.svg)
Egy borkóstoló naplójából
(Gustav Mahler: IX. szimfónia. Vinicola Abbado, 2010) Viszolygok azoktól, akik folyton megmondják a tuttit. Én most mégis kijelentem, hogy ennek a luzerni palackozásnak nemigen akad társa a pincékben. Kiemelkedő mestermű. Maestro Abbado a legapróbb rezdülésekre is odafigyel, miközben szabadon hagyja érvényesülni az organikus erőket. Honnan valók ezek az erők? A maestro saját lényéből. Ahogy fellép a dobogóra, ahogy arca megfeszül, ahogy mozdulatainak szaggatottsága átcsap a tuttik eksztázisába, ahogy a lefojtott kavargás ellenállhatatlan sodródássá alakul… Oh, quelli sapori espressivi! Minden rezdülés az alkoholos erjedés fázisait jelzi.
Aki szert tesz erre a mesterműre, százszázalékosan megérti, hogy a zene miért egyetemes világnyelv. Miközben álmélkodva kortyolgatja, mindennél jobban szeretne ezen a világnyelven megszólalni, és amikor eljut a negyedik tételig, úgy érzi, képes erre.
A Dante Isteni színjátékában is emlegetett vörösbor, a Sassicaia kortyolgatásához fogható halálos kaland, de nyomban előtolakszanak a fehér Vernaccia erotikus aromái is. Hogy miért épp toszkán borok jutnak az eszembe? Talán az ottani fényviszonyok miatt, amelyek a ciprusfákat absztrakt alakzattá varázsolják. Micsoda különös világba keveredünk! Szinte külön megérezzük a sejtek laboratóriumában kikevert aromákat, minden egyes csepp vágyakozását, hogy végre leoldja a burkot a kibomlani készülő ízekről.
Ahogy lenni szokott, a lényeg a lecsengés, az utolsó kortyot követő hatás intenzitása és tartóssága. Pontosan megmérhető az időtartama: három perc négy másodperc. Ennyit tart az utolsó, alig hallható taktus utáni csend, már-már kibírhatatlan gyönyörűségben kiteljesedő ideig, ott, abban a csodálatos hangulatú koncertteremben, a kristálytiszta vizű Vierwaldstätti-tó partján, a Pilátus-hegy lábánál.
Csak bólogatni tudunk mi is: Maestro Abbado a csend legnagyobb mestere!
(Eötvös Péter: Három nővér. Eötvös Pincészet, 2001) Azt mondják, a Három nővérrel botcsinálta színházi rendezők sem bukhatnak meg, ugyanis Csehov műve pont az efféle alakokról is szól, az ő fantáziátlan és unalmas lényük kijelölte zárka fogságában eltöltött életükről. Ez persze még nem avat iható asztali bort versenyek sztárjává. A maradandó alkotáshoz a tehetségtelenség miazmáin túl a zsenialitás csodás mikroorganizmusaira van szükség. A szenvedély cukrára, a moralitás tanninjára, az ész glicerinjére, kényes egyensúlyban adagolva. A Kent Nagano pincészettel közösen készített 2001-es palackozású cuvée Eötvös Péter maradandó mestermunkája. Két színpadon, különböző szinteken zajlanak a jelenetek, akárcsak a teljes szájüregben kibontakozó ízmunka. Ízmunka? Mondhatnám máshogy is, egyik kifejezés sem lenne pontos. Bámulatom hosszan tartó zavarodottságba taszít. Benne vagyok a szájüregemben, én vagyok ott is, mégis szinte alig tudok beszámolni arról, ami odabent történik.
A színpad hártyák lehámozásával tárul elénk. Tüllfüggönyök húzódnak fel, papírhártyapannók emelkednek, zsírpapírajtók fordulnak ki. Rajtuk japán írásjelek. A rejtelmesség folytatódik, a nővérek kabukijelmezbe öltözött, oroszul éneklő férfiak. Arcuk vastag festékrétegein áttörnek a titokzatosság beaujolais-s buborékai, a feltárulni vágyó lét már-már pornográf ingerületei. A zene is hártyák lehámozásával, szétszakításával indít, mintha a lélegzés indulna be, egyre határozottabban, erőteljesebben. Ki készül megszólalni?
Akárcsak Claudio Abbado, maestro Eötvös is sokat tud a testről, következetesen mindig a testből indul ki. A sejtekig lemenően ismeri… A csend nála a sejtek belsejében hallható csend. A sejtfalak körülhatárolta zárkák magányának zenéje.
