Macska

Molnár D. Dénes: Kerámia zászló
Nyár derekán láttam először. A szemközti tömbház negyedik emeletéről, a beépített erkély ablakából nézelődött hűvös nyugalommal, mint egy sokat látott matróna, akit már nem tud meglepni a világ folyása. A bundája fehér volt, hátán és feje búbján egybefüggő vörösessárga folt. Akkortájban költöztek oda a gazdái.
Tavaszig egy öregasszony élt abban a lakásban, nem tudom, mi történt vele. Nem volt túl érdekes jelenség, inkább irritáló, nyaranta elcsíptem néhány beszélgetését, mikor ujjatlan pongyolában kikönyökölt az ablakba – hájas, májfoltos felsőtestét alig tudta kipréselni a nyíláson –, és rikácsolva telefonált, valószínűleg a lányával, esetleg valamelyik barátnőjével. Nem szándékosan hallgattam ki, csakhát éppen az erkélyen ültem, a fülemet mégsem foghatom be. Általában az aznapi menüről számolt be, siránkozott, hogy egyre drágábbak a hozzávalók, meg az őt ért apró-cseprő bosszúságokról beszélt, persze túljátszott sértődöttséggel.
Szóval az öregasszony március környékén tűnt el. Jobban mondva a divatjamúlt csipkefüggönyei tűntek el az ablakokból, de úgy sejtettem, velük együtt ő is, s erről aztán meg is bizonyosodtam, esténként nem gyúlt nála világ. Nem sokkal később jöttek a mesteremberek. Hónapokig húzták az időt, rettentően idegesítő volt a sok fúrás, meg a részeg nyerítezésük délutánonként, áthallatszott a nyitott ablakokon. Nyár közepén végre leléptek, és becuccoltak az új lakók.
Amint megláttam az erkély ablakában, Balek jutott róla eszembe. Neki is vörösessárga foltjai voltak. Nyolc éves voltam, akkor költöztünk kertes házba, és a bátyámmal kikönyörögtük, hogy legyen háziállatunk. Apu szerezte, egy májusi napon hozta a gyár udvaráról, oda kölykezett egy macska. Ha gombolyagot húzigáltunk előtte, egy darabig hajkurászta, aztán észrevette a saját farkát, és azt kergette tovább. Ezért neveztük el Baleknek.
Apu egy hétre rá halt meg. Aztán nyár végén Baleket is elütötte egy autó. Azóta utálom az állatokat. Meg az élőlényeket úgy általában. Anyám az elején azt hitte, ha kerít egy másik macskát, majd jobb lesz. Az nem sokáig volt nálunk, rajtakaptak, hogy beszorítom a fotel háta és a fal közé. Már nagyon nyávogott, de nem sajnáltam. A szomszéd fogadta örökbe.
Ahogy a napok teltek, feltűnt, hogy az újak soha nem engedik le a tömbház elé a macskájukat. Nem szándékosan veszem észre az ilyesmit, csakhát ha kicsit szétnéz az ember, máris lát dolgokat. Szóval folyton bent ül ez a szerencsétlen, ami nem normális. Vannak a szomszédban még furcsa alakok, de ennyire egyik sem beteg.
Pont alattam, a harmadikon lakik egy ötvenes fazon, egyedül él. Az például pórázon viszi le délutánonként a macskáját. Van előttünk egy játszótér, oda kötözi ki egy pad lábához. Túlsúlyos és mamlasz az a kandúr, csak néhanap ébred fel benne a vadászösztön egy-egy veréb vagy tócsában fürdőző galamb láttán, egyébként csak tesped, és hagyja, hogy gyámbásszák a kölykök. Szóval ez a pórázos dolog is beteges, de még mindig jobb, mint bezárva tartani az állatot. Egyébként szerintem a nő férjének sincs jobb sorsa.
Igazából nem tudom, hogy a férje-e. Meg igazából azt se tudom, ki tart bezárva kit. Csakhát szinte három hete itt laknak, és minden este fény van náluk, meg mozgás. Szóval nem járnak ezek sehova, még hétvégén se. És vendégeket sem fogadnak, legalábbis a konyhában nem, ott biztosan észrevettem volna. A beépített erkély a konyhából nyílik, és nincs függöny az ablakain, mindent látni, főleg este. Én nem leskelődök, dehát mégse csukhatom be a szemem. Szóval nincs ezeknek szociális életük, ami az ő korukban azért furcsa. A nő túl van harmincon, talán félúton negyven felé. A pasi többet mutat, de nem tudom, tényleg idősebb-e, vagy csak lestrapált. Szerintem inkább az utóbbi.
