
Eljátszom néha a gondolattal, hogy ha megállíthatnám az idő kerekét egy adott életkornál, melyik lenne az. Nem mintha bármi értelme (vagy inkább haszna?) lenne ilyesmiken törni a fejünket, hiszen az idő kerekét nem lehet megállítani, de hát egy csomó mindennek nincs értelme értelme (vagy inkább haszna?), amivel mégis foglalkozunk. Az efféle haszontalan töprengések nyomán rendre arra jutok, hogy – talán, talán – harmincöt. Vagyis ennyi évesen „stoppolnám” az időt, ez lehetne valamiféle ideális életkor, ahogy mondani szokás: férfikorom teljében, a megállapodottság halvány illúziójával, túl a bizonytalan és vadóc húszasokon, de még épp az elkerülhetetlenül közelgő életközépi válság időszaka, a „nagy sötétlő erdő” előtt. A harmincöt egy jó szám az életidőben.
A Helikon harmincöt éves. Nem szeretnék a kesergős-nosztalgiázós múltidézés csapdájába esni, de ha az ember az autópályán halad, néha belenéz a visszapillantó tükörbe. Ötévenként legalábbis ezt meg szoktuk tenni. A harmincéves jubileumi lapszám bemutatóján még ott ült velünk az asztalnál Szilágyi István, már rég nem főszerkesztőként, de alapítóként, patrónusként, atyafiságos jóbarátként. Ez az első évforduló nélküle. Nem akarok arra gondolni, hogy lesz-e majdan, évtizedek múltán olyan jubileumi lapszámbemutató, amikor közülünk már senki nem ül annál a képzeletbeli-valóságos asztalnál – de épp tőle, Szilágyitól tanultuk, hogy a folytonossághoz ragaszkodnunk kell, mindig kell „éppen soros irodalmi folyóiratnak” léteznie Kolozsváron.
Arra viszont muszáj gondolnom, hogy manapság mennyi az irodalmi lapszerkesztés szavatossági ideje. Ebből a szempontból, sok egyéb, számunkra ma már elképzelhetetlen nyomorúság mellett (bár a hivatal packázómalmai azóta sem szűntek meg őrölni, de) nekik, a „nagy öregeknek” egyszerűbb dolguk volt. Az idő imaginárius kerekét nemhogy lehetetlen megállítani, de az lehet az érzésünk, hogy mintha egyre gyorsabban forogna. Irodalmi szerkesztőnek lenni ma már egyre kevésbé „életpályamodell”: az a fajta ráérős megbízhatóság, az útvonal kijelölésének tekintélye, a szerkesztőségek szabad társalgásaiban formálódó és edződő irodalmi (írói és olvasói) közérzet eszméje elveszni látszanak egy olyan korban, amikor a „termelés” piaci elvárásai, illetve a közösséginek nevezett platformok gyors változásai diktálják az ütemet. Nem panasz ez, van ebben jó is, nem csak rossz. Ha minden felgyorsul, miért épp a folyóiratok és egyéb kulturális fórumok jelentenék a kivételt? Meddig ildomos ragaszkodni az irodalmi közízlés alakításához? Megannyi kérdés, amelynek személyes és közösségi vonatkozásban is egzisztenciális tétje van.
Harminc évvel ezelőtt írta Mózes Attila, hogy az akkori fiatalok lap-a-lapban rovata, a Serény Múmia hódító útján bekebelezi majd a teljes Helikont, sőt magát az irodalmat is. Ez nagyjából önbeteljesítő jóslatnak bizonyult, és borítékolható, hogy a későbbi „betétlapok” és a mindenkori „anyalap” viszonyára is igaz ez a megállapítás. „Ez az élet rendje.” A paradoxona pedig az, hogy egy irodalmi folyóirat már említett szavatosságát az adja, az idő múlásával mennyire képes folyamatosan hozzáfiatalodni a valósághoz. Az egyik legnyálasabb önáltató bölcselkedés, amivel gyakran találkozni, hogy a kor csak egy szám. Hiszen töprengésre éppen az ad okot számomra és azok számára, akiknek ez a műhely az identitása részévé vált az évek, évtizedek alatt, hogy mennyire vagyunk képesek megállni annál a misztikus „harmincötnél”.
Nem tudom, merjem-e remélni, hogy a negyvenediken okosabb leszek.