.svg)
Matei Țigăreanu munkája
1.
Ugyanazt játszom mindegyik filmben, persze, magamat. Ezt mondja a filmkritikus a fejemben. I’m so happy ‘cause today I’ve found my friends in my head. Ahogy Kurt mondja. I’m so ugly, but that’s okay, ‘cause so are you. Könnyebb úgy élni, ha az ember fel tud építeni magában mindenféle karaktereket, és az adott jelenetben azt játssza, amit kell. Johann filmjeleneteken keresztül él, minden szituáció egy snitt, és nem feltétlenül ugyanabban a filmben. De belehúz engem is a játékba, és így nekem is könnyebb. Könnyebb élni. Minden napom azzal telik, hogy próbálgatom, tanulom, hogyan kell élni, és ehhez képest minden egyéb, kávézás, cigizés, olvasás, favágás és fűrészelés, evés, írás, minden csak másodlagos cselekvés. Johann mindent készen kap, úgy állítja be és játssza el a filmjeit, ahogy levegőt vesz. Egyszerre három-négyet, most fogat mos, ez mehet a thrillerbe, aztán kávét főz, újrealista dráma, míg megissza, elolvassa az újságot, ezt egyszerre két kamera veszi, jó lesz a Woody Allen-féle vígjátékba és a hollywoodi majdnem-művészfilmbe is.
Ráfekszem hát a rendezői utasításokra. Az ágyon feküdtem és a plafont bámultam, mikor Johann megjött, és akár úgy is tűnhettem, mint aki semmit sem csinál, pedig ez is csak egy szünet volt, amit muszáj beiktatnom, mert a folytonos élnitanulás fárasztó. Kétszer annyi van egyetlen pillanatban, duplán élek, mondjuk Johannhoz képest. Egyszerre porszívózom, és tanulom, hogy ki kell porszívózni, miért kell kiporszívózni, hogyan kell kiporszívózni. Akkor is, ha százötvenedjére csinálom, akkor is olyan, mint először. Maradok hanyatt fekve, Johann befélhomályosít, zenét rak, Kyusst, az utolsó albumot: ...and the Circus Leaves Town. Füves zene, stoner rock. Nem úgy, hogy „pfű, milyen vagányul megy a fűvel”, hanem úgy, hogy ezt a zenét betépve írták betépett hallgatók megcsavart fülébe. Vastag zene, mélyre torzított gitárokkal, de lágyan hömpölyög, a basszus pulzál, közhelynek nyoma sincs. Johann filmjében azért akad. Gyertyát gyújt, három mécsest, mindegyik más színű és formájú, a lángocska lobogása visszatükröződik a szemében. Szép kép, de unalmas rendezés. És csak ezek után veszi elő a füvet, csomagolja ki a sztaniolból, keveri össze a dohánnyal, csigát hajtogat, komótosan sodorja meg a jointot.
Leülök én is a szőnyegre, törökülésben, Johannal szemben. Mélyre szívja a füstöt, lenntartja. Miközben beszél, olyan a hangja, mintha visszafelé mennének a szájába a szavak:
– Te vagy Camus, én vagyok Sartre. Te vagy Schiller, én vagyok Goethe. – Én sohasem mertem volna ilyet mondani. Olyan lett volna, mint egy szerelmi vallomás. Az ő szájából meg nem olyan. Lazán, magától értetődően tudja ezt is mondani. Én igazából elképzelni sem tudom, hogy Schiller és Goethe, Albert és Jean-Paul milyen viszonyban voltak. Ő meg csak összepárosítja őket, mint valami tesztlapon, és minden a helyére kerül.– Van egy borfajta: siller. – mondom – Asszem csak a magyarok meg a németek ismerik. Sötétebb, mint a rozé, de világosabb, mint a vörös. De nem Schillerről kapta a nevét, hanem a csillogó színéről. – Laza vagyok. Vajon elég tehetséges a rendező ahhoz, hogy meg tudja mutatni ezt a lazaságot úgy, hogy a néző lássa, ez megjátszott, de én mégis igazi lazaságnak érzem? Johann lazaságának, amit át tudok venni tőle? Nehéz ügy.Szeretném Johannt megérinteni. A szívem gyorsabban ver, felfelé, mint mikor először szeretnéd a nőt megérinteni. Mikor tudod, hogy most kell a kezed a mellére csúsztatni. De ez itt Johann, baszd meg. Közelebb hajolok, és kioldom a cipőfűzőjét. Meglazítom, és leveszem a bal cipőjét. Fekete Converse. Aztán a jobbat. És a szőnyeg mellé teszem, egyiket a másik mellé. Visszaülök, átveszem a spanglit, hátradőlök. Johann is. A plafont bámuljuk.