Van abban a nőben valami megmagyarázhatatlan fagyosság, meg folytonos színlelés, akkor is mesterkéltek a mozdulatai, mikor a macskát simogatja. Nem tudom, érez-e bármit is undoron kívül. Mert az ül ki az arcára minden reggel, a világ totális megvetése, miközben a cigijét szívja az ablakon kikönyökölve. Ez készítheti ki a férjét. Már ha a férje egyáltalán. Persze magára vessen, ha tényleg olyan töketlen, hogy mellette maradt.
Augusztus második hétvégéjén vicces dolog történt. Szombat volt, azt hiszem, az erkélyen ültem. Délelőtt lehetett, mert még csak a második kávémnál tartottam. Hatot-hetet szoktam inni. Mondják, hogy nem tesz jót, hogy valószínűleg ez okozza az álmatlanságom, de szerintem ez baromság, meghát finom is, nem fogok lemondani róla. Szóval épp a második kávémat kortyolgattam, hát egyszer látom, hogy kapaszkodik a macska a szúnyoghálón. Úgy lógott rajta, mint marha a vágóhídon. Biztos felfedezett egy pókot a plafonon, azt indult levadászni. Már középtájon járt, mikor hirtelen repült a fakanál, neki egyenesen a macskának. Az nagyot nyekkent, s leszökött. Gondolom, elpucolt a konyhából, a nőci meg dühében a férjével kezdett ordibálni.
Az eset után a macska megjegyezhette, hogy a szúnyogháló nem mászóka, mert többet nem próbálkozott ilyesmivel. Csak kiült a párkányra, napjában többször, és nézelődött. Mióta itt van, legalább van mit figyeljek, míg a tanítványaim egy-egy feladattal nyűgölnek. A konyhában tartom az órákat, az erkélyajtóval szemben ülök, így látok ezt-azt, mert különben nem túl izgalmas várni, hogy a síkhülyék megvilágosodjanak, nézni, hogy kínlódnak az angol igeidőkkel. Szóval tök unalmasak a magánórák. De a call centernél bármi jobb.
Két évet húztam le ott. Tudnom kellett volna, hogy nem nekem való elégedetlen emberek kirohanásait hallgatni napi nyolc órában, ahhoz idegek kellenek. A tetejében pedig ott az irodányi frusztráció, a magukat jobb sorsra érdemesnek tartó művész- és kutatóaspiránsok kiábrándultsága és fojtott dühe, akik elhitetik magukkal, hogy ez a meló átmeneti, aztán mégis megrekednek, és úgy ragad rád a feszültségük, mint a bogáncs. A tömegiszonyom is akkor alakult ki, a végén már nyolc helyett hatra jártam be az irodába, csakhogy elkerüljem a reggeli lökdösődést a buszon. Szóval megváltás volt nekem az elbocsátás. Azóta vállalok magánórákat. Egyszerre csak egy ügyefogyottal kell boldogulnom, ráadásul az is házhoz jön.
Egy alkalommal épp vacsoráztam, mikor a macska kiült a párkányra. Kecses mozdulatokkal tisztálkodott, a mellkasát nyaldosta. Mögötte, a boltív alatt egyik kezét zsebre vágva, másikban sört tartva állt a pasi, félig kigombolt ingben, kilátszott szőrös mellkasa. A macskát nézte, de elmélázott közben. Borostás volt, a hajába már ősz szálak keveredtek, a tekintetében szomorúság lapult. Megsajnáltam kicsit. A macska abbahagyta a mosakodást, kikémlelt az ablakon. Összenéztünk. Aztán a pasival is. Rossz érzés futott végig rajtam. Úgy tűnhetett, mintha szándékosan kukkolnám őket, pedig nem, csak épp ott voltak, én meg velük szemben, hát nem hunyhatom be a szemem. Utána mégse mertem kinyitni az erkélyajtót napokig, pedig nagyon meleg volt, a negyediken mindig fullasztó a nyár, és a szobámban sem húztam el a sötétítőt. Aztán megbátorodtam megint.
