Gyermekkorunkban kezdődött…

Nicu Barb: Bezárás

Arra vállalkoztam, hogy az emlékezésnek és még inkább a mérlegkészítésnek ehhez a mai ünnepi alkalmához kötődve1, felidézzem Fodor Sándorral kapcsolatos emlékeimet, s ezekkel próbáljak meg hozzájárulni ahhoz az arcképhez, amelyet most, halálának még oly közeli évfordulója alkalmából itt megpróbálunk közösen felvázolni.
Lehetséges-e ez?
Az első pillanatban úgy tűnt, nem csak lehetséges, de könnyű dolog. Hiszen életünk nemcsak párhuzamos volt, hanem össze is fonódott, s a közös élmények elegendők voltak arra, hogy akkor is összetartsanak s egy életre egymáshoz kössenek bennünket, amikor látszólag távol voltunk egymástól.
A történet a szó szoros értelmében is „gyermekkorunkban kezdődött” – az 1930-as évek derekán, tehát már nyolc évtizeddel ezelőtt. Édesapám egyik nővére Csíkba ment volt férjhez, s mi gyerekkorunkban nem is egyszer jártunk Somlyón, amikor az unokatestvéreim gyermektársaságában a szomszéd „Sanyikával” is alkalmam volt megismerkedni. Arra a néhány napra, amikor ott voltam, engem is befogadtak a „bandába”. Ha most valaki felidézi olvasmányélményeit – a Mosóteknőben a világ körül és más Fodor-kötetek gyermekszereplőinek kalandjait, s engem is odaképzel azokba, épp elegendő fogódzót talál arra, aminek a részleteit már nem, de alapélményét egy életre szólóan megőriztem magamban.
Ehhez minden bizonnyal az ez után következők is hozzájárultak: a nagybetűs ÉLET által reánk mért évek gondoskodtak arról, hogy amikor távol voltunk egymástól, akkor is legyenek közös emlékeink.
Én egy évvel fiatalabb voltam, így nem jártam meg „a hadak útját”, de egyik unokatestvérem, aki szintén megírta háborús visszaemlékezéseit, katonatársa volt Sanyikának, engem pedig akkor egészen Budapestig sodort az oktalan menekülés, s ha némileg más oldalról, de én is gyarapíthattam a közös emlékek batyuját.
Tartóssá tette ismeretségünknek ezt a gyermekkorba visszavezethető szálát az is, hogy ő – bevallottan – nagyon kötődött a másik somlyói unokatestvéremhez, Lacihoz, akiről az Egy nap – egy életben olyan melegen megértő, de ugyanakkor szomorúan igaz portrét rajzolt, s akinek sorsa, amelyet ő nem csak a szívén viselt, de sokszor a vállán is hordozott, évtizedekkel gyermekkori együtt-hancúrozásunk után is, nem egyszer volt témája beszélgetéseinknek.
Amikor 1947-ben felkerültem Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre, ő már másodéves volt – és német–román szakos. Ez a semmiségnek tűnő életkorbeli különbség azonban elég volt ahhoz, hogy akkor csak messziről tartsuk számon egymást: Ő a római katolikus egyház által fenntartott Báthori-Apor Szeminárium bentlakásában, diáknevén a „Szentjóská”-ban lakott, én a Móricz Kollégium Fürdő utcai otthonában, s ez akkoriban nemcsak fizikai távolságot, hanem annál sokkal többet jelentett. A Móricz Kollégium engem az „új világot” ígérő világnézet bűvkörébe csalt, őbenne erősebben megmaradt az a katolikus világnézet, amellyel az otthon és a szeredai római katolikus gimnázium az életbe kibocsátotta.
