Hollywoodi Holtodiglan

Konfliktusokkal és kompromisszumokkal teli Az idol miniszéria története. Az Amy Sei­metz alkotta, szatírának szánt sorozat forgatását 2021-ben kezdték, és eredetileg egy fiatal nő szemszögéből tematizálta volna a sztárkultusz árnyoldalát. Kiszivárgott fotókon a tervezett sorozat látványvilága is feltűnik: kétezres évekbeli bubblegum pop-esztétika, Britney Spears-párhuzam, habkönnyű rózsaszín popkapitalizmus. Seimetz egy évvel később lemondott a majdnem teljesen leforgatott filmsorozatról, mert összekülönböztek a férfi főhőst alakító The Weeknddel azon, hogy a „túlságosan nőközpontú” történetben nem érvényesül eléggé az ő perspektívája. Távozása után az Eufória atyjaként ismert társrendező, Sam Levinson örökölte meg a projektet, és minden költségét mellőzve teljesen újraforgatta. A ma látható sorozat forgatókönyve és látványvilága érezhetően az ő ízlését tükrözi: képkockáiban jól érvényesül Rév Marcell víziója (akárcsak az Eufória második évadát, ezt is színes 35 mm-es Kodak Ektachrome filmre rögzítette, amelyet kifejezetten az operatőr kérésére „támasztott fel” a gyártó). Ugyanakkor Az idol nem csak külalakra illeszkedik Levinson korábbi munkáihoz, azok a problematikus megközelítések is átszivárogtak, amelyekért eddig bírálták: a trauma fetisizálása, öncélú meztelenség, komplex társadalmi kérdések reflektálatlan megközelítése.

Az idol főhőse, Jocelyn (Lily-Rose Depp) nagyszabású visszatérésén dolgozik, miután közel egy évig hiányzott a popszcénáról édesanyja halálát követő ideg-összeroppanása miatt. A ránehezedő nyomás elől menekülve megismerkedik Tedrosszal, aki hamar átveszi az irányítást fölötte, miközben Jocelyn megpróbálja zeneművészetébe csatornázni újdonsült tapasztalatait. A sorozat egyfajta groteszk Piroska és a farkas-párhuzammal illusztrálja a Jocelyn–Tedros-dinamikát, az óvatlan fiatal lány és a börtönviselt strici veszélyesnek tűnő románcát. A főhősnő iránti aggodalom már az első részben hangot kap, ahogy Jocelynt figyelmezteti asszisztense, Leia (Rachel Sennott), ne hívja át Tedrost, mert „úgy néz ki, mint aki nőket erőszakol” (angolul: „he’s so rape-y”), mire Jocelyn mosolyogva rávágja, épp ez tetszik neki benne. Nem ez az egyetlen problémás aspektusa a sorozatnak: többen bírálták a főhősnő túlszexualizáltságát, Jocelynt ugyanis számtalanszor látjuk meztelenül vagy alulöltözötten, szex vagy önkielégítés közben – a szövegkönyvében gyakorlatilag több a nyögés, mint az összetett mondat. Rendszeresen éri megaláztatás vagy abúzus, amit gyakran szó nélkül, huncut mosollyal tűr. Az epizódok előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá válik: a sorozat csupán látszólag bírálja a hírességek eltárgyiasítását, Jocelyn viselkedése ugyanis épp azt közvetíti, mindez szükséges áldozat ahhoz, hogy valaki sikeres előadóművésszé váljon.

