Interjú Nagy Zalánnal – Most még zűrzavar van

Mit jelent számodra Marosvásárhely, hogy érzed magad itt jelenleg?

Vásárhelyen születtem, Vásárhelyen nőttem fel, minden kis dolgom valamilyen módon Vásárhelyhez kötődik, és ez így is marad. Nem igazán emlékszem, milyen volt itt régen, de a benyomásom az, hogy a város velem együtt fáradt el. Ennek ellenére az utóbbi időben kezdtem el igazán értékelni, nemrég vált nagyon szimpatikussá, a tágasabb terek megtapasztalásával. Jelenleg Vásárhely nekem olyan, mint amikor egy házibuliban már mennél aludni, de megszólal a kedvenc számod. Kicsit még maradsz, próbálod kiélvezni, szinte kötelességednek érzed kiélvezni, de örülsz a tudatnak, hogy mindjárt indulni kell. Ősztől Kolozsvárra költözök, ettől felfrissülést remélek, de előtte még alszom egy nagyot.

Mi az a három dolog, amit meg szeretnél tapasztalni az irodalomban, irodalmi életben?

Különválasztanám az irodalmat mint művészetet, és az irodalmi életet mint közösségi szerveződést. Ezért most önkényesen osztom el a három kívánságomat. Az irodalomban szeretnék tapasztalni egy mérsékelt romantikát/szenvedélyt, de mostanában megfigyelhetőek ilyen elmozdulások, ennek örülök, ezért is volt jó élmény olvasni a címtelen földet. Az irodalmi életet tekintve Erdélyben hiánycikkeknek számítanak az irodalomkritikák, illetve az irodalmi műhelyek, amelyeknek kulcsfontosságú szerepük van az alkotási folyamatok egyengetésében és a szocializációban is. Én négy éve egy kisebb vásárhelyi líraműhelyben, Szilágyi Kinga Magdolna vezetésével kezdtem el ismerkedni a kortárs irodalommal, azelőtt csak körmöltem magamnak a páros ragrímeket. Erről jut eszembe, kívánságom megtanulni profizmussal klasszikus formákban írni! Na meg persze, nem utolsósorban, vannak olyan kívánságok, amiket már mondani sem kell.

Ha „az álmaimnak megfelelési kényszerei volnának a sors felé”, melyek volnának azok?

Így, kiragadva a kontextusából, kicsit zavarba ejt ez a sor. Nincsenek tiszta, konkrét álmaim, így önmagam felé megfelelési kényszereim sincsenek, ez indokolja a feltételes módot is. De ha mégis volnának, szörnyen érezném magam. Én sosem voltam úgy a dolgaimmal, hogy teher alatt nő a pálma. Szeretném, ha azoknak a ködös álmoknak is meglennének a saját mozgástereik, éljék az életüket, egyenek-igyanak, imádkozzanak stb. Őszintén remélem, hogy a sors is egy változó valami, létezik akarat, az álmaim meg tudni fogják, mikor kell lelépni és újjászületni. De abbahagyom a konyhafilozofálást.

Mit viszel magaddal 2022-ben, mik azok a dolgok, amik jelenleg inspirálnak?

Szeretném magammal vinni a komfortzónámat mindenhova. Költözéskor, utazáskor, vagy ha csak egy kávézóba megyek, akkor is meg tudjam teremteni a fejemben azt a rendet, amire állandóan szükségem van. Rendszerezni szeretném, integrálni azt a rengeteg impulzust, ami általában engem ural, ahelyett, hogy én uralnám őket. Ki kell ismernem ezeket az impulzusokat, ismerni akarom mindennek a működését, amivel találkozok. Ez persze összefügg azzal is, ami jelenleg inspirál. Már csak azért is érzem fontosnak a megismerést, hogy íráskor a tárgyakhoz értelemmel is tudjak viszonyulni. Elsősorban átlagos témák, magánéleti mozzanatok inspirálnak, és leginkább azokkal tudok foglalkozni, amelyeken már fölülkerekedtem.

Hogy valami konkrétumot is mondjak, kiemelnék két alkotót, akik mostanában számomra különösen fontosak, akikkel igyekszem párbeszédbe lépni, ha lehet. Két egymástól távoli űrlény-proféta, David Bowie és Babits sokszínűsége, örökös változása fokozottan érdekel. Mikor és hogyan változtak, milyen maskarákat viseltek, mennyire volt aktív/passzív szerepük az átalakulásban. Két olyan alakról van szó, akik minduntalan keresték az ént, és mindig máshol találták meg. Meditációik egyszerre voltak földhöz közeliek és távoliak, lentről felfele és fentről lefele haladva mutatták, hogy mikor merre lehet menni. Természetesen általában másféle utakra mutattak rá, de egyik út sem volt jobb, egyik út sem volt helyesebb a másiknál. Most múlt időben beszéltem, de ez azóta is így van, folytonos, Bowie és Babits köszöni szépen, él és virul.

Jelenleg hogy zajlik az alkotói folyamat nálad?

Visszatérve az első válaszomra, legyen a kedvenc zeneszámom most az I’m deranged. Hogy nagy szavakkal éljek: a változás szele összevissza fújja mostani dolgaimat. A figyelmem percenként ugrál, egyre nehezebb összpontosítani. Ez kivetül az írásaimra, a beszédmódomra, és nem csak versben – észrevettem, hogy a kommunikációban is egy csapongóbb, zavarosabb nyelvet használok. A versek témáival ugyanez a helyzet, minden nap más és más érdekel, ezért nehéz bármit is megragadni. Új szövegekbe kezdek, félbehagyom őket, aránytalanul oszlanak el a különböző versekkel töltött idők. Viszont nem aggódom, tudom, hogy ez csak időszakos, egy-két hónap, lófutam, lejár, lezárul. Egy ideig most még zűrzavar van, így lép fel bennem a letisztultság, az örökös rend igénye és kényszere is, ezt a furcsa kettősséget érzem mostanában. Ehhez kapcsolódik Bowie vagy Babits hangja, az állandó hangjuk, amik mindig kitöltötték az aktuális formát. Szeretnék én is állandó lenni – második kérdés –, ilyesmi álmaim vannak nekem is – harmadik. Hogy figyelni tudjak, érteni és leírni.

Nagy Zalán 2003-ban született Marosvásárhelyen. Jelenleg is ott él, végzős középiskolás, tervei szerint jövő ősztől a kolozsvári BBTE-n fog tanulni. Rendszeresen közöl verseket erdélyi és magyarországi folyóiratokban. Az f21 újságírója.

‍