.svg)
január 20.
A szívemnek legkedvesebb moldvai csángómagyar család asszonyának szürke ingét rázza a hideg fehérré az udvaron. Azt mondják, a hideg télen megtisztítja a ruhákat. Az én bőrömet is megtisztítja a hideg, ha kiakasztom magam télidőre a kék kötélre?
Ha már ott vagyunk, folyik bennem egy-két-sok vérrög. Fekete szavak betűiből álltak össze. Vajon, ha megeszem a havat, kifehérednek bennem a szavak? Megcserkálom én. De azt már nem tudom megcserkálni, hogy december 30-án a magyar kultúrában egy KAFnyival ne legyen hidegebb. Szomorú volt a hír 2023 utolsó szombatján. Tört fehér napot írtam aznap. Pont szombaton csónakázott át az örök fehérségbe a költő. Isten nyugtassa. Biztos, olyan szépen élt és halt, ahogy írt:
„híven a szóhoz / igyekszem az isteni / semmibe hullni // hűtlen a szóhoz / is isteni semmibe / hullni igyekszem” (Kovács András Ferenc)
január 27.
A magyar kultúra motorját bőgettem a héten. Az első osztályos gyerekeknek megmutattam, hogy Balázs Imre József, az „író bácsi” nem csak írni, de gitározni is tud. Rendhagyó magyar órát tartottunk: megnéztük és hallgattuk a Youtube-on a gyerekek által már ismert író saját verseinek saját feldolgozásait. A következő csoportomnak kitörtem a nyelvét, stoppereltük a gyerekekkel, ki a gyorsabb nyelvtörő. Minden nyelv egy kihívás, hát még a megtanulása, ne is említsük a nyelvtörőit. A gyerekek kikacagták a magyart a kisujjukból. Még engem, a magyar tanító nénijüket is megleptek. Pacsiztunk a nyelvtörő óra végén, játszótársaim voltak. A legidősebb diákjaim Fuss és hungarikum! versenyben mérték össze fizikai erőnlétüket és magyartudásukat. A 89 hungarikumot mind befolyattam a szemükbe, majd 20 hungarikumot választottunk ki, ami nekik a kedvencük, ergo a legkönnyebben megjegyezhető, és egy tabula rasa fehér papírra véstük fel őket. Ezt a hungarikumlistát a tanító néni, a tani, azaz én felragasztottam az asztal aljára úgy, hogy csak padlóra háton lefekve lehessen elolvasni. Egy íródeák volt a csapatban, a többiek voltak a diktátorok. A 11 lett a nyerő pontszám, ami való, hogy nem 20, de az is való, hogy nem egy rossz eredmény. Való, hogy büszke voltam rájuk aznap. Kivételesen megálltak helyben, és nem varcsogtak. Nem is tepelődtek sehová, ültek elé öt s félig magyarórán. Ahogy Csángóföldön mondani szokás: jót csinálsz, jót kapsz.
Az utoljáni megoldás pedig az, ha ez sem, az sem menen, hogy leülünk, kibeszéljük, és utána együtt kileljük, hogy lesz jó. „Ma erőst szerelmes volt a naplemente. Láttátok a veres humályokat?” (M.L.)
február 3.
2023 májusa óta havonta egy szombat, különleges szombat. Ilyenkor online térben összeül egy különleges irodalmi osztag, és sokan egyszerre veszünk levegőt a betűkből. Ezek a kreatív szombatok. Mindenki közülünk a földgömbön valahol máshol tapossa a mindennapokat, de ezeken a szombatokon a Zoom négy szegélyén belüli online térben nagyon fókuszáltan jelen van. Mi vagyunk az Akadálymentesített jelenlét. A Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) 2023 folyamán indította útjára ezt a műhelyt, amely elsősorban azoknak szólt, akik kíváncsiak a szépirodalmi szövegalkotás praktikáira, illetve szeretnének gyakorlatot szerezni a kritikai észrevételek megfogalmazása és befogadása terén, de különféle okokból nem tudnak jelen lenni a szövetség által szervezett fővárosi műhelyalkalmakon. Tavaly májustól tudom, havonta egy szombat az irodalomé, még a nagy tanári hajrákban is. Most kapcsolom össze a történéseket, ahogy írom a naplót, hogy a kreatív szombat gondolata a tudatalattimban egybeesett a szombatiszép verssorokkal.
