Gettó (versek)

Gettó

Gáza fölött az égbolt

sosem alvadó vérfolt.

A Holdra űzött Káin

elborzad unokáin.

Kénkő

           „Így pusztította el azokat a városokat

           és az egész környéket, a városok egész

           lakosságát, sőt a föld növényzetét is.”

                          1Móz 19,25

És egy úrnak akkor

úgy tetszett, minthogy

Hirosima és Nagaszaki

bűnei felettébb súlyosak,

hogy szárnyas gépeket

repítsen a városokhoz,

és a bűnös férfiakat

és a bűnös asszonyokat

és a bűnös gyermekeket

és a bűnös fogyatékosokat

és a bűnös igavonó lovakat

és a bűnös ezüstkárászokat

és a bűnös mézelőméheket

és a bűnös cseresznyefákat

és a bűnös lótuszvirágokat

tüzes kénkővel verje meg.

Egy tanító épp reggelizett,

egy műtősnő épp sterilizált,

egy pénzváltó épp port törölt,

egy postás levelet válogatott,

egy szerzetes újságot olvasott,

egy iskolás kislány észrevette,

hogy otthon hagyta a könyveit,

egy családanya épp teregetett,

miközben cipőről álmodozott,

és kétszázezer ember még élt,

midőn a szárnyas őrnagyok

megnyomták a kioldógombot,

s a kénköves bomba alászállt.

És ez az úr, ezek az urak már

nyolcvan éve, akár az istenek,

nem bánják, hogy mit tettek.

Mostoha

           „Valahol a félbemaradt teremtés

           peremén döglött kagyló a táj.”

                          Szilágyi István: Tájkép tutajjal

           „Vonul a füstbe, az éjbe, a sárba,

           Vonul a tájba merülve.”

                          Székely János: A vesztesek

           „Omlik a hamu a süket kagylóba:

           vezekléshez sok, feledni kevés,

           míg mindenütt ott vagyunk, ahol

           csak egy kicsit is veszíteni lehet.”

                          Mózes Attila: Hamutálca

Mi vagyunk a teremtés vesztesei.

Rajtunk kívül itt nem mozog semmi,

és az is csak a rekeszizom-működés,

a szívciklusok s némi perisztaltika.

Kertünk egy vérbeli arisztokrata,

ki kövér, érett körtéivel kérkedett,

s harmatízű gránátalmát nemesített,

hogy a fenséges fák lombjában lakó

makákók máját kényeztesse.

De mikor a Hold hideg és fényes

teste vérgyilkost először nemzett,

a körték húsa megcsorgott az ágon,

és magházuk köré penész költözött,

és saját szőrüket tépték és ették

a makákók, aztán a földre okádtak.

Szívtelen sziklába martak a párducok,

hogy féktelen fogaik elpattantak,

és farkukat tiporták mind a pávák,

miután a tollakon tündöklő fajtiszta

szemeket fügével és szőlőmaggal

éktelenül rikácsolva összefosták.

S kisápadtak legvégül az őszirózsák.

Nem gerjedt Szépség a lugasok alatt,

mert elhittük az alattomos sugallatokat,

melyektől a velőnk is pezsegve erjedt.

S mióta e komor kertben ösztön és

modor már nem lehet összhangban,

nincsen négy folyó, nincsen öntözés

– Eufrátesz, Duna, Tigris és Tisza –,

csak kiszáradás, csak dögszag van.

Mi vagyunk a teremtés torzói.

Bennünket csúnyán félbehagytak.

Míg mások végképp vérbe fagytak,

minket életben tart még az ozmózis,

a nemtelen sejtek, a néma fattyak.

Csak forma nincs, mi összefogna:

belőlünk kipusztult már a Szépség.

Templomainkban szurokverejték,

templomainkban pernyekönnyek,

templomainkban kagylócsönd.

A Szépség halott, és mi öltük meg,

a teremtés vérbeli vesztesei, ahogy

időnként meg szoktuk ölni egymást.

Hogy megöltük, mert mostoha volt,

vagy mostoha lett, midőn megöltük,

mindegy. Felkoncoltuk a Szépséget,

s már háromszázezer éve ülünk tort

üszkös teste fölött. Ez az ünnep

a balsorsunk: pompás lakomákat

adunk boldogtalan önmagunknak,

fogvicsorítva, teljes harci díszben.

Mi vagyunk a teremtés bűnei.

Mert míg az időre, mint a tüdőre,

mohón sejtburjánzik a rák, a Rút,

addig jönnek még kába gyilkosok,

addig jönnek még drága háborúk.

Hát szégyellje magát a Szépség,

hogy halott! Dicsőbb és könnyebb

a mártír márványszobra, mint méla

holtakon átgázolva is megvallani

a vesztüket érő mulasztásokat.

Nem lesz ezért ott a Szépség

a Don-kanyarban, ahol idegenek

érdekében, idegenek térképén fog

tengernyi férfi egymáshoz tapadva

elpusztulni: a hó előbb testük közt

megolvad, végül halálra dermed.

És nem lesz ott majd Nankingban,

ahol nem ismer szégyent a vérontás,

és szokásjoggá szelídül a testen kívüli

bélmozgás, ahol fiatal nők és gyerekek

tízezrével érzik meg a katonák csonkító

farkát és kéjsóváran csattogó kardját.

És nem lesz ott Iaşi halálvonatain,

a bedeszkázott hőgutában, ahol saját

vizelete fogytán saját vérét szívja majd

a szédelgő szomjúság, és nem lesz ott

a füstöklendő lágerekben, ahol ezrek

fogják elégetni milliók sikoltó húsát.

És nem lesz sehol sem ott a Szépség

Ruanda torz tébolyában, a csecsemőket

falhoz verő, bódultan vergődő, mámoros

időben, a macheték cinkos pengéi mentén,

a templomban bujkálók gyilkos papjainál,

a tűző napon hagyott hullák százezreinél;

a zentai véres gyertyaszentelésen,

az emberi fejcsonkok emlékművénél,

a mértéktelen délvidéki vérbosszú alatt,

a kettéfűrészelt életek vonaglása közben,

egy falubíró szívének kitépett lüktetésénél,

ahol a tömegsírok csontjaiból enyvet főznek,

akik győznek. És nem lesz ott a Szépség

a sakáloknak odavetett örmény testeknél,

Kambodzsa népének negyedelése napján,

az éhhalálra ítéltetett ukránok és indiánok,

a rizsükből kifosztott bengáliak millióinál,

a bosnyák vagy a jazidi nők lázálmainál.

Mi vagyunk a teremtés mocskai.

Győztesek és legyőzöttek, kínhozók

és elgyötörtek: egyazon fertő fajzatai.

És az is, kinek csak szeme van hozzá,

de az is, akinek szája, mert a dögkútba

száját és szemét is végleg belemártja.

Hiába hát, hogy nincs fenség és nincs

kegyelem, ha kárhozat attól még van.

S gyűlnek a mostoha isten hamvai,

Vénusz hamvai kagylóhéjban.

‍