Péter zavartan lenyelte a mondat végét. Mit is akart? Arra csavarni, hogy Kriszti szebb? Vagy úgy tenni, mintha próbálkozna másokkal? Mondjuk próbálkozik, de itt a próbálkozáson van a hangsúly.

– Hát hajrá! Bármi megtörténhet. – Peti felvonta a szemöldökét. Kriszta megijedt. Kacér volt? – A taxinál tartottunk – krákogott, valami kaparta a torkát.

– Egy hónapja. Tök jó. Tudod, hogy szeretem a vezetést. Kikapcsol. Az időmet is én osztom be. Nem úgy, mint az Alma bárban.

– Azért a bagolyüzemmód megmaradt.

– Muszáj. A vállalkozás még nem hoz sokat. Bár beindulóban van. És veled? Mizujs?

– Még mindig csinálsz klipet a Kocsmachoknak?

– A Bőrös virslik? – nevetett Peti.

– Az a borzalmas, szexista punk zenekar az Aurórában. Akikre többször elrángattál.

– Igen. Kocsmacho… Ez jó. Majd mondom nekik.

– A szabadalmi jogon osztozunk.

– Igen, forgatok. Meg egy alter zenekarnak is. Talán hallottad őket. Technical Crops. Szokta játszani a Petőfi. Ilyen Panic at The Disco-szerű. De ne mindig én beszéljek. Mikor leszel projektmenedzser a Metónál?

– Not yet. Bár volt egy-két reklámkampányunk most, amit én vittem.

– Az igen! Akkor most már tényleg megkapod. Megérdemelnéd. És mit kerestél itt a világ végén?

Kriszta megérintette a homlokán a sebhelyet. Hát, ha muszáj. Biztos mellre szívja majd. Mennyire nincs kedve ehhez! De hát…

Vállat vont. Házibuli, csak pár barát a szakmából… Peti átlátott rajta.

– Kivel smároltál?

– Ja, hát Máté. Ő hívott… A házigazda.

– Szóval randiztok. Még nem komolyabb, akkor nála is aludnál.

Bassza meg Peti. Okoskodik. Mintha ismerné. Jó, ismeri. Legalábbis a régi Krisztát. És ha megváltozott? Amúgy is, mi köze hozzá, kinél alszik, kivel smárol. Tényleg volt egy szabálya, hogy csak a pasijánál alszik. Na és!

De nem vágta a fejéhez. Érett felnőttként fog mesélni. Legalább megforgatja Petiben a kést.

Egy online marketingkonferencián találkoztak. Máté is előadott. Remek szakember, a kisujjában van a szakma. Fiatal, de már startupokkal és multikkal is dolgozott. A szünetben dumáltak, aztán chaten folytatták. Randizni kezdtek: mozi, vacsora, Máté elvitte vadászni. Sajnálta az állatokat, de izgalmas is volt.

Peti égkék szeme egyre viharosabb lett. Kriszta önkéntelenül kihúzta magát. Ezt a menetet megnyerte. Szar, mi? Peti azt hiszi, ha valaki elveszíti őt, belehal. Hát baromira nem… Vagyis nem hal bele teljesen.

A szakítás után Kriszta eldobott nejlonzacskó volt. Hiába beszélte ki magából újra és újra: Peti és a hülye lánybarátai. Hetekig, hónapokig a fiú felé se szagolnak, aztán odaböffentenek egy „bocs, hogy eltűntem”-et, ő meg ugrik. Kettesben beülnek egy kávézóba… Ez mondjuk még oké. De ölelgeti őket, náluk alszik. Kriszta elhitte, hogy csak aludtak, de akkor is. Ha az embernek barátnője van, ilyet nem csinál.

Persze vissza lehet vezetni, hogy Peti apja nem akart gyereket, de beletörődött, ezért kapott rákot és halt meg, mikor a fiú három volt. És hogy onnantól ez lett az anyja örökös szemrehányása. De akkor sem mentség. Szörnyű, meg minden, de ezért neki, Krisztának miért kell szívnia?