Amióta volt egy májusi szombat, azóta minden szombat egy kicsit más, egy kicsit több az eddigi szombatoknál.
február 4.
Amióta műhelyezek, elkezdtem értékelni, meg proaktív szemszögből nézni az irodalmár szakmát. Azelőtt is író-olvasótalálkozók törzstagja voltam, de az író mindig pódiumon állt, rózsaszín felhő lengte körül meg pálmafák, és én egy széken ültem a nézőközönségben, fogyasztottam, ájuldoztam és hűháztam. A bölcsészkaron folytatott tanulmányaim megkezdése után nyolc évvel írom ezt a naplót. Folyamatban van, hogy kilépjek a passzív irodalmi fogyasztó fotelbesüppedő, véleményt nem nyilvánító státusából. Ezeknekaz embereknek az irodalom iránti őszinte lelkesedése és emberközelisége, meg egy Facebook-reklám kellett ahhoz, hogy az irodalmi művek keletkezési folyamatai ne elefántcsonttoronyban szerkesztett különleges tulipánnevelési szakkönyv fejezetei legyenek az életemben, lexikon, amit soha nem lapoz fel senki, csak ha bölcsészkaron beadandót kérnek tőle, hanem húsba és szívbevágó, többórás kísérletező és izgalmas szófeszítés.
A nyelvet próbálom a magamévá formálni. Miért is ne akaszthatnék fel köldökzsinórokat az égre, ha épp Frida Kahlót olvasok:
„Tükör az ég, fehér gipszgalambot ringat. / Lábujjain köldökzsinórok lógnak. / Léket kapott a méhem, kifolyt belőle a jövő: / a vízalatt a gyerekeimmel beszélgetek.”
február 7.
A vers az nem mese habbal, kivéve, ha gyerekvers, és a Kelekótya Együttes adja elő. Február 5-én járt nálunk Csíkfaluban a civil életben mindennaptaposókból álló Kelekótya Együttes, amelynek tagjai a szabadidejükben profi zenészekké nemesednek. Minden évben megjárják a magyar házakat. Készültünk a szabadidejükben profi zenészeknek egy kicsiséggel. Kicsiséget vesznek a boltban a gyerekeiknek az asszonyok, mikor gyülünk velük ott. A moldvai ember, ha találkozik valakivel, akkor gyűl vele. Nos, nekem is gyűlnek a szavak a jegyzetekben, bár a héten gondolkodtam el rajta, hogy nem mondanám magam a szavak emberének, sem asszonyának, sem leányának. Mekkora egy ellentmondás ezt folyamatosan kísérletező kreatív alkotóként leírni.
De a szavak az én leányaim. Az életfámra ültetem fel őket, onnan lógatják lábaikat, és amikor fúj a szél, csilingelnek.
2023-tól írok, de csak azért, mert a telefonom galériája betelt. Véletlen egybeesés. Ami ez után történik, a szememen befolyik, az ujjaimon meg ki. A Kelekótya hétvégéken nappal tőlük cseng Moldva, este meg a zeneszeretetüktől fénylenek a magyar házak. Ilyen fényjelenés estéjén próbáltam ki az együttes cajón hangszerét, ami legnagyobb meglepetésemre Dél-Amerikából származó hangszer, és karrierjének kezdetén egy gyümölcstároló doboz volt. Megérkeztem. Már megint.
február 10.
Idén másodjára szólalok meg zsigerből spanyolul a magyar órán. A misén már nem is számolom, hányadik alkalommal fogok neki spanyolul a román római katolikus liturgiának. A gyerekek mindig ugyanúgy elcsodálkoznak, én meg mindig ugyanazt válaszolom: igen, tudok spanyolul. Ha mindezt a moldvai asszonyok hallanák, érkezne tőlük a zsigeri asszonyválasz, ha egyedülálló, szép fiatal lányról van szó, hogy a faluból sokan dolgoznak Spanyolországban. Például a szomszéd gyerek is most jött haza. Szerinted miért ül oly sokat a teraszon? Nos, a miértet soha nem tudjuk meg, de a népdal nem mese habbal. Megéneklik a gyerekek M. L.-val:
„Borom es van, Borom es van áruló, / Borom es van áruló, / ihaha leányom es van kiadó.”
február 13.