Aztán eljött az a három év, amely összefonta az életünk fonalát: én már IV. éves koromban bekerültem a bukaresti székhelyű irodalmi könyvkiadó Földes László által összetoborzott kolozsvári szerkesztőségébe, s már egy hónapos „régiséggel” rendelkeztem, amikor ő, rövid nagyszentmiklósi tanárkodás után, 1951 kora tavaszán szintén a Földes látókörébe került, és az akkor már Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó Kolozsvári Fiókszerkesztősége névre hallgató együttesbe bekerült.
Nem részletezem: a történetet az Egy nap – egy életben, mozaikjait pedig a Ki ez a…? oldalain többször is megírta. Valóban „kitűnő légkörű” szerkesztőség volt, csupa fiatal „ígéret” (volt közöttünk, akinek a nevét ma már az irodalomtörténet tartja számon, másokat a könyvszerkesztés kötelezett el egy életre). Bár akkor még egyikünk sem volt tagja, mi voltunk az Írószövetség kolozsvári fiókjának tartalékhadserege: ha egy külföldi íróvendég jött, minket hívtak át a vele való találkozókra, hogy jelenlétünkkel tegyük kézzelfoghatóvá Kolozsvár írótársadalmát, az Írószövetség irodalmi körében mireánk hárult a feladat, hogy pátyolgassuk és a megjelenés irányába terelgessük a mihozzánk képest „öreg” munkásíró-tehetségek írásait (az eredmény ott van a Fogj bátran tollat címmel megjelent antológiában). Közben óriási gombfutball-csaták zajlottak közöttünk, hiszen valamivel ki kellett tölteni a napi nyolcórás munkaidőt. Nem egyszerűen egy voltunk a szerkesztőségek közül, hanem baráti közösség, akiknek az élete a későbbiekben is egybefonódott.
Összekapcsolódott a magánéletünk is: egymás után érkeztünk el a családalapítás révébe, örvendeztünk gyermekeink születésének, követtük felcseperedésüket, lelkünkben hordoztuk bánataikat – akkor is, amikor már jobbra-balra vitt-sodort az a bizonyos nagybetűs. Ez volt későbbi kapcsolataim lényege Ővele, Keresztesi Évával, Székely Jánossal, Bajor Bandival olykor évtizedes megszakítások után is.
Én 1953 őszén kiváltam ebből a csapatból: a Bolyai Egyetemen (a mai doktorátusnak megfelelő) aspiráns-ösztöndíjat nyertem el, magyar irodalomtörténetből, kettőnk élete azonban még egy ideig összekapcsolódott. Az akkoriban hároméves katonai szolgálattól ugyanazon recept szerint próbáltunk megszabadulni: élve azzal a lehetőséggel, hogy 1953-ban az egyetemeken bevezették az egyetemi oktatás kereteibe illesztett katonai szolgálatot, mindketten felvételiztünk az akkor még Kolozsvárt működő Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára. Sanyika ennek a történetét és mulatságos epizódjait is megírta – nem akarom (nem is tudnám) elvenni tőle ennek a dicsőségét.
Aztán elkövetkezett 1956.
A közvetlen előzményeket, az „olvadás” éveit én a disszertációmhoz végzett kutatómunkában, könyvtárakba, levéltárakba gubózva éltem végig: távolabbról követve azt, hogy miképpen állnak helyt az irodalomban már akkor köteteikkel is helyet kérő barátaim, egykori főnökünk és szerkesztőtársaim a „szocialista realizmus” nagy művének védelmében hadakozó „öregek” villámainak csapkodása közepette. Nem voltam itthon „az őszinteség két napja” idején sem (Budapesten, a Széchényi Könyvtárban olvastam azt, amihez itthon nem jutottam hozzá), amikor a legfelső pártvezetés Kolozsvárra leereszkedett képviselőinek jelenlétében Ő is a rendszer „kiküszöbölendő hibának” önminősített „torzulásait” kérte számon. Az ő hozzászólását is megörökítette az a jegyzőkönyv, amelyet Benkő Levente közölt néhány évvel ezelőtt az „olvadás” egész hazai történetét felidéző és dokumentáló könyvében.