A legjobban Hanna húzta fel. Ő volt Peti legjobb barátja. Néha ­friends with benefits. De sose jártak. Valaki mindig foglalt volt.

Petivel már két hete jártak, mikor Kriszta egy buliban találkozott Hannával, aki félrehívta, hogy „jobban megismerje”. Valójában tisztázza a játékszabályokat. Ami Peti és közte van, sokkal régebbi, sokkal erősebb. Kriszta ne akarjon a helyére vagy közéjük állni. Úgyse menne. Majdnem megfulladt, de sikerült mosolyognia és azt mondani, ő örül, ha Petinek ilyen barátai vannak, és senkitől sem akarja elválasztani.

Hanna mindent tudott a kapcsolatukról. Hamarabb tudta, mik zavarják Petit, mint Kriszta. Talán azt is elmondta, milyen pózokat csináltak.

Hanna egy időre bepasizott. Aztán a csávó otthagyta. Peti éjszakákba nyúlóan vigasztalta. Kriszta egy szerelmi háromszög letörhető sarkának érezte magát, és elege lett. A szakítás után a közös barátoktól azt hallotta, jogosan.

De hiába az együttérző szavak, a közhelyes jó tanácsok, a tüskék nem tűntek el. Most jólesett Petit féltékenynek látni. Szenvedjen csak!

– Milyen az ágyban? – Krisztát kizökkentette Peti kérdése.

– It’s not your business – Peti nevetett.

– Jaj, de cuki! Még nem is szexeltetek. Az esküvőre vár, vagy mi? Figyelj, hozzád nem ilyen srác való. Emlékszel, mi már a harmadik randin. Pár napra rá meg már nálam is aludtál. Mit mondtál, mennyi ideje… Két hete, de még semmi. Legalább jól csókol?

– Hagyjál már!

– Jaj, nem kell ez! Én elég jól ismerem az igényeidet – újra nevet.

– Na, azt jól. Csak leszartad.

– Mi! Jó, ezt most hagyjuk. Figyelj, én tudom, hogy szereted a kihívásokat. Nyilván egy ilyen kóddal védett lélek is az. De mi lesz, ha végre megnyílik? Elmondásod alapján ez a házibuli kb. úgy nézett ki, hogy blues szólt, minőségi bort lötyköltetek, és személyiségtípusok fogyasztói attitűdjét elemeztétek. Még a vadászat hangzik a legizgalmasabbnak, leszámítva, hogy imádod az állatokat. Vele nem fogsz táncolni, fesztiválon tombolni, a nagy házibulikban klikkről klikkre járni, túrázni, kalandozni. Pillanatok alatt megunod. Ahogy én.

– Máténak legalább nincsenek őrült lánybarátai.

– Jaj, még mindig itt tartasz? Semmi sem volt. Hannával se. – Kriszta gúnyosan horkantott. – Semmi. Csak szakítás után. De mindketten nagyon egyedül voltunk… Meg az csak szex volt. Nem annyit… Nem úgy, mint veled.

– Aha. Szóval fontos voltam, úgyhogy nem lazítottad meg a barátságotokat. Ő meg nem, ezért ugrottál az ágyába szakítás után. Fucking logic.

– Ne forgasd ki…

– Máté nem partiarc, nem rámenős. De legalább komolyan veszi, amit csinál.

Péter úgy szorította a sebváltót, mintha meg akarná fojtani. Rohadtul nem arról beszéltek, amiről tervezte. Azt akarta hallani, Kriszti is egy ősi barlang, amiben csak a múlt málladozó falfestményei vannak.

Rég belátta, Krisztinek igaza volt, muszáj megtanulnia nemet mondani. Próbálta is, de újra és újra visszacsúszott.

Mikor Pestre költözött, az itteni élet teljesen a fejébe szállt. Élvezte, hogy új és új barátai lettek, hogy mennyi projektbe hívták fotózni, videózni. Kit érdekelt, hogy ingyen vagy fillérekért! Ha más nem, referenciának jók lesznek. Közben a szakdolgozatát folyton jegelte. És még ott volt a munka is. Tíz órákat kajafutárkodott, vagy hajnalig pultozott.