Amikor az ember először ízlel meg egy Amaronét vagy egy Napa-völgyi Massicant, akkor jön rá, mi mindent nem tudott eddig a borról. Számbavehetetlen volt a lemaradása. De végre itt egy mű, amiből megtudható, mi a színház, mi az opera, mi az úgynevezett mise en scéne. Ilyen értelemben a színházak kilencven százaléka, még a legnagyobbak is, évekig mesterséges tudatlanságban tartották közönségüket, háromtenor-féle haknikat elegáns és kifinomult termékként adtak el. Túl sok a zaj, a ránk zúduló íz. „A bor legyen ízbomba a szájban, gyümölcsösség és magas alkohol, ez a hedonista borok lényege”, ahogy a borok egyik önkezűleg felkent apostola hirdeti.
Hova vezet mindez? – kérdi kétségbeesetten Irina. Majd felharsan a fülsüketítő sípszót megszakító kiáltás: Ne fütyülj, Mása!
(Pjotr Iljics Csajkovszkij: V. szimfónia. Barenboim Winery, 2018) Régen várt eseménye a kóstoló életének a Barenboimmal való találkozás. Színről színre látni azt, akit még a Buenos Airesben 60. születésnapján rendezett koncertjének tévéfelvételéről ismer és kedvel. Annak már húsz éve.
Az eseményre kis híján nem kerülhetett sor, mivel az épp beköszönő Trump-rendelkezések értelmében a Daniel Barenboim létrehozta Nyugat-Keleti Díván nevű palesztin–izraeli zenekar tagjai nem kaptak beutazási engedélyt az antialkoholista, ellenben saját magától folyton illuminált Donald Kacsa Trump elnöki rendeletének nyomán.
Fantasztikus lehetőség ez a társítás: palesztin–izraeli cuvée. Minden bizonnyal képes szétoszlatni a legmakacsabb sztereotípiákat is. Viszont könnyen el lehet rontani, könyörtelenül megbosszulja a legapróbb figyelmetlenséget.
Már az első kortyoknál kiderül, hogy van az egészben valami elfuserált fajtalankodás. Valami spontán sznobizmus. Felszínes pattogás. Maga a termék természetesen hozza a kötelezőt, mégis csalódás. Talán túlságosan is hozza. Tiszta hangok, nem eleresztett érzelgősség. Sajnáljuk, hogy az utolsó korty az utolsó volt. De karistolja a torkot valami gyanús előérzet is. Ami voltaképp a commercial-kategória utóíze. Végül hidegzuhanyként hat a bukfencet vetett lecsengés. Ugyanis az történt, hogy a végül is tisztességesnek induló összegzést szétkente Barenboim dühös kifakadása. Leszállva a pulpitusról, miközben kifelé sietett, oldalra fordulva lelassított, és goromba taglejtésekkel, eltorzult arccal odaszólt az egyik hegedűsnek. Nem csupán odaszólt, hanem megállva, indulatosan lehordta. Ott, mindenki előtt emlékeztetve őt a kénköves pokolban rá váró kínokra. Holott a pokol már legalább a felvilágosodás kora óta nem létezik. A kén viszont képes az élvezeteket teljesen elrontani. Persze a legjobb borászok között is nem egy akad, aki kén nélkül nem tudja elképzelni tevékenységét. Mi nem feltétlenül értünk vele egyet.
(Bartók Béla: Zene vonósokra, ütőhangszerekre és cselesztára. Vignoble Boulez, 2010) Választhattam volna egy jóval korábbi, 1967-es szüretelést, vagy akár más pincészetet, de hogy mégis ezt választottam, annak az az oka, hogy kiválóan mutatja Bartók aktualitását. Azt, ahogy visszafogottsága, bensőségessége, tisztasága révén egyre közelebb kerül élvezőihez.
Pierre Boulez kiváló társa, figyelmes és szigorú. Fölös gesztusoktól mentesen teszi a dolgát: tartalmas és mégis lendületes munkát állít elénk. Harmonikus erők. Örvények, amelyek az agyban fordítanak fel mindent, és új belső látással ajándékoznak meg.
A maestro mozgása konyakosnak nevezhető, lassan inog meg, sűrű, konzisztens nedűként, de ezen túl semmi tömény szeszesség nem érződik, mint ahogy semmi fahatás sincs. Ahogy a nagydobra vert boroknál is rögtön kiszűrhető, hogy magas alkoholtartalom, erős tannin, és aztán szórjunk a hordóba bőven gyaluforgácsot, és már meg is van a nagy bor, itt sincs semmi árulkodó manőver. Itt minden természetes úton érlelődött. Ha van tiszta zene, akkor ez teljesen az. És miért ne lenne! Borból is van kénezetlen, idegen élesztőtől nem elpancsolt bor, zene is van ilyen önkultivált módon magából kibomló hangstruktúra.
