Kísértettek

Tara von Neudorf: Léna, 2017
(részlet)
„Én megértelek.” Lassú csúszás a képen. Glitch. Az adás szakadozik. Suttogás. Harsány hangok és huzat hasogatása, mint egy menetközben kinyitott vonatajtónál. Az alany kiverődik verítékkel. A veríték viszketni, aztán égetni kezd. „Ég a világ.” Régebben még úgy gondolta, mások is olyan világban léteznek, mint ő. „Nem bírnák egy percig se.” Némi félelemmel vegyes megvetéssel néz körül a buszon. Nekik nagyon tompa lehet minden. Eszükbe se jut, hogy itt össze vannak zárva. – Össze vannak zárva velem. Ha tudnák, ez mit jelent. De ettől nem lesz kevésbé félelmetes az érme másik oldala sem: én vagyok összezárva velük. És bármikor egymás életére törhetünk. Az volna a logikus. Senki sem szereti, ha összezárják – fogy a levegő, érzi, hogy megint jön. – Nem bírom. Le kéne szállni – az ajtók kinyílnak, az alany átpréseli magát a káromkodó nyugdíjasok között. Pont az utolsó pillanatban sikerül leszállnia, az ajtók becsukódnak mögötte, kétségbeesetten néz körül, megpillant egy kisutcát, oda húzódik be. Szinte megbotlik egy csövesben, pár lépéssel arrébb leül a járdára, arcát kezébe temeti, és kivárja, amíg elmegy. Torok szorul, tüdő gyorsított vonattempóban szakad meg. Elvesztődik a városi űrben, apró torokhoz kötött apró tüdő. Besötétül minden. Az alany úgy érzi, összeroppantja a sötét. Megeszi és nem köpi ki soha, feloldódik a rettenetes gyomorsavban. De már megszokta. Itchin’ & glitchin’.
Amikor vége, határozottan úgy tűnik, mindenki őt nézi. Vág egy grimaszt, megtörli könnyeit, visszaszívja taknyát, felpattan és elindul. Mindegy merre. Az első boltban vesz egy felest meg egy sört, kiül a partra. Nem meri behunyni a szemét, fél, hogy kezdődik elölről. Lehúzza a felest, behunyja, még azért is: – Engem nem fogsz leuralni. – Hasogat a vonat, a folyó, a fej, sötét szárnyak suhognak. Mitől volna valódibb egyik a másiknál? Mitől volnék valódibb másoknál? – Izzadt homlokához szorítja a hideg sört. „Én megértelek.” Na persze. Barátom, hic sunt leones. – Én nem vagyok társadalmi szféra. Értsd meg anyádat. Magad. Mindenki mindenkit magához hasonlít. Senki nem lát a felszín alá. Senkit nem árnyékolnak be ilyen sötét szárnyak. Csak én vagyok egy beteg selejt.
– Barni... – hallatszik nagyon messziről. Az ablakot mossa a vihar. Tompán dörög a világ mögötte. Minden szürke és végtelen. Barni szereti a vihart. Barni különleges gyerek. Sokat csipkedik az osztálytársai, de tehetséges, igen szép fiú. Keni-vágja a matekot. A barátkozás nem megy könnyen, nehezen beszél és nehezen értik, miről. Nincs türelmük hozzá. Könnyebb a nyálas papírgalacsinokkal meg a nyilvános megszégyenítésekkel kommunikálni, ha nem találják a módját. Barni eleinte sokat fantáziál arról, hogy bemegy egy stukkerrel és mindenkit főbelő. Aztán már csak magát akarja főbelőni, hogy elhallgasson a feje. De a vihar segít. Ilyenkor eltűnnek a sötét szárnyak. Elnyomja a hasogatást a nagy, szürke dörgés. Nagyobb istenek párbajoznak ilyenkor, nagyobb szárnyak, hangosabb susogás. Az ördögöknek esélyük sincs érvényesülni. Szeretné, hogy mindig vihar legyen. – Barnifiam, megeszed azt a szerencsétlen rántottát vagy bambulsz az üres ablakra estig? – Barni nem túl éhes. Megpiszkálja villájával a rántottát, leerőszakol pár falatot a torkán.

