Koncertotthon

Nemzetközi tapasztalatoknak és szabványoknak megfelelni törekedve épült Kolozsvár új zeneakadémiai kampusza a város nyugati peremén. (Meglehet, mire ez a lapszám elhagyja a nyomdát, a perem erősen idejétmúlt megjelölés lesz, olyan tempóban növekszik a város.) Miután a görögkatolikusok egykori szemináriumi épületét a Király és Minorita utcák sarkán odahagyja, a Gheor­ghe Dima Nemzeti Zeneakadémia régi vágya teljesedik be: az oktatás, a gyakorlás, a próbák, az adminisztráció, a tárak és az előadások, szóló- vagy kamaraestek, nagyzenekari vagy kóruskoncertek mind a sajátos igényeiknek megfelelő, célszerűen kialakított terekbe költöznek.

Önmagában véve is remek hír ez – könnyen belátható mindenki számára, aki korábban a „régi” zeneakadémiára akár csak futólag is bekukkantott. A hatalmas építkezést látva fel is készülhettünk rá. Az viszont némileg meglepetésszerűen buggyant fel a médiában július közepén, hogy nem csupán a zeneakadémia, de a város nagy hírű komolyzenei társasága, a Transilvania Filharmónia is új otthonra talál a Colina park és a 4. számú rendőrőrs közelében, a nyár során véglegesedő impozáns épületkomplexumban. A magam részéről persze sejteni vélem, hogy a zeneakadémia (élén Vasile Jucan rektorral) és a filharmónia (illetve fenntartója, a Kolozs megyei önkormányzat) között jóval korábban, már az új kampusz tervezése előtt is szóba kerülhetett a „közösködés” kérdése, hiszen ezzel mindkét intézmény egyértelműen jól járhat: a filharmónia elbúcsúzhat a recsegő parkettű, zajos ajtójú és szűk, nyikorgó ülésrendszerű, nem egykönnyen szellőztethető Farkas utcai Auditorium Maximumtól, az egyébként elegáns art déco stílusú Egyetemiek Házának nagytermétől, a zeneakadémiának pedig természetesen igen jól jön az a 90 ezer lej (2025 őszétől ki tudja, meddig), amelyet a legnagyobb, több mint ezer férőhelyes koncertterem és a háttérmunkákhoz – ekként az adminisztrációhoz, tároláshoz, próbákhoz stb. – szükséges többi tér fejében a Transilvania Filharmónia havonta átutal neki.

A koncertcsarnokok tervezésében, építésében és technikai felszerelésében korántsem kizárólag a teremakusztika alapozza meg a hallásinger fizikai követelményrendszerét. A pszichoakusztika – ahol már nem a mérőműszer, hanem a jelet, illetve érzetet percipiáló-értelmező fül és agy dönt – sokkal több körültekintésre készteti a tervezőt. Nem elég, hogy a hangerő a tér minden pontján kiegyenlített legyen, elégtelen elvárás volna az is, hogy a(z összetett) hang eloszlása mind a hallgatók, mind az előadók közelében egyenletes legyen, vagy hogy a visszaverődés az előadott zenemű jellegével illeszkedjék – tempó vagy akár korstílus függvényében is. Az sem elégséges kritérium, hogy a korai visszaverődés ne érkezzék túl későn (vagyis ne jöjjön létre visszhang). A hangversenyteremnek – ha jóval poétikusabban akarunk közelíteni – saját csendje van, vagyis ujjlenyomatszerűen megismételhetetlen alapzajai. Minthogyha a hangszünetben is csendesen lélegezne, pihegne. Mert ha már költelmiek vagyunk, miért is ne perszonifikálhatnánk egy csarnokot.

Fogalmunk sem lehet egyelőre, mennyire válik be az új hangversenyterem. De azért, úgy vélem, nem vagyok egyedül, amikor némi nosztalgiát is érzek a Farkas utcai évtizedek emlékhagyatékára gondolva. Sok olyan hangverseny történt itt, amelyek egykor katartikus élményeik folytán máig nyomokat hagytak. A kiváló előadók, karmesterek és szólisták, kisegyüttesek és kórusok „teljességigényre törő” listáját ugyan ki merészelné elkészíteni? De gondoljuk csak meg, hány olyan idős polgártársunk is van, akikben ma, a kivédhetetlen urbánus zörejkörnyezet korában is több évtizedes benyomások rezdülnek újra, mintha most is hallanák-látnák a Farkas utcában Kurt Masur, Ferencsik János, Krzysztof Penderecki, Szvjatoszlav Richter, Aldo Ciccolini, George Georgescu, Yannis Xenakis, José Carreras, Radu Lupu, Carlo Zecchi, Angela Gheorghiu, Maxim Vengerov, Kocsis Zoltán, Dan Grigore, Friedrich Gulda, Fischer Annie, Ruha István, Philippe Entremont vagy Laurent Petitgirard produkcióját.

Ha tehát minden jól megy, ősztől tágas, kényelmes koncerthelyiséggel leszünk gazdagabbak Kolozsváron. A filharmónia elmúlt éveinek kínálata is derűlátásra ad okot. Értékszintben, nemzetköziségben, előadók és repertoár tekintetében egyaránt „jól tartottak” minket. Az elmúlt hetven év – a kolozsvári filharmónia eddigi története – olyan presztízst alapozott meg, amely miatt zene- és énekkarunkat nem érdemtelen az ország egyik legjobb komolyzenei társaságának mondanunk. Ciolan mester és a többi alapító atya 1955-ben nem volt abban a helyzetben, hogy célirányosan épített hangversenyteremre gondolhasson, bőven volt törődnivaló az újszülött intézmény körüli kultúrpolitikai, szervezési és gazdasági konszolidációval, a bolsevik típusú szocialista művelődésszemlélet önkorlátozásra nyaggató dogmáinak és a határokat nem ismerő művészi ambícióknak az egyeztetésével. Azóta, a hőskor óta, ki tudja, hány ezerszer fogant meg az intézményvezetők elméjében, szívében egy elhallgatott utópikus vágy egy nagy, fedett és zavartalan térre, ahol mindenkinek kényelmes helye van: zenészeknek, közönségnek, és e két egymást feltételező tábor közös szellemének, a múzsának.

‍