Egyszer talán eljutok abba a korba, amikor már nem lesz kedvem olvasni, filmeket nézni vagy színházba járni, sőt, beszélgetni sem lesz, de zene nélkül nem tudom elképzelni a jövőmet. És ez a Bartók kihagyhatatlan lesz.
Megdöbbentő elegancia. Kicsit darabos, de csavarmentes, könnyed mozdulatok, aminek jól illőn ad keretet a visszafogott, már-már merev mimika. Amiben semmiféle faarcúság nem érzékelhető. Megdöbbentő, hogy ekkora anyaggal, ekkora töménységgel hogyan lehet valamit ennyire frissre, gyümölcsösre, könnyeden elegánsra hangolni. Tanítani való szerénységgel.
Minden bizonnyal észrevesszük, hogy az igazán fontos dolog maga a szerkezet. Radikális racionalizmus, ez maestro Boulez kimagasló attribútuma. Mert a tiszta ráció a szerkezet tükre, és fordítva. Szín, buké, aroma, utóíz és így tovább a kapcsolódások mikéntjén múlik. A szerkezet nem lehet hamis. Bármiben kételkedhetünk, de ebben soha. Nem a tannin teszi fanyarrá a bort, hanem a tannin és az alkohol rosszul beállított aránya. Nem az életünk hamis, hanem a világképünk.
Maestro Boulez Bartókjában nem csupán a hegyek kontúrja tükröződik. Az ő kiérlelésében Bartókban Eötvös Multiverzuma is megszólal. Ahogy Aimé Guibert, a 91 éves korában nemrég elhunyt borász mondta: „Az igazán nagy borok azért tudnak emberi közösségeket teremteni, mert bennük a világ többi nagy bora is megízlelhető.”
(Giuseppe Verdi: La Messa di Requiem. Oinopoieio Currentzis, 2019) Ez a milánói palackozású Verdi a pincészet csúcsterméke. Kihívóan intenzív, akár egy XO minősítésű Armagnac. Egyszerre ősi és mai. A vincellérek tudják, hogy az öreg, 50-60 éves szőlőtőkék adják a legcsodálatosabb borokat, ugyanis a mélybe, akár száz méterre is leérő gyökerükkel megbízható mennyiségben szállítják a mineralitás különleges jegyeit. Teodor Currentzis kihasználja a Szent Márk-templom sejtelmes atmoszféráját, a Dies irae kürtszava az oldalsó kápolna balducciós homályából árad ki. De jelentést kap a kórus és a zenekar papos ruházata, sőt, a megszállottság már-már torz arcmimikája is. A bemutatón Verdi is itt, ebben a templomban vezényelte művét. Ám maestro Currentzist, a komolyzene világhírű punkját valójában nem érdekli a múlt. Műve nem a hagyomány járókerete, hanem a jövő alapja akar lenni. Új paradigma.
Minden, amit gyönyörrel teszünk, olyan, mintha először tennénk. De mi teszi a gyönyört gyönyörré? Talán a teljesség, amelyben összekapcsolódik a múlt a jövővel. Az élet osztódással is reprodukálhatja magát, de mennyivel élvezetesebb az ivaros módszer. Maestro Currentzis a leghéjább nászt választja. Forró, földmélyi magmaíz és a lassan összefolyó cseppek sós verejtéke, friss hús és tömjén, Chanel-illat és kapcaszag keveredik. Élet és halál csap össze, és hiába győz a halál, a nász továbbviszi az életet.
A templom a színház leglátványosabb terepe: a hívek játsszák el, az isten miféle. Vérvörösből feketévé mélyülő szenvedély facsarja ki a gyönyört. Szubverzív szinergizmussal egészíti ki a látvány a hallás hatását. Az eksztázis csúcsán az angyal is megszólal az őt védelmezők gyűrűjében. Szinergizmus: a teljesség élménye. Örök boldogság forrása tör ki a szakadásig szétfeszített ajkakon. Az első ismert műalkotás női vulvát ábrázol, nem mamutot, nem szarvast és nem férfidorongot. A requiem új jelentése: visszatérés. Pontosabban: hőn vágyni a halálra és az abból való visszatérésre.
Már-már fullasztóan tömény utóíz, hosszú lecsengés. A zenészek szertartásos gyertyagyújtás után kivonulnak a templomból. Nászaromák és viaszszag. Talán túl sok, túl kiszámított. Némi kételyt ébreszt a kóstolóban, hogy az érlelés nemes penésszel bélelt falak között, valódi tölgyfahordóban történt-e, vagy a mindenségit!, csupán klimatizált acéltartályban, jó pár kosárnyi gyaluforgácson.