Itthon voltam viszont már októberben, s a magyar forradalom napjaiban annyira itthon, hogy jelenlétemet nemsokára hét évvel honorálta a Katonai Bíróság.
Ez a fejezete is ismerős életünk történetének. Az azonban legfeljebb szájhagyomány révén, hogy letartóztatásunk után a két Sándor – Ő és Kányádi – felmentek az akkoriban még nagyhatalmú Fazekas Jánoshoz, szót emelni azért, hogy bennünket (Páskándi Gézát és engem) szabadon engedjenek. „Dávid Gyuláért megpróbálok valamit tenni – mondta akkor állítólag Fazekas –, de Páskándi ülni fog.” – Ezzel honorálta Géza egy 56 nyarán írt paródiáját (a Sündisznyót), amelyet magára vett volt. Persze a „megpróbálás”-nak az én esetemben sem volt semmi láttatja – az utolsó napig leültem a magam hét évét. Az együttérzésnek viszont kis családom számos jelét tapasztalhatta meg: egyetemi kollegáim hónapokon át adták össze a fizetésemet, s juttatták el feleségemhez, mondván, hogy „az egyetem folyósítja”, a Kiadónál az ő nevére tették át nyomdában lévő könyvemet, s fizették ki őneki a honoráriumát, és mindezek mellett – a Fazekasnál tett látogatáshoz hozzátéve – ott van a könyveim között: az 1957 őszén megjelent, s már a végleges elítéltetésem után nekünk dedikált Fújja a szél fújja című novelláskötete – mint az előbbieknél nem kevesebbet érő, gesztusértékű tanúsítvány.
Aztán hazakerültem, s néhány évi „szabadúszó”-ság után az 1970-ben alakult Kriterion kolozsvári szerkesztőségében kaptam – további életemet meghatározó – állást. Ez a kiadó nem pusztán munkahelyem volt, hanem egy olyan – a vállalt közös célokért élő-haló – közösség, amely teljesen lekötött, s „szabad”időnket is kitöltötte, „magán”-életünket is magának igényelte.
Ő akkor már tíz éve a Napsugár gárdájához tartozott, egy ugyancsak kialakult közösséghez, s azon túl is kialakult baráti körrel. Egymás után megjelenő – és legtöbbnyire dedikált könyveit olvasva fonódott tovább kapcsolatunk fonala. És a könyvek között nem utolsósorban a Csipikék, amelyek gyermekeim, majd unokáink kezei között rongyolódtak szét.
És mindezeken kívül, valahányszor összefutottunk, a kedvező alkalmat kihasználva, ugyanazon a hullámhosszon tudtuk folytatni beszélgetéseinket, amelyre annak idején ráhangolódtunk, ugyanazzal a lélekkel.
Utoljára legutolsó könyve Bulgakov-beli bemutatóján voltunk együtt. Fájó szívvel vettem át a reszkető kézzel aláírt, nekünk és gyermekeinknek-unokáinknak szóló dedikált példányokat.
És aztán a végső búcsúzásnál – amikor megérkezett szeretett Évikéje mellé.
De vajon elválaszthat-e a halál azoktól, akikkel az élet ilyen tartósan összekötött?
Semmiképpen nem.
Hiszen a halál – hitem szerint – csak a létezés külső formáján változtat. Eltávozó szeretteink ott élnek bennünk továbbra is, kötődésünk megbonthatatlan. És azok az ajándékok sem veszítik el értéküket, amelyeket földi életünkben egymással megosztottunk, amelyeknek mélyebb jelentését „maradváinknak” tovább adjuk.
Íróemberről lévén szó, ezek az ajándékok kézzelfoghatók, kitapogathatók, elemezhetők.
Mint ahogy az ő könyvei is tovább éltetik az elkövetkező nemzedékek szívében azokat az értékeket, amelyeknek Ő hordozója, megjelenítője volt.