Húshagyó kedden hozzáadtuk magunkat a napi gyerekmenühöz. Papanași készült a la maghiară. Sittünk mixer és dagasztógép nélkül, palltuk a tésztát, hagyjad, palljam én is. Aztán odacsaptuk a papanași tetejére a szilvalekvárt, mint a lecsóba a paprikást, ahogy B. H. mondaná. A gyerekek szívecskáját meg is dobogtatta a papanași készült a la maghiară. Aznap pont nem volt a tanári társaság restes, a tükörfordításra sem: milyen jól kijött ez a fánkó. Megtudtuk, a moldvai ember és asszony nem szereti a két frankos kérdéseket vagy a kérdéseket de doi bani. Mikor videót nézünk a gyerekekkel, jelentkeznek, hogy kioltják a világot, és a tanító néni a videó végén meg majd jelentkezik, hogy meggyújtja azt. P. Á. megkérdezte, milyen színű napjaim vannak. Legtöbb napom narancssárgán gyújtom meg, de sokszor nap végén szürkén alszok ki. Neked milyen színű a mai napod? A gyerekektől néha kapunk ajándékba tojást, dulceațát, és nem hagyják, hogy fizessünk.
Nem kell para, Isten nevibe van, tanító néni. Az Istennel meg errefele nem száll harcba az ember.
február 14.
Néha felbugyognak másokban kérdések, amelyek nem is gondolnám, hogy a homlokomra vannak írva. Egy képzés végén lelkem archivált bugyraiból, de K. E. szájából bukott ki a kérdés: „ha itt van egy domb, te ülsz rajta, el tudod versben mesélni, hogy mit látsz?” El tudom, igen, csak nem biztos mindannyian ugyanazt látjuk: én még mindig a tengert látom, szemben ül és vár. Hullámaiban habzanak az emlékeim.
A Lost Frequencies emlékei is végighullámzanak a világon ebben a dalban: „And the feeling goes on,and on, and on / And the feeling goes on, and on, and on / Come away tonight,only you and I / And the feeling goes on, and on, and on”. Valentin napja van, és én ma egy szív-medálos nyakláncot kötöttem fel a kezemre. A szív a vénámat verdesi minden mozdulatkor. Emlékeztet, miért is folyik bennem a piros élet. 2022-ben Madridban töltöttem a Valentin napot. Madridot szerettem. Ma reggeli fél óra olvasás Madridról szólt. Csík falu az a hely, ahol Valentin-nap, munka után az udvarra kilépek, és fütyörésző moldvafit hallok. Nem tudom, várja-e ezt a moldvafit otthon egy fiatalasszony, egy velem egyívású asszony, ahogy errefele mondanák, vagy nem, csak a boroskancsó, de füttyszavából elégedettség hallgatható ki. Éjszakára elül a tyúkokkal együtt a moldvafi is. A szoba fehéren habzik a holdfényben.
Arra gondolok, vajon milyen színű lehet az óceán néhány országhatáron túl? Milyen színű lehet Mexikó az óceánon túl?
február 16.
Ha kinyitom az ablakot, itt az erdő zúg, ott a tenger. A kettő közötti szakadékot zenével töltöm meg. A Honeybeast zenekarnak van egy Súlytalan című albuma, mostanában sokat hallgatom. Azt gondolom, egy dalszöveg akkor jó, ha versként is helytáll egy kötet lapjain. Ezen az albumon számos ilyen dalszöveg van, például: „Szeretek, ölelek, zokogok, remegek / Rohanok, elesek, zuhanok, lebegek, / Súlytalan…” Meg a másik egemetrengető album a Magashegyi Undergroundtól a Talált tenger. ,,Újhold kelt. / Veled azt érzem, ennyi volt, merülj el! / Több ég kell! / Szemed nemért, csak éjjel. /Úgy alakult, hegy alá szállt napunk.”
