.svg)
Nádas Alexandra: Grafit tájak VIII (2013)
I.
margitkám
a szerelem fiatal a szerelem gyönyörű ifjúság
vizes hajra száraz levegő cipőjét ledobja ha
homokra lép a szerelem a lámpák derengésében
pírtól duzzad az arcokon a szerelem egy elvadult
lugas oltalmából leskődik vagy ablakon át az ég
kék zománca ahogy a közelgő vihartól felpattogzik
szófukar sötétben a legkisebb igyekezet a bennünk
levő utolsó nap ez amit nem tudok anyámnak
elmagyarázni azt hogy néha szem-kihunyással
szétbomlik iszonytató szövetévé hiába próbálok
rólad mondani mindent kevesebbet vagy többet
semmit hogy lesz volt mert ő olyan akár egy
partszakasz amit nem simogat már a tenger
hígíthatatlan matt színű tompa mint a pala nem
tud áttörni rajta nem tudja megkísérelni sem
életre kelteni a szerelem-magvát mert az neki
szarakodás üres csömörrel használja apám piszkos
szavát hajszolt rosszullét nyugtalanság a torokban
a nem a nem-érzékek nem-aléltsága többet ne
hozzalak magammal ne lásson ne szeresselek
mert monológ választás kettő közül aztán ott
maradsz aszott-szikáron a nagy ragyogásban
II.
margitom
mit akarhat Isten mondani búval csinált világával persze
tudtam én hogy nem lesz csupa szép álom és rózsás csók
azt is tudtam hogy a lámpa fénye nem óv meg gonosztól de
hol van most a fény és a nyüzsgés vad karneválja csak pőre
villanykörték pislognak loccsantott tócsákba odüsszeuszi
álmaink pedig üres délutánok felhőhátán vesztegelnek míg
elsüllyesztjük sorra a meddőség fenekéig hol van az a fény
amely hőt bocsát ki bőröd melegét s hőt gyűjt oda hajnalonta
az utcai kék és hideg nem törődik a gonoszsággal és hiába
találkozik a benti fénnyel és hiába érzed úgy hogy bent tökéletes
a biztonság mert éji sírás van börtönpokróc anyák-apák csapkodják
szerelmük lepusztult ajtait haragjuk dühös csordájától dübörögnek
a falak bütyköket és göböket hagynak maguk után ujjam beletalál
mint nyelv a szájsebbe vajon mit akarhat Isten szabálya szerint
helyére tenni a dolgokat a fényét rád hagyta látom érzem meleg még
III.
margitkám
élünk halunk körtáncot lejt bennünk a világ a nap is körtáncol
most áldozóban nyirkot lehel bogarak zizegnek a vizek atyja
nyög mennék fényhalászni miért írom neked mindezt? mert
gyakran imádkozol s mondod hogy a sors nem isten én meg
azt hogy süket a jajra isten a nagy festő áll a vásznán mocsok
üveg por tű érme szög hajó pitypang lány vagy vodka és aszerint
húz egy-egy vonást ahogy érez egy költő mi vagyunk a nyom
a papíron isten kézírása ahogy azok is akik hullnak csendben
egymás után özvegyült anyák halk és szűkszavú kedves apák
bennük is körtáncot lejt a világ küllők vagyunk kerékagy
és abroncs között isten fényhalai mert ő látja az adott dolgok
határát nyakában elemlámpája jaj annak aki kilép fényköréből
mert süket a jajra miért írom mindezt neked minden betűje
oldódik a semmibe ahogy az a pillanat is amikor megérint
a közelgő napszállta nyirkos hidege és becsukom magam
IV.
margitkám
a látomásoknak értelme van hiszem és ez az értelem mélyen
gyökeredzik ahol pondró még a fény is nem győz rajta a halál
birodalma a meghalás nem lehet igazi célba érés a harc igen
a szerelem harc lesújt sebez egy tenyér fogást keres beszívod
a levegőt a kicsorbult fogaid között és az ököl tompa puffanással
lecsap a mellkasodra egyetlen szív- és lüktető ütőértömeg vagy
a szerelem nemcsak harc látomás is értelme van és ez az értelem
mélyen gyökeredzik ahol pondró még a fény is nem győz rajta
a halál birodalma a félelemnek adjunk más jelentést féljünk
az emberek ravasz férgeitől féljünk hogy kikopik szemünkből
a fény féljünk hogy nem lesz több idő a halogatásra féljünk hogy
se anyám se nővérem bátyám öcsém nem jön el az esküvőnkre
féljük hogy hideg mosolyuk barázdaként arcukra merevül ki kell
fürkészni a rosszat a látomásból mert értelme van és ez az értelem
mélyen gyökeredzik ahol pondró még a fény is hol nem győz rajta
a halál birodalma maradjunk még egy keveset az agyak malma őröl
a látomásom hogy ülve alszom el az ónos eső mint celofán beborít
jégüvegbe fagyva figyelem ahogy te kezeden a végtelen napokat
számolod a pulzusom belefárad lidérc-köd száll szele harcra kel
velem mert a meghalás nem lehet igazi célba érés a harc igen
széttörök darabokra majd egyszerűen elolvadok csont vér inak agy
s a föld hol a halál is holtan hever beszív kicsorbult fogai között
V.
asszonykám
a reggeli fényben minden marsbéli délibábos
még ez a szó is hogy asszonykám képzeld
valóra váltottuk mondom írom a takaró alóli
vállaidnak és a jobb bokádnak talpadnak ismerkedik
veled a levegő a már nappali levegő a márciusi
levegőnk az én csendemtől még csendebb van az
örvénylő porszem-világokon lélegzetvételed
langyos tengere kicsap a partra és visszahúzódik
még nem szeretkeztünk nappal szobánkat sose
látó bőrödön színekre bomlik tested hosszan
elnyúló föveny prizma és pára arcomon arcod
kékesen vibrál kaleidoszkópon nézlek cukorka
ízű ajkaddal eljátszik nyelvem-fogam ágyunk
gödrében szikrákat vet a hang bentről közelít
felveri csupasz táj-hasad melleid csendjét
szellemkezed cirógatásait lesöpri a kint reszketeg
fényében a só a láz egyre fogy a harmadik verítékkel
teli csillagszikraként potyognak a szelídülő testre
mert test a lelke mindennek ami cserbenhagyott
VI.
margitom
ablakainkat elborította az éjjeli eső párája reggel óta esik
alig sejlenek a tömbházak körvonalai az üvegen megtörik
szemem fénye már nem látni benne az egyedüllét nyálkás
zöld fölét esőt hallgatok míg te alszol a boldogságtól való
félelmedben enyém a városunk sötétje ahogy enyém vagy
ébren vagy aludva bódító fanyar illatban nyújtózkodva
sovány combodon mézes harapással élünk e kagylóban
ahol igazgyönggyé változtál kihörpintenélek mint pohár
vizet mit a szenvedély felforralt a testedényben mégis a
félelem hogy lassított időnk szívdobbanásaiban vergődünk
emléke marad csak a láznak holtpontra jut beszűkült életünk
biztonságossága tudom már titkos utakon közeledik a vége
