No items found.

Janovics, a kormányos

XXXIV. ÉVFOLYAM 2023. 1. (855.) SZÁM – JANUÁR 10.

Vannak olyan személyiségek, akik a történelmi idő sodrásában kitörölhetetlenül és identitásképző erővel hagyják rajta kézjegyüket egy adott korszak kulturális arculatán. Ma már nehéz elképzelni, milyen módon és mértékben határozta meg a múlt század eleji-közepi Kolozsvár közéleti, kulturális miliőjét Janovics Jenő egyénisége és munkássága, azt pedig még kevésbé, hogyan nézne ki a város és egész Erdély szellemi – és bizonyos értelemben anyagi – hagyatéka az általa képviselt hozzáadott érték nélkül. Ennek ellenére Janovics szerepe túl kevéssé ismert a nagyközönség előtt – bár az utóbbi években ez az emlékezetpolitikai „üvegplafon” némileg áttörni látszik. Elsősorban az erdélyi magyar köztudatban, de nem kizárólag: Janovics – főként – filmgyártói és -alkotói öröksége beszivárog a többségi kultúra sáncai mögé is, életművének rendezvényeket, kiállításokat szentelnek, Románia legnagyobb filmfesztiválja, a TIFF láthatóan igyekszik egyfajta kontinuitást teremteni a kincses város egykori és jelenlegi mozikultúrája között, ebben pedig a múlt század elejének „kolozsvári Hollywoodját” megteremtő direktor személye nem megkerülhető.

Mindenekelőtt azonban – ahogy az lenni szokott – néhány megszállott elmúlt évekbeli, kitartó munkájának köszönhető a Janovics-revival: könyvek, tárlatok, dokumentumfilmek rajzolják meg az egykori színházi és filmes „nagyember” szakmai-emberi portréját, amely a Jordáky Lajos némafilmes könyvének1 megjelenése óta eltelt évtizedekben fakulni látszott. Ebbe a sorba illeszkedik a születésének 150. évfordulójára2 kiadott, díszes kivitelezésű, gazdagon illusztrált kötet is: a Janovics Jenő – Egy élet a magyar kultúra szolgálatában, a színháztól a mozivászonig Ferenczi Szilárd, Kollarik Tamás, Zakariás Erzsébet és Zágoni Bálint összefoglaló tanulmányait és a hozzájuk tartozó alapos jegyzetanyagot tartalmazza a sokrétű életmű különböző aspektusairól. A könyv túlmutat az „ünnepi kiadvány” kötelező tiszteletkörein; aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy szerzői az eddigi legteljesebb pályaképet teszik le az asztalra, az emlékműállítás egyértelmű szándékával, de a tisztázatlan(abb) és kényes(ebb) mozzanatokat sem megkerülve, oly módon, hogy nemcsak egy, a maga nemében páratlan életmű és karrier, hanem a huszad század első felének mozgalmas, viharos, színes időszaka is érzékletesen elevenedik meg előttünk.

Zakariás Erzsébetnek – akit bízvást sorolhatunk az életmű fentebb említett elkötelezett kutatói közé – a kötetterjedelem több mint egyharmadát kitevő tanulmánya a színészt, a rendezőt, az irodalomtudóst és a színházigazgatót állítja a középpontba: szövegének olvastán lépésről lépésre rajzolódik ki előttünk Janovics Jenő valódi jelentősége. A Janovics-jelenség jóval komplexebb annál, mint ami leírható lenne legfőbb tevékenységi területeinek megnevezéseivel: az imént említett titulusokhoz ugyanis feltétlenül társítanunk kell az intézményépítő és mecénás szerepkörét. Olyan figuráról van szó, akinek kapcsán joggal tehetjük fel a kérdést, hogyan is volt elegendő számára a nap huszonnégy órája mindazon munkákhoz, melyeknek elvégzését az évtizedek során magára vállalta, nem beszélve lenyűgöző munkabírásáról: elcsépelt kifejezés az „egyszemélyes intézmény”, de esetében igencsak találó. Janovics nemcsak a társulat vitathatatlan szakmai vezetője volt, kiváló művészember – rendező és színész –, aki újszerű koncepció mentén formálta át a kolozsvári színjátszást, állított színpadra tematikus ciklusokat (klasszikus magyar dráma, antik görög dráma, Shakespeare stb.), hanem lényegében neki köszönhetjük Kolozsvár kőszínházi kultúrájának épített örökségét is: ő emeltette a jelenlegi állami magyar színháznak otthont adó sétatéri teátrumot, a Nyári színkört, és az ő igazgatása alatt készült el a Hunyadi téri színház – amelyből az impériumváltást követően kirakták a társulattal együtt. Mindezt úgy, hogy az építtetéshez szükséges bankhitelt a magánvagyonával fedezte, a változások után pedig, dacára a román állam kisebbségi intézményeket ellehetetlenítő politikájának, nem engedte el alkalmazottai kezét, és jórészt saját zsebből finanszírozta tovább színháza működését.