2.
Lazának kell lenni, különben megfulladsz. Az élet egy kötél a nyakamban. Ha laza vagyok, lazán lóg, minden oké. Ha megfeszülök, megfeszül, és megfojt.
Lao-ce is mondhatta volna, olyan szép életfilozófia. Csak szart se ér. Mert ha én lazán ülök, hogy ne fojtogasson az élet, akkor nem csinálok semmit. Az én spontenaitásom a semmittevés, a léhűtés. Meditáció, persze. Szóval arra megy el minden energiám, hogy egyensúlyozzak a saját életem üressége és a kötél általi halál között, hogy megtaláljam azt a középutat, amikor csak annyira fojt a kötél, hogy levegőt is kapjak, és csináljak is valamit. Lazának kell lenni, különben megfulladsz. És én olyan laza vagyok, hogy csak ülök a sarokban egy spanglival, és hallgatom a Pearl Jam harmadik albumát. Vitalogy. Jó a zene. A zene jó. Mindenki az első albumért, a Tenért van oda, az überelhetetlen, teli telitalálatokkal. Persze, csak az popzene. Zseniális popzene, de popzene. A Vitalogy igazi grunge. Benne vannak az önsajnálat ragacsos és fülbemászó dallamai, az esőfétis melankóliája, de a punk dühe, agressziója, a szétverés aktusa is.
Szorítok a kötélen. Felhívom Johannt. Menjünk ki az utcára, csináljunk valamit. Azt mondja, hogy megeszi a reggelijét, és jön. Johann reggelizik? Nem értem sokszor ezt az embert, egyik pillanatban mintha az öngyilkosságig akarná feszíteni a mindennapisággal szembeni undorát, a másikban meg reggelizik. Mosolygok, mikor találkozunk. Mindkettőnkön térd alatt levágott rövidnadrág, bakancs, szürke póló és kötött sapka.
– Mit csináljunk?
– Mindegy. Csak ne mondjuk rá, hogy action gratuite, kérlek. Meg l’art pour l’art. Nem szeretem a franciákat.
– Apollinaire is francia, te hülye.
Azt találtuk ki, hogy megállítunk mindenféle embereket az utcán, és útbaigazítást kérünk: nem tudják, hogy merre van az uszoda? Egy öreg, kendős asszony kedvesen elmagyarázta, hogy merre van, menjünk itt egyenesen, aztán balra, és megint balra. Egy fiatal kopasz férfi is készséges volt, ő is egyenesen előre, aztán balra, aztán jobbra a jelzőlámpáig, és onnan megint balra küldött minket. Hárman azt mondták, nem idevalósiak. Hárman csak annyit mondtak, hogy nem tudják. A legtöbben egyszerűen közölték, hogy a mi városunkban nincs uszoda. Mert a mi városunkban tényleg nincs uszoda. A nénikének és a kopasz pasasnak megköszöntük szépen, a többiekkel pedig elkezdtünk kétségbeesetten üvölteni:
– De értsék meg, megfulladunk a levegőn! Vízben kell lennünk fél órán belül, különben megfulladunk!