Leia aggályaira ugyanis legtöbbször épp a sorozat cáfol rá – ez rögtön az első epizódtól kezdődően látható. A sorozatnyitó jelenetben Jocelyn fotózásán a nő intimitáskoordinátora próbál közbeavatkozni, ugyanis a szerződése szerint nem készülhet fotó a melléről, mire a menedzsment stílszerűen bezárja a férfit a mosdóba (talán ez az egyetlen „szatirikus” pillanata a sorozatnak). Eközben Jocelyn a jól ismert feminista mottóval egybehangzóan ismételgeti: az ő teste, az ő döntése. Ezt jogosan szemlélheti némi szkepszissel a néző, hiszen ismeretesen ritkán rendelkeznek testük felett női hírességek, elég a szexualizált gyermekcelebekre, kiszivárgott intim fotókra vagy a nemi erőszak eseteire gondolnunk (amelyeket a sorozat is megidéz a „fekete humor” álcája alatt, kifejezetten ízléstelen például az, ahogy valaki megjegyzi, rémületében több vért fosott, mint egy gyerek Epstein pedofil szigetén). A finálé „fordulata” szintén erősíti a sorozat problematikus állásfoglalásait: kiderül ugyanis, hogy hiábavaló az asszisztens anyáskodása, Jocelyn tulajdonképpen csak egy céltudatos nő, aki végig ura volt a helyzetnek – sőt, igazából ő használta ki a másik felet azért, hogy inspirációt és kapcsolati hálót szerezzen. (Nem előzmény nélküli az a megoldás, hogy Levinson egy abuzív szituációt azzal semlegesít, hogy elszenvedője „ura volt a helyzetnek”, az Eufóriában a tizennégy évesen megerőszakolt Maddy Perezről állítja a sorozat ugyanezt.) Ezt az értelmezést a sorozat rendezője is alátámasztja egy interjúban, elmondása szerint végül a strici válik „áldozattá”. Ezzel nem lenne feltétlenül gond: a Holtodiglan című regényből készült Fincher-thriller jól felépítette, milyen egy női antagonista toxikus kapcsolata egy férfival (tette mindezt úgy, hogy közben hitelesen jelenítette meg a megcsalt nő perspektíváját és a nőkre irányuló irreális társadalmi elvárásokat). Az idolban viszont ez nincs organikusan felépítve, a felelőtlenül bedobott zárlat inkább káros üzenetek közvetítéseként szolgál, mintsem vitaindítóként (pl. elfogadható a nemi erőszak, ha a nő „jól jár a végén”; a trauma újraélésétől csak „jobb” lesz a művészeti termék; az erőszak „szükséges eszköz” ahhoz, hogy valaki jobb előadó legyen). Különösen aggasztó az irány, ha ez lett a végeredménye a Weeknd által kifogásolt „nőközpontúság” újragondolásának.

Az idol mintha sorra venné az utóbbi évek celebbotrányait, és a lehető legrosszabb következtetéseket vonná le belőlük: mindezt egy mondvacsinált punkság és a nonkonformista attitűd mögé rejtőzködve. Ismétlem, nem az problémás, hogy egy sorozat szembemegy általános narratívákkal vagy BDSM-et szerepeltet. Az problémás, ha ezeket értő közelítés nélkül teszi, ha ezt egyfajta művészeti hitvallásnak próbálja hazudni, vagy olyan „filmes fricskának”, amely kendőzetlenül leszámolna a szakma mítoszaival. A valóságban a szakma olyanokból áll, akiknek sikert ígértek, majd cserben hagyták őket (Dyanne); akiket gyermekkoruktól kezdve kihasználtak (Chloe); vagy akik inkább elmenekülnek, mint hogy bűntársak legyenek.

Mindezektől eltekintve technikai szinten sem jó a széria: az eredetileg hatrészesre szabott sorozatból csupán öt epizód jelent meg (ezekből kettőt levetítettek az idei cannes-i filmfesztiválon), így a történet befejezetlenül maradt. Az idolt szerethető mellékszereplői, konzisztens látványvilága és a sztárkultusz iránti általános rajongás viszi el a hátán, ennek köszönhető, hogy az alacsony értékelések ellenére is sikerül valamennyit visszahoznia állítólagos 75 millió dolláros költségvetéséből. Mindeközben olyan jobb sorsra érdemes sorozatok tűntek el az HBO MAX kínálatából, mint A farkas gyermekei vagy a Westworld.

‍

Az idol (The Idol), színes amerikai minisorozat, 5 epizód, 2023. Rendező: Sam Levinson. Forgatókönyvíró: Sam Levinson, The Weeknd, Reza Fahim. Operatőr: Rév Marcell. Zene: Mike Dean, The Weeknd. Szereplők: Lily-Rose Depp, The Weeknd, Suzanna Son, Troye Sivan, Jane Adams, Jennie Kim, Hari Nef, Rachel Sennott, Moses Sumney, Da’Vine Joy Randolph. Gyártó és forgalmazó: HBO Max.