Janovics kétségtelenül gazdag embernek számított, vagyonának jelentős részét pedig abból szerezte, hogy jó érzékkel tudta kihasználni filmgyártás céljára a háborús éveket, amikor kevesebb külföldi film jutott el a hazai mozikba, ezért az autentikus magyar filmkészítés szerepe felértékelődött. A magyar filmgyártásban betöltött úttörő szerepéről Kollarik Tamás és Zágoni Bálint számol be – utóbbi szerző, dokumentumfilmesként és szervezőként-szerkesztőként, Janovics köztudatba való visszaemelésének egyik legfőbb „motorja” volt az elmúlt évtizedben. Janovics azonban nemcsak producerként, filmgyárosként, mozitulajdonosként, egyszóval filmipari vállalkozóként járult hozzá Kolozsvár némafilmes központtá válásához, hanem művészi-szakmai koncepció terén is: a nyugati kaptafára készülő, „párizsi divatot majmoló” filmek helyett – vagy inkább mellett – a magyar klasszikus irodalmi és népi hagyományra épülő alkotásokat részesítette előnyben – a példák a Sárga csikó típusú népszínmű-adaptációktól az Arany-balladaciklusig terjednek.

Ahogy az lenni szokott a „túl nagyra nőtt” személyiségekkel, neki is voltak haragosai, nem úszta meg az ellentmondásosan értékelhető helyzeteket, pályája időnként konfliktusokkal, pereskedésekkel tarkított – ez kiderül a Ferenczi Szilárd által írt fejezetből, amely Janovics közéleti szerepvállalásához nyújt hiánypótló adalékokat. Ennyi idő távlatából nehéz megítélni a személyét övező vitákat, de egyértelmű, hogy Janovics a presztízsével együtt a jövedelmének jelentős részét is visszaforgatta a közösség javára. Trianon az ő pályáján is törést jelentett, és bár mindvégig aktívan részt vállalt az impériumváltást követő szellemi újjáépítésben, az egyre nehezedő terhek felemésztették energiájának és vagyonának tetemes részét – hogy aztán a román államhatalommal való küzdelmeket követően, a második bécsi döntés utáni „kis magyar világban” szabadkőművessége és zsidó származása okán kerüljön ismét célkeresztbe. Ő, aki nem is volt erdélyi, hiszen a kárpátaljai Ungváron született és Budapesten nőtt fel. Mint írja: „Nem vagyok erdélyi, de a történelem kereke, amely végigrobogott rajtunk, összekovácsolt Erdéllyel, és szívem minden idegszálát kitéphetetlenül idegyökerezte. Hogy vállalhassam a magyar sorsot, büszkén és boldogan vallottam magam erdélyinek.”

A könyvben helyet kapott egy korabeli újságcímlap, amely Janovicsot egy hajó kormányosaként ábrázolja, a kormánykeréken kedvelt színészeinek arcképeivel – aligha van ennél találóbb kép, amelyet megőrizhetünk róla legjobb emlékezetünkben.


Janovics Jenő – Egy élet a magyar kultúra szolgálatában, a színháztól a mozivászonig. Szerkesztette: Kollarik Tamás és Zágoni Bálint. Szerzők: Ferenczi Szilárd, Kollarik Tamás, Zakariás Erzsébet, Zágoni Bálint. FilmHungary (Ruritánia könyvsorozat), 2022.


Jegyzetek

1 Jordáky Lajos: Az erdélyi némafilmgyártás története (1903-1930). Kriterion, 1980.

2 Az évfordulóra a Helikon is időzített egy podcast-beszélgetést a kötet két szerzőjével: Janovics Jenő 150 – beszélgetés Ferenczi Szilárddal és Zágoni Bálinttal. https://www.helikon.ro/bejegyzesek/janovics-jeno-150-beszelgetes-ferenczi-szilarddal-es-zagoni-balinttal


Összes hónap szerzője
Legolvasottabb