A sok kurva action gratuite, a filmtöredékek a fejünkben. És ha egyszer véletlenül vennénk egy kamerát, és kitalálnánk, hogy csináljunk egy filmet, és kiderülne, hogy képtelenek vagyunk egy nyolcperces szart is összehozni, és nincsenek is ötleteink, és hiába filmezzük akkor inkább a saját életünket, ami egy öncélú műalkotás, mert egyszerűen unalomba fullad, és hiába találjuk ki aztán, hogy de hát éppen az unalomról és a nihilről akarunk filmet csinálni, mert belekeveredünk a nézői elvárásokba, hogy de akkor csináljunk olyan filmet az unalmas unalmunkról, ami egyáltalán nem unalmas, hanem laza és vicces, mert megint nincsenek ötleteink, és akkor kitaláljuk, hogy csináljunk unalmas filmet az unalomról, minimalista filmalkotást, ami olyan film, mint Arvo Pärt zenéje, és direkt azt akarnánk, hogy aludjanak bele a nézők, és közben ébredjenek fel, és megint aludjanak el, éjszakai vetítés lenne, párnákkal és pokrócokkal, hajnalban lenne vége, már megcsinálták, Steve Reich is megcsinálta például, filmet a saját zenéjének az analógiájaként, nem baj, megcsináljuk mi is, lassú képekkel és természetes zajokkal, és a valóság képi elemeit átúsztatjuk absztraktba, és hangulatokat filmezünk, és a végén tényleg megcsinálnánk, és egész nézhető is lenne, csak rájönnénk, hogy ennek a szarnak már az égvilágán semmi köze a mi unalmunkhoz, a zenénkhez, a ruháinkhoz, a filmjeinkhez.
Inkább elmentünk kukázni. A lakótelepek nagy szemeteskonténereit jártuk végig. Ez a legszegényebb cigányok napi tevékenysége itt, végigmatatják a szemeteseket, használható, visszaváltható dolgok után kutakodva. Fémet, papírt, műanyagot be lehet váltani, üres üvegeket is. Az ételmaradék jó az állatoknak. Néha alig használt játékot is találni. Kipróbáltuk mi is Johannal, két fehér középosztálybeli idióta. Azt hittük, verekedés lesz a vége. Le se szarták, hogy mit csinálunk, a kuka mindenkié. Aki akar, beletesz, aki akar, kivesz belőle. Egyszerű. Csak nem nagyon értik az emberek, azok, akik sosem kukáztak. Azt hiszik, a kukához csak a rendes polgároknak van joguk. Vagy azt, hogy csak beletenni lehet. Nem, kivenni is lehet belőle. Találtunk egy bontatlan üveg konyakot. Horváthné dobta ki, hogy a férje ne igya meg. Leültünk a járdaszegélyre, rágyújtottunk, és megittuk az egyharmadát. Visszazártuk, és visszatettük a kukába.
3.
Isten anarchista, remélem. Vagyis várjunk. Hiszek én Istenben? Bassza meg, muszáj nekem eldöntenem, hogy hiszek vagy nem? Mindegy. Istenről semmit sem tudok. Az univerzumról vannak elképzeléseim. Úgy képzelem, hogy van egy minta, ami végtelenszer ismétlődik. Kicsiben és nagyban. Ugyanaz a minta, vagyis inkább motívum, mikroszkopikus és galaktikus szinten egyaránt. Ugyanúgy néz ki egy sejt, mint egy naprendszer. Ez eddig még semmi különös. De úgy képzelem, hogy ez a minta csak egy pillanatig tart. Minden pillanatban más minta létezik. Mozgás van tehát. A következő pillanatban egy másik motívum jelenti a sejtecskét és a galaxist. És ez így együtt egy kurva nagy káosz. Kiszámíthatatlan, értelmetlen, jelentés nélküli. És Isten, ha van, akkor ez az univerzum ő, aki teremti saját magát, az idő a teremtés aktusa. És mikor egyszer csak lesz egy motívum, ami jó mindenkinek, amőbának, embernek, kutyának, marslakónak, naprendszernek, alpha centaurinak, mindenkinek, mert ez a minta pont olyan, hogy minden és mindenki jól érzi magát, akkor ebben a pillanatban a mozgás leáll, és Isten megteremtődött. Ez a világvége, a tökéletes boldogság pillanata kimerevítve az örökkévalóságba.
