.svg)
Insomnia
Mint megbicsaklott kések
nyikkanása a porcelánon,
felszakad a rigófütty a
lombok alól, és a nyitott
ablak üvegét megkarcolja
a madárének. Lassan feljön
a Nap, és ahogy kifakadt fekély
a gézt, narancs-vörösre festi
a horizontot. Vérmes szemeimbe
néz a hajnal újra, mert már
napok óta ébren várom, hogy
megroppanjon valami a mellkasban
végre és összeroskadjon a test,
mint napsugarak súlyától
a vékony hó.
Doromboló
Zöld pikkelyű sárkány
a szunnyadó, fenyőhátú hegy,
lábánál széttépett, oszló vad
csontszilánkjai a derengő
házak, falaik libabőrösek
a föld alatti dorombolástól.
Ébredezik a fenyőhátú, hajnalban
fehér köd szivárog pórusaiból
és lecsorog az útra, derékig
benne állnak a rókagombaárus
cigányasszonyok, és kávézaccból
jósolnak az arra tévedőknek.
Szent Iván-éj
Az ég felé tárja ezer
virágtenyerét a mező,
kéken szikrázik a katángkóró,
cickafarkot gyűjtenek a fiatal
asszonyok, és sárga virággal
csokorba szedik. Azt hiszik,
orbáncfüvet találtak, az megvédi
őket a gonosz szellemektől,
pedig ujjaikon fecskefű
narancssárga pecsétjét viselik.
Mellettük szüzek zsenge
páfrányból fonnak koszorút,
s éjfélkor agancsokból rakott
oltáron gyógyfüvet áldoznak,
hosszan nézik, ahogy szarvaival
keresztüldöfi a tűz a sötétséget,
majd egyenként átugranak a
lángok fölött, lenge ruháikból
kibuggyanó mellükön megtörik
a forró fény, izzó nyakukra
árnyak borulnak.
Bőrük édeskés illatát elnyomja
a füst szaga, forrásvízzel mossák
le bágyadt testüket, mikor hazatérnek,
és először engedik, hogy a jámbor
legények megemeljék mezei
gazoktól fodros, erdei bokrok
tépázta szoknyájukat, míg a házas
férfiak belebolondulnak a vágyakozásba.
Erdőanyák
Sokáig voltak a férfiak
a napon, most leégett,
hámló vállukon sírják
ki magukat asszonyaik:
hajszálak akadnak az
érdes bőrbe, halántékuk
lüktetése óraketyegés.
Nagyokat sóhajtanak és
körmüket tépik, hajnal
óta férjeik csak most
tértek haza, elveszett
gyermekeiket hiába keresik.
Már magukhoz vették
őket az erdőanyák,
jámbor szellemek,
üres ölük sajgó fekély,
rongyaikba takarják
és keserű kutyatejtől
duzzadó mellüket
kínálják nekik. Kezük
hűvös súlya gyönge
kis vállakra nehezül:
így vezetik, terelgetik
talált gyermekeiket
a fák között egyre
beljebb, mint zsenge
borjakat az őzek.
A tündérkirály
Ásítanak a vizek fölött az
alkonyi árnyak, szájukat
torokig tátják, lenyelik
a világot, ha már nem figyel a Nap,
s a szürkületben tavak párájából
lassan tündérpalota épül.
Lidércfények lobbannak a
környező házak fölött,
kastélyában összekarmolt,
véres kezét mossa a tündérkirály,
gyér szakálla minden szálán
egy szép hajadon lelke lóg.
Szabadulni vágynak, hogy
vízbe fojtott testüket megkeressék:
tavak és víztározók fenekén fekszenek,
mint nehéz köd az őszi erdőn,
de nem engedi őket a király ékes
szakálla, míg valaki tövestől
ki nem tépi, hogy megdöntse hatalmát.