Pár havonta aztán kidőlt, tíz-tizenkét órát aludt, és félig önkívületben művészfilmeket bámult.

Igen, Krisztinek igaza volt, de ha jött egy új projekt, ha egy barátja felhívta, nem mondhatta, hogy nem. Mi lesz, ha többet nem hívják? Ha úgy érzik, cserbenhagyja őket? És ha Krisztinek lesz elege ebből? Ami meg is történt.

A szakítás nem érte váratlanul, mégis kijózanította. Még egy ekkora veszteséget soha. Változtatni kell ezen a ringlispíl léten. Ezt magyarázta Krisztinek is a „kezdjük újra”-telefonbeszélgetéseikben. De ő csak trónolt a sérelmein, mint kakas a szemétdombon… Vagyis tyúk… De az meg nincs a szemétdombon. Mindegy. Most meg összejött egy csávóval, aki érdektelenebb, mint egy autópálya. Ez jobb. Ő meg akárhogy könyörög, nem kapja vissza a gyémánt félkrajcárját… Ha már kakas.

És most itt vannak. Kriszti keserű és dühös. Ez jó. Csak a közömbösre nem lehet hatni.

– Hanna a barátom. Egy baráttal lefeküdni…

– Nem szoktam barátokkal szexelni. Nekem többet jelent. Légy szíves kímélj meg egy újabb „mi a különbség a szex és a szerelem között”-től!

– Nem is… Én Hannáról se… Én rólunk akartam. Hogy mennyit jelentesz.

– Jelentettem – nyomta meg Kriszti a múlt időt. – Lépj tovább. Ahogy én.

Peti legyintett.

– Akkor miért egy ilyen tejbetökkel vagy? És akkor nem lennél olyan keserű, mint egy hordó vörösbor.

– Vörösbor?

Peti csillapítóan a lány combjára tette a kezét, úgy folytatta. Kriszta egy felháborodott mozdulattal el akarta lökni, aztán mégse.

Peti egy visszaszámláló bomba volt. Fogalma sem volt, miért, de neki muszáj volt látni a robbanást. A színes tűzoszlopot, a táguló, mindent elemésztő gombafelhőt.

Peti azzal kezdte, hogy Kriszta talán azt hitte… Nem is. Úgy tűnhetett, nem szereti eléggé. Ami nem igaz. Be is bizonyítaná, ha tudná… Ha lenne még egy esélye.

Kriszta sajnálta ezt a megalázkodást. Magukat, mert értelmetlen volt egy újabb esély. Próbálta megállítani. Annyit vitatkoztak erről.

Peti folytatta. A változással, amit a szakítás indított be. Hogy abbahagyta a pultozást. Hogy hetente egyszer pihenőnapot tart. Hogy már csak ritkán vállal ingyen munkát. Igyekszik nem ugrani minden pillanatban.

Kriszta kezéből kicsúszott az irányítás. A bosszúság, a félelem beálltak a sajnálat mögé a sorba. Már megint. El kell hallgattatni. Mielőtt Peti szavaitól vasakarata forró, folyékony fémfolyó lesz. Ebben mindig jó volt. Ezért ért véget minden veszekedésük fejvesztett szeretkezéssel.

Milyen jó hallani, hogy megváltoztatta Peti életét! Hiszen a fiú is az övét. Mellette tanulta meg, mit jelent nőnek lenni. Milyen boldog volt!

Kriszti kifejezéstelen arccal bámult ki a szélvédőn. Újra és újra megérintette a homlokán a sebhelyet, majd jobb kezével az ölébe húzta a balt.

Péter könnyen olvasott a jelekből. Ez volt az egyik erőssége. Ezért csinált jó fotókat, lehetett jó pincér, taxis, bíztak meg benne könnyen. De ez itt keményebb fa, mint amihez szokott a fejszéje. És nem ronthatja el. Még egy alkalma nem lesz.