Egész nap ilyesmin gondolkodom. Nincs kedvem egyébhez. Mindenki azt mondja, hogy lusta vagyok. Johann is azt mondja, hogy lusta vagyok. Mert szerinte a cselekvés a legfontosabb. Mondtam neki, hogy szerintem Isten anarchista, azt válaszolta, hogy reméli, hogy ha létezik, akkor anarchista, mert ez az egyetlen etikus világnézet. Engem nem érdekel Isten világnézete, mondtam neki. Lusta vagyok, ő meg ezt mondta. Ha egyszer felismertem, hogy Isten anarchista, akkor mostmár álljak fel a sarokból, és tegyünk is valamit.
Mit? A helyszín: egy határmenti kisváros. Nagyon kis. Annyira, hogy semmiféle szubkultúra nem tud létezővé hízni, egész egyszerűen azért, mert nem jön ki a statisztikai tömeg hozzá. Mondjuk itt vagyok én: deszkás punk. Ez le van így egyszerűsítve, de maradjunk ennél. A városban van még Johann, aki deszkázik és ilyen zenét hallgat, meg még két srác. Szóval vagyunk négyen. Szóval mit? Alakítsunk zenekart hárman, és játsszunk a negyedik embernek? Ő is be akarna szállni. Szervezzünk globalizációellenes tüntetést, amin négyen vagyunk? Mehetnénk autóval, az egyik srácnak van egy Daciája. Vagy mi a faszt?
Én már csak azért deszkázom, mert így legalább vagyunk négyen. Mert tehetségem nincs hozzá, és annyira nem is élvezem. Mikor elkezdtük, akkor csak gurultunk. A deszkák sem voltak íveltek, csak lapos fadarabok hátul egy fékkel. Aztán láttuk, hogy a deszkázás nem ezt jelenti, hanem rámpákat, félcsöveket, trükköket. Vettünk rendes deszkákat, kimentünk a lépcsőkhöz, toltuk. Toljuk azóta. Én vagyok a legbénább, de engem annyira nem is érdekel, mondom. Gurulni szerettem.
Lehetnénk mondjuk sátánisták is. A kisvárosban egészen jól működik a sátánizmus, mert kisvárosban is megvalósítható dolgokat implikál. Mondjuk kínozhatnánk állatokat, tarthatnánk szeánszokat éjszaka. Meztelenül lehetnénk a szeánszokon, tüzet gyújtanánk, népi elemeket kevernénk a zenébe, amit játszunk, rituálisan közösülhetnénk a tűz körül, és a szertartás végén belehányhatnánk a tűzbe. Rituális királyt vagy királynőt választhatnánk magunk közül, akinek egy évig teljhatalma van. Mindenki vakon teljesítené a parancsait, minden éjszaka elé járulnánk, húst, alkoholt és drogokat tennénk a lába elé. Minden hajnalban más elégítené ki, olyan módon, ahogy ő parancsolja. Egy év után feláldoznánk a rituális királyt vagy királynőt. Megölnénk. Tényleg. A holttestet megsütnénk, és ennénk a húsából. Én is lehetnék rituális király. És akkor leszophatna Melinda is, Johann is, és kipróbálnám a heroint. Mindegy, nem vagyunk sátánisták. A black metal szar zene.
Örülnék, ha az anarchisták hinnének Istenben. Akkor én is hinnék Istenben, úgy igazából. Akkor én is egy csoporthoz tartoznék, alakítanánk egy nagycsaládot, kommunában élnénk, egymás gyerekeit nevelnénk. Azt sem tudnánk, melyik gyerek kié. Nem ebben a kisvárosban, persze. De Isten azért anarchista. Remélem.
Ma nem hívom fel Johannt. Tegnap megvettem a gyógyszereket. Azt mondtam, anyámnak kell, van receptje, csak otthon felejtettem. Cobain szétlőtte a fejét. De honnan lehetne egy kisvárosban pisztolyt szerezni? Feltenném én is az Automatic for the People albumot az R.E.M.-től. Fel is teszem, nem muszáj ehhez lőfegyver. Gyógyszerrel is jó zene, és végig is hallgathatom. Az első szám a Drive. Tessék, Johann, csináltam valamit. Végre én is csináltam valamit. És Isten anarchista.
Fischer Botond: 1982-ben született Nagykárolyban. Kötete: Alsógolgota (Kriterion, Kolozsvár, 2013).