Ha zenét hallgatok, mindig történik valami. Vagy éjjel felkeltem V .A.-t azzal, hogy fülhallgatóval a fülemben énekelek tusolás közben, amikor azt hiszem, csak a fülemben szól a zene, vagy elsírom magam, vagy a Profi Loco bevásárlóközpontban pukkasztom a polgárokat. Egyszer fülhallgatóval a fülemben bementem, és megálltam egy polc előtt. Papír zsebkendőt kerestem. A gyerekek megint mind taknyosak. Mellettem egy másik vásárló épp emelte le a lisztet a polcról, amikor hirtelen rám nézett, és megállt a liszt a levegőben. Juj, ezek szerint megint hangosan énekeltem az „I can buy myself flowers, write myname in the sand”-et.
A bácsi egy pillanatra kilép a mindennapokból, lebeg velem, és mosolyog a nem létező bajsza alatt. Észreveszem, elkacagom magam, majd elhallgatok. A liszt megmozdul. Az élet folyik tovább.
február 17.
Húshagyókedden a moldvai magyar végeken nem Illést égetnek, hanem Csontkirály és Babkirály verekedik össze a kert végében. Babkirály nyer, és kezdetét veszi a nagyböjt. A csángóbálra bulibusszal érkezünk, hogy nagyböjt előtt egy utolsót bulizzunk. Errefele sok a bulinéni meg a bulibácsi, a csudabábecska és a csudabacsó. Hagyományos menü dukál: töltött tyúkot eszünk, azt házi borral öblítjük le, majd mindet kitáncoljuk magunkból. A héten olvastam, hogy La Rioja magasan terpeszkedő bortermő vidékén Haro kisvárosban június végén az emberek Batalla de Vino név alatt fehér pólóban az utcán masíroznak, és locsolják egymást kancsó vörös borokkal. Micsoda élet. B. H.-val egyetértettünk, hogy az elvetemült emberek és nemzetek szimpatikusak. Most és mindörökké. Ámen.
február 19.
A tanárokat a keleti végeken is leteperik a baktériumok. Gályos a szemed, mondták a moldvai asszonyok. Lehet, csillogott, csak az a baj, kivételesen nem attól, hogy jól sikerült a MID óra a gyerekekkel, hanem attól, hogy lázas voltam. És nem a szerelemprojektjeim, azaz a spanyoloknak tartott online magyar órákon való képernyőhasználat miatt, hanem a levegőben felém tévedt baktériumoktól. Vagy mindkettő miatt, ki tudja. Elküldtek szabadnapra az égbe, a tanári lakrészbe: menj, nyugudjál, s jöjj meg. Elhagytam a földet, és felszálltam az ágyamba. Könyvek közt haltam meg ezekben a napokban épp, miközben ölemben dédelgettem a hagymateát.
Nem kell belőle sok, csak egy-két száj.
Erre esküsznek a moldvai asszonyok. Úgy tartják szép bűze van e teának, és jó a hurutos kehegésre. A moldvai csángómagyar héjas hagyma és cukor receptjét feljegyeztem a lengyel fokhagymás méz gyógyhatású receptje mellé. Azt kívánták a moldvai asszonyok, legyek jól. Rehabilitációs központok ezek a moldvai csángómagyar házak.
február 20.
Ma láttam a moldvai Mr. Beant. Szekéren ült, amit egy póniló húzott. Mellette ült a fia, és szekerük minden gond nélkül zötyögött a főúton az autóknak szánt sávon. Félszemmel láttam, hogy a kevés szekéren töltött pihentető idejükből feltűnően sokat szenteltek a magyar rendszámú autónak, amiben utaztunk. Ezek a forgalomgyarapító szekerek, amiket Moldvában, Mojnesten, és más városokban felfedez az ember, nosztalgikus hatással vannak rám. Eszembe juttatják a gyerekkoromat, egy színes fotót az albumból. Szekéren ülök tatám háta mögött, a felnőttek melegében. Tél van, és arcomra kiül a sajnálat, hogy véget ért a lovas szánozás. Érzem a farokcsontomat, a piros arcomat, a csípős, de kellemes hideget, a nadrágon és harisnyán keresztül is szúrós pokrócot.
Az ilyen szürreális lovas illetve pónilovas szekerek megtörténtté teszik a pajta-, erdő- és pékségillatú gyerekkorom.
február 21.