Akkortájban került a nappalijuk ablakába sárkánypálma. Utálom a dísznövényeket, fölösleges kis lények, meg sem tudom őket különböztetni egymástól, csak ezt ismerem. Az irodában egyik kolléganőm asztalán volt ilyen, folyton azt babusgatta. Kivéve, mikor épp pletykált. Kipécézett magának, lófejűnek csúfolt, meg azt terjesztette, antiszociális vagyok, amiben van igazság, de azért rosszul esik más szájából hallani. Egy idő után rájöttem, ha kólával locsolom a pálmáját, szép lassan kipusztul. Hónapokig sínylődött, a dög meg nem értette, miért sárgulnak a levelei.
Szemközt a macska vette kezelésbe a növényt. Mindig ugyanúgy csinálja. Mellé ül, egy darabig összpontosít, éberen figyeli a mozdulatlan pálmaleveleket, aztán mancsával meglegyinti az egyiket, mire a többi is megrezzen, ő pedig vadul kapkod utánuk. Persze csak olyankor játszik, mikor senki nincs a szobában. Esténként, mikor a férfi és a nő tévézik, ha fel is szökik az ablakba, feszesen ül, mint egy egyiptomi szobor.
Minden nap fél kilenckor ülnek a kanapéra. Nem vagyok benne biztos, hogy tévézni, csak gyanítom, különben mire a pontosság. Ülnek egymástól tisztes távolságra, bámulnak egy pontra, nem nagyon beszélgetnek. Szerintem nem sok örömüket lelik egymásban. Próbáltam rájönni, melyik műsort nézik. Abban az órában a legnézettebb adók közül kettőn híradó megy, szerintem az nem érdekli a nőcit, nem hinném, hogy a külsején kívül bármi foglalkoztatja. Két másikon szappanopera, azt viszont a pasiról nem feltételezem, hogy erre fanyalodna. Így elég valószínű, hogy műveltségi vetélkedőt néznek. Régebben én is szerettem az ilyesmit, de mostanság más dolgok kötnek le.
Vége felé járt a nyár. Egyik délután nagy vihar készülődött, a szél már cibálta a fákat. Épp a teraszról szedtem le a kiterített ruhát, mikor a macska ismét felszökkent az erkély ablakába, s szimatolni kezdett, előbb a szúnyoghálót, aztán az ablakkeretet szaglászta végig. A pasi a konyhában matatott, indult a hűtőhöz, de mikor a macska ügyködését meglátta, megállt egy pillanatra. Ekkor hatalmasat villámlott, aztán hosszan, recsegve dörgött. A macska ijedtében leszökött a párkányról. Elnevettem magam. A pasi is. Egymásra néztünk, s ismét végigfutott rajtam valami, de ezúttal nem volt kellemetlen.
Eljött október, folyton hamuszürke volt az ég. Eső pergett az ablakon, a függönynek épp csak a sarkát mozdítottam meg. Mostanság elővigyázatos vagyok, ha nézelődök, azt a függöny mögül teszem, este pedig előbb villanyt gyújtok a szobámban, csak aztán lesek ki a konyha ablakán a sötétből. Nem szabadna, próbálom megállni, de nem mindig sikerül. Olyankor kicsit megnyugszom, a gyomromban alábbhagy a propeller forgása, néha még enni is tudok.
Ezek ketten épp a konyhában veszekedtek, a nő arca eltorzult, vadul hadonászott, aztán egyedül maradt. Megfordult, fejét a szekrénynek hajtotta, rázkódott a válla. Iszonyúan szorított a torkom, de mintha meg is könnyebbültem volna.
Már nem tévéznek együtt. Ha nem civakodnak, akkor duzzognak, szinte soha nincsenek egy légtérben. Ettől kicsit könnyebb, de sokszor így is ordítani szeretnék. Az éjszakák lassan telnek. Mikor lefeküsznek, és már nincs világ, sokszor még órákig állok az ablakban, reszket a lábam, és sírni tudnék, próbálok áthatolni a sötétségen, pedig tudom, hogy fölösleges. Szerencsére nem minden éjszaka ilyen.
Novemberi nap volt, erős szél sodort száraz leveleket az utcán. A függöny mögött álltam. Ő nyakát behúzta, vállán két utazótáska, egyik kezében kávéfőző doboza, másikban macskaszállító ketrec. Tíz évnyi házasság mérlege. Nem sok, gondoltam. Van akinek ennyi se marad, nevette el magát, mikor megjegyeztem neki. Megcsókolt, aztán szabadon engedte a macskát.


Borcsa Imola 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Hațieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végzett 2014-ben. Jelenleg Kolozsváron él.