Ha majd eljön…

Ha majd eljön – a feltámadás. Majd akkor kerül sor a földi létezés eseménytörténeteinek globális elszámoltatására. Meg persze más egyéb apróságokra is, amik még váratlanul felmerülhetnek, mihelyt a Tejút forgalmi kereszteződésében végleg elakad a rendszer. Azidőre a vitalitás dinamikája hervadóba hajlik. A história legpompásabb gyümölcsfája bár a múltat idézi, az Éva-almát olyan mértékű vámokkal sújtják, hogy érdemesebb kivonni a forgalomból, és félő, hogy abba harapva a kezdeti világbékesség édes zamatát érezni többé már soha nem lehet. Hisz sanyarú történelmi tapasztalat bizonyítja: éppen az alma miatt lett semmivé a bimbózó földi reálparadicsom harmóniája egyszer s mindenkorra. Kimondható: a gömbölyded gyümölcs átkot hozott a Földre. És az emberiségre. No de tudjuk, vannak más tulajdonságú, korszakteremtő almák is, ilyen az angol zsenié, Newton okos almája, ami gravitációs pottyanása ellenére valódi felemelkedést jelentett az egzakt tudományok szférájában. Vagy Tell Vilmos almája is dicséretet érdemel, az viszont éppen mozdulatlanságával lett figyelemre méltó a mesterlövész gyermekének fején. De volt ebből a sokarcú termésből az idők során többféle is: Parisz aranyalmája ilyen, s noha ennyi aranyért cserébe Héra istennő Európa és Ázsia feletti teljes dominanciát ajánlott fel a hercegnek (ma is lehetnek irigyei!), Homérosz tanúskodása szerint ő mégis inkább szép Heléna szerelmére áhítozott. Ebből pedig feszült konfliktussal teli hadiállapot pattant ki Trója demarkációs körzetében a város falai alatt. Mi több, még az ártatlan Hófehérke is rossz ízű almaügyekbe keveredett, hiszen a fekete boszorka rosszvoltából mérgezett falat szorult meg csöppnyi torkán, ettől szenderült a Grimm testvérek látomásainak mesebeli álmába. Viszont ­Steve Jobs mester Éva harapta almájának digitális Apple képe feledtette a „tiltott gyümölcs” fogalmát, mára teljességgel korunk ékes szimbólumává lett, ahogy messze túlviláglik a sötét középkoron és a legendák kortalanságán. A megharapott alma immár önmaga világra szóló győzelmét ragyogja, betolakodván a buta emberek okos hardverein és szoftverein azok legintimebb mindennapi szférájába. És hát persze nem elhanyagolható az országalma sem, ami mindig kemény dió volt, és már a bizánci császárok is élet-halálra megverekedtek annak birtoklásáért.

Ez a gyümölcs, önmaga planetáris gömböt imitáló tömegjelenségével felforgatta a humán történelmet. Meglehet, tán éppen az alma magházának látványa ihlette az első fogház ötletét is, amivel ideiglenes otthont teremtettek Justitia kiválasztottjai számára. Mert Justitia szerint kell a szelektálás, ámde szükséges a mérlegelés is. Eszerint majdan, ha eljön a pillanat, az egész világ óriásmérlegre kerül, miként az Bosch, Bruegel, Jean van Eyck, Rogier van der Weyden oltárképeinek kiegyensúlyozott, nem billegő kompozícióin látható, ahol a festők ecsetjükkel együtt mutatóujjukat is magasra emelték történelmi figyelmeztetés gyanánt. No de egyáltalán ki hallgatott rájuk valaha is a rossz szellemek megbicsaklott uniójában? Talán soha senki. Pedig a purgatórium vasajtaja tárva-nyitva, az igazság nyelve majd megmondja, kinek merre van és mi a jussa az olvadt vas és nikkelfolyamok között, a fortyogó földmélyi ritka fémek otthonában.