A spanyol identitásom lépten-nyomon szembejön, utolér. Magyary Ágnes Madrid című regényes útirajza is utolért a 2023-as Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten. P. Á. ajánlotta a könyvet, és a cím egyenesen a könyvbemutatóra kalauzolt. Magyary Ágnesnek elnosztalgiáztam, hogy nem tudom, hallottak-e róla, de én találkoztam és beszéltem Tóth Gergő magyar lektorral Madridban 2022-ben, aki 2016-ban kezdett magyart mint idegen nyelvet tanítani (Madridban). Így bújtam ki szögként a magánéletem zsákjából. Megismerkedtem M. E.-vel. Épp magyar hallgatót kerestek a kolozsvári spanyol szakon. És megjelent. Spanyolország szembejött és utolért Kolozsváron. 2023-ban hívta meg a Helikon szerkesztősége Pávai Patak Mártát a Kolozsvári Magyar Napokra. P. P .M. spanyol műfordításai is utolértek. M. E. közbenjárásával olvashatom ma is számos spanyol, katalán és baszk író műveinek magyar fordítását P. P. M.-tól. Julia Otxoa félperces novelláskötetének a címe: Különös küldemény. A héten került a kezembe. Jövő héten vakáció, és a különös küldemény rám vár.
február 28.
Miért vállal egy tanár szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek iskolájában tartott órák után még magániskolában órákat? B. H.-val beszélgetek, mindig egy húron pendülünk. Ő zenész, én meg írok, mindketten kreatív alkotók vagyunk. Ha az eszmecseréinkből írnánk egy zenei művet, harmonikusan működne együtt szöveg és hangjegy a kottában. Ő is dolgozott már hasonló helyzetű gyerekekkel napközben, míg este a művésziskolában koncertre edzette a zenében különlegesen jókat, meg magát. Én most dolgozok hasonló helyzetű gyerekekkel, és esténként felnőttoktatok: spanyoloknak és angoloknak tartok online magyarórákat, akik nagyon akarnak, és nagyon fejleszthetőek. Miért vállaljuk ezt? Talán azért, hogy lássuk, mit vagyunk képesek kihozni magunkból egy más környezetben. Azért, hogy hogy maradjunk önazonosak. Ezt a mondatot a Picasso-képeslap mellé fel fogom fogatni a falra, folyjon be a szemembe.
A moldvai asszonyok errefele úgy mondják: „ki kell tanuljad magadon, hogyan …” legyél önazonos, hogyan ne húzd a gyászod magad után, mint ahogy a halott madarat húzzák a moldvaiak a tüzelőnek szánt bokron az erdőről haza.
február 29.
Iskolai év eleje óta olvasom Edith Eva Eger Az Ajándék című könyvét. Az egész könyvet viszem magammal, de ezt a gondolatot főleg, hogy lássam leírva is, hiszen a szó elszáll, az írás megmarad. A repülő elszáll, a szorongás megmarad: senki nem veheti el tőlem, amit a fejembe, a fülembe és a szemembe rakok. Szól bennem a Talált tenger, a Súlytalan, a The Feeling, és szemeimben fénylik a Földközi-tenger, Málaga, Picasso és a békegalambja, Dalí és Az emlékezet állandósága, Frida Kahlo és A megsebzett szarvas. E. E. E. úgy ír, hogy itt van mellettem, és fogja a kezem, azelőtt soha le nem írt betűkombinációkat hív elő az ereimből. 2022. januárjában döntöttem úgy, nem adom fel magam. Elvonultam azóta nyugatra, többször is. Most elvonultam keletre. A puszta nem csak mélység, magasság is. Az író téma nélkül nem csődhelyzet, csak átmeneti állapot. A magány nem csak egyedüllét, meditáció is. A magányra szükség van. A napokban beszélgettem egy kedves ismerősömmel arról, hogy legtöbbünk életében ott vannak a mi lett volna, ha kérdések, amikről írunk, de nem beszélünk. Vannak dolgok, amikről meg nem írunk, de beszélünk. Ha most nem itt lennék, és nem ezt csinálnám, sok minden más lenne. Sok minden más meglenne, csak én nem lennék meg magamnak.
Fodor Ákossal utazok egy hajón: ,,Nem én kések. / A világ siet.”