Kriszti mindig eléri, amit akar. Amikor megbukott a felsőfokú angolon, de újrakezdte, és meglett. Mikor átdolgozta magát gyakornokból munkatárssá a Team Red Reklámnál. Vele is milyen türelmes volt. Ő a sok pofon után már nem is hitte, hogy bárki barátságnál többet akarhat. De Kriszti addig kerülgette, amíg meg nem értette, ő igen.

Mennyi hülyeséget csináltak. Elmentek siklóernyőzni, úgy, hogy Péternek tériszonya van. Bementek egy magánterületre videózni, és majdnem elkapták őket a biztonságiak. A raftingolás a Sebes-Körösön. A csónak felborult, de mégse vesztették el a fejüket.

Peti hangjából sugárzott a magabiztosság. Gesztikulált, egy-egy szó nyomatékosításánál rácsapott a sebváltóra.

Kriszta ezt a robbanást akarta látni. Ez hiányzott Mátéból. Az emlékek elszáguldó autókként villantak el. Szerelmeskedések, nyaralások: Prága, Pécs, Kassa. Via ferrata a Balatonnál, síelés a barátokkal. Koncertek, bulik; verseny a társaság figyelméért. Általában Kriszta győzött.

Peti barna plüsspokróc hangja beburkolta. Melegítette a „szeretlek úgy, ahogy vagy”. Milyen boldogok voltak! Csak miért szakítottak? Miért is?

A pokróc résein beszivárgott a hideg. Peti mellett félt. Talán ok nélkül. De félt. Máté szürkébb. Befele figyel. Mellette biztonságban van.

Az utolsó emlék is elvillant. A csend megsűrűsödött. Krisztának fel se tűnt, hogy percek óta állnak. Hazaért.

– Nem tudom… Nem értem, mi történik. Velem… Velünk. Muszáj… Gondolkoznom kell.

– Felhívlak holnap – reménykedett Peti.

– Igen… Nem… Nem tudom. Majd hívlak… Most…

Kriszta kapkodva kotorászott a táskájában. Elővette a pénztárcáját.

– Jaj, ne.

– Dehát elhoztál.

– Be se volt kapcsolva az óra – mosolygott zavartan. – Meg, öhm… tettünk is egy kis kerülőt.

A mosoly a jellegzetes iróniával teli vigyorrá szélesedett. Peti mélyen Kriszta szemébe nézett. A lány tudta, csók jön. Megbizsergette. Szája önkéntelenül szétnyílt. Peti felé fordult, kicsit előredőlt. Kezét a hajához emelte, hogy hátradobja.

Ez a mozdulat… Máté lakása előtt ugyanezt… Menekülni. Gyorsan! Ki! Mielőtt elveszti a fejét.

– Majd hívlak – nyögte. Bizonytalanul matatott, aztán megtalálta a kilincset. Kocsonyás lábbal kiszállt. – Köszi! – és futott. Nehogy Peti meglássa a könnyeit.

Péter nagyot fújt. Picsába! Jó lett volna azokat a finom, vastag ajkakat érezni. Ahogy Kriszti finoman ráharap a nyelvére. De majd legközelebb. Hiszen megingott. Csak egy kis türelem, és újra az ölébe hull a sült galamb… Vagy hogy. És akkor megmutathatja, hogy jobb, mint más. Mint az a pöcs.

Két nap telt el, és Péter egyre rosszabbul viselte a várakozást. Persze, végig kell gondolnia. Mátéval is le kell zárnia. De újra látni akarta. Beszélni vele, megérinteni. Bepótolni az elmaradt csókot. Sokszorosan.

De tényleg ezt akarja? Igazán hiányzik Kriszti? Nem könnyebb az élet a prioritásos konfliktusok nélkül? Legyen Mátéval, ha neki egy ilyen kell. Nem, Kriszti vele lenne igazán boldog. Ha megváltozik. Most, hogy megváltozott. Hívni fogja. Hívnia kell. Megígérte. De mi van, ha téved. Ha csak féltékeny?

Ahogy ezeken kérődzve ült a Bartók Béla úti dugóban, a hangszóróban recsegve megszólalt a diszpécser:

– Győri…, Fülőke utca 8… Fülőke utca…, Győri… Győri névre…

‍