A jövőbe látó Pál apostol levelébe foglaltak szerint ez a pálforduló pillanat akkor érkezik majd el, amikor a deviancia immár általánosan meghatározóvá válik, s „Az emberek önzők, kapzsik, elbizakodottak, kevélyek, engedetlenek, hálátlanok, istentelenek, szeretetlenek, összeférhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, lelketlenek, árulók, vakmerők és felfuvalkodottak lesznek.” Mind jól ismerős fogalmak. Az újkor nagyra törő személyiségeinek diszharmonikus sokszínűsége mindezekre saját példák egész sorával reflektál.

A földi ítéletek égi korrekciója tehát eljövend, és ezzel az emberiség létének próbaideje, humán mandátuma lejár. A hibákért, vélt vagy valós vétségekért nem lesz helye fellebbezésnek. Az égi harsonák megszólalnak, megtörténik a feltámadás. És akkor a Romanovok ismét átölelhetik egymást, Danton leszáll az ácsolt pódiumról, és Boleyn Anna visszateheti kecses nyakára a parányi B betűt mintázó, igazgyöngyökből soroló láncát.

Viszont a globális feltámadáshoz elkerülhetetlen kritérium is tartozik: az, hogy még előtte minden emberi lénynek a másvilágra kell átvándorolnia. Hiszen csak onnan vezet a feltámadáshoz járható út. Már időtlen idők óta jó eséllyel munkálkodik ezen önpusztító szándékával az előrelátó homo intellectus, gyarapodó tudásával és az atom segítségével igyekszik atomi elemeire szétbontani, szétrobbantani az emberiség úgy-ahogy eleddig összemixelt masszájának Mengyelejev periodikus táblázatából kiolvasható keverékét.

Ámde talán mégsem lenne teljességgel igazságos, ha csak úgy, minden válogatás nélkül bárki emberfia feltámadna. Hiszen akkor hova lenne a beígért, felhőtlenül kék újvilági béke zamata, a mennyország sugárzó luminozitása, a hozsánna emelkedettsége, ha a káosz luciferi kígyója újból visszatekerőzne, és a lassan fortyogó üstből kikászálódó alakok ugyanott folytatnák zugtevékenységüket, ahol egykor kényszerűen abbahagyták. Csak a jóság lehet mulandó? A bűn halhatatlan? Bosch hátborzongató, lidérces, a bomló létezés végóráit megidéző epikussága színek emulziójával sejteti látomásainak tárgyias valóságát, amit jórészt egy zakkant fantázia torzszüleményének is tekintenek, mondván, hogy a szerzőnek nem lehetett semmilyen átélt tapasztalata arról, amit megfestett a teljesen szétzilált alvilági környezetről. Mégis lett a bűn és bűnhődés triumfálásából soha nem tapasztalt ikonográfiába ültetett világlátomás, ­sötétségkor-idézet a felfordulásról, a másként gondolkodásról, a visszatérőn felbomló világrendről, a félresikerültség érájáról, ami máig tart.

A boschi vízió csak részben a múlté. Korunkban az emberfestés a képteremtés újszerű, korszerű és időszerű túlélési formájának tűnik, hiszen még egy tétova tetovált is magától rájön, hogy ő az önazonosuló szépészet legfőbb önhordozó népszerűsítője és propagandistája. Saját testével demonstrálja művészetszeretetét, miután végleg elkötelezte magát a burjánzó ábrák szövevényével, újprimitívként a primitív törzsi szokások egyikével szimpatizálva, immár egyszer s mindenkorra, „amíg a halál el nem választ”.

Fent, a magasban a szirének szirénahangjai túlharsogják a szférák elavult dallamát. Lent, a Földön a bibliai Jelenések könyvének düreri látomása kér szót Az apokalipszis négy lovasa című fametszeten, amelyen a Háború, az Éhínség, a Betegség és a Halál a végítélet felkavaró jelenetében vágtat. Persze az örök mozgás törvénye értelmében semmi sem örök, még az ítéletek megítélése is megváltozhat időközben. De talán ez még nem most lesz. Esetleg később. Ha majd eljön – a feltámadás.

‍