Hazudtak a műfordításról

Sokáig hittem, hogy a műfordítás mítoszai nem többek mítoszoknál. Az, hogy a műfordító gondolatai idővel összemosódnak a fordított mű hőseinek belső monológjával, csupán annak árulkodó tünete, hogy a fordító túl későn állt neki a munkának. Tehát nem is igazi műfordító (azt is sokáig hittem, hogy a műfordítók pontosak, pedánsak, kiegyensúlyozottak), hanem valaki, aki képtelen határokat húzni, megtartani a tisztes távolságot a műtől, fikciótól és valóságtól – például egy költő.

Aztán megtörtént: lefordítottam egy regényt, és azóta sem találok vissza önmagamhoz. Nincs ebben újdonság, néha kifejezetten jólesik eltűnni a hétköznapokból, feloldódni idegen nyelvekben, fényképekben, valótlannak tűnő világokban. Ha nem gyűlne annyi olvasatlan levél a postaládámban olyanoktól, akik nem szeretnének eltűnni, talán nem fordítanám a regényeket, hanem írnám. Fordítani könnyebb, írtam egyszer egy barátomnak. A problémát már kitalálta más, neked csak a megoldást kell felfedezned.

Természetesen a könnyebb sem könnyű. Nincs egy megoldás – sosem volt, nem is lehet. Ahány olvasó, annyiféleképpen érzünk valamit hitelesnek, élőbeszédszerűnek, sajátunknak. A megoldások bőségében a műfordító még könnyebben elbizonytalanodhat – még abban is, egyáltalán megfelelő sorrendben használja-e a szavakat a saját anyanyelvén. És a magyarországi olvasó vajon értené-e azt, amit ő erdélyiként magától értetődőnek vél? Egyáltalán: mi magától értetődő? – kérdezi, miközben együtt nevet a főhősével egy szarkasztikus megjegyzésén; együtt sír, ha rosszul bánnak vele; együtt képzelik a rideg nagyváros helyére a nagyszülői ház ismerős illatait. Akaratlanul is felteszi magának a kérdést: ezelőtt is kopaszra akarta nyírni a fejét? Ő veszett össze a párjával, vagy az is a főhőse volt? És ha annyira intenzíven éli meg a regényben tapasztaltakat, ha minden ennyire magától értetődő – mégis miért gondolkodik annyit azon a nyavalyás szórenden?

Hogy áldás vagy átok olyan regényt választani a román irodalom még mindig nagyban lefordítatlan kínálatából, amellyel „könnyű azonosulni”, arra csak a következő lefordított regény után tudok majd válaszolni. Hogy hazudtak-e eddig a műfordításról, az lehetséges, és az is, hogy most én is hazudok, és mindez csak sűríti a műfordítás mesterségét övező mitikus ködöt. Mert tény: mint sok költő, én is túl későn álltam neki a munkának.

‍