– Anyu...
– Igen?
– Mért haragszol mindig a viharra?
Anyját váratlanul éri a kérdés, kicsit gondolkodnia kell.
– Hát azért, Barnikám, mert minden nehezebb. Elindulni, dolgozni, élni. Elsötétít és elmos mindent.
– De elűzi az ördögöket.
– Milyen ördögöket?
– Hát tudod, amik mindig itt vannak, ha nincs vihar. A fekete szárnyak. A szürke viharnak nagyobbak a szárnyai. – Anyu döbbent, riadt tekintete Barninak örökre az agyába ég. Talán nem kellett volna szóba hozni az ördögöket. Hirtelen nagyon kellemetlenné válik a légkör. Fogyni kezd a levegő. De anyja gyorsan magához tér, és nevetni kezd: – Ugyanmár, Barnifiam, ne beszélj marhaságokat. Edd meg a rántottádat, aztán tűnés iskolába. – akkor értette meg, hogy egyedül van a sötét szárnyaival. Azóta se említette őket senkinek.
– Szevasz, Barni! – az alany összerezzen, kinyitja szemét. Kutya áll előtte, nagy, bamba vigyorral. Pedig most rohadtul nem akar senkivel találkozni. Hangosodik a hasogatás, igyekszik tartani a frontot. Nagyon retteg mindig attól, hogy valamelyik hülye haverja előtt elkapja a roham. Ez meg pont Kutya, ő se normális. Kiröhögné és odacsődítene mindenkit, nézzék meg a Barni gyereket. Nézzék meg a szerencsétlent, milyen beteg szegény. „Gondoltátok volna?” Szerencsére Kutya észreveszi, hogy ez nem a bamba vigyor ideje. Elkomorodik és leül az alany mellé a padra: – Jól vagy, haver?
– Jól-jól. Csak szar kedvem van. Ennyi.
– Ó, hát azon tudunk segíteni. – vigyorodik el megint, és előhúz egy szép, karcsú hasisos dzsoját. Begyújtja, beleszív, és átnyújtja az alanynak.
– Most nem kell, köszi – utasítja vissza. Kutya vállat von, kifújja a füstöt és bambul a folyóra egy darabig. Az alany idegesen dobol ujjaival a padon. Elkezdi számolni a másodperceket. Vagy ő húz el a picsába, vagy Kutya. De Kutya hallgat. Láthatóan kiélvezi a pillanatot. Érzi, hogy mindjárt felpattan és elrohan, és meg nem áll többet, rohan, amíg bírja. Maradjon itt a másik a hülye hasisával meg a vigyorával, és élvezze.
– Világvégemarketing – mondja Kutya.
– Mi?
– Semmi. Látod azt a grafittit ott, a túlsó parti ház falán? – az alany követi Kutya ujját. „The end is over...”. Nagy, vérpiros betűk fekete kontűrben. – Azt A bróker csinálta. Egy őrült gyerek. Épp hozzá tartok a Mélypincébe. Flesselünk egyet. Nem jössz? Jót tenne a lelkednek.
– Nem, kösz. Dolgom van.
– Jól van, bazmeg, szomorkodjál akkor.– Anyád szomorkodik... – de Kutya ezt már meg se hallja. Elpöccinti a dekket, feláll a padról, és indulni készül. – De szép csaj! – visszafordulva kacsint egyet az alanynak, aztán odamegy a mellettük lévő padon ülő csajhoz. Láthatóan neki sincs kedve beszélgetni, ahogy hozzászól Kutya, egyből bemutatja neki a középső ujját. Kutya vigyorogva sétál tovább. A csaj ránéz az alanyra. Az alany gyorsan elfordítja a fejét. The end is over. A fekete szárnyak elborítják a betűk vérpiros belsejét. Glitch.