.svg)
részlet a Fóbia című regény második könyvéből
Azzal tisztában voltam már, hogy Károly néhány évvel korábban nyugállományba vonult, ami, bár ötvenéves sem volt még akkor, egy határőrnél egyáltalán nem tűnt szokatlan megoldásnak. Ahogyan az sem, hogy igen komoly nyugdíjat kap, amit azért is tudok, mert Judit általában mindent elkotyog ezeken a családi összejöveteleken – gátlás nélkül, büszkén beszél a perfekt anyagi helyzetükről, ami a házat látva egyébként a zsibbasztó szövegelése nélkül is nyilvánvaló lehet bárkinek –, minden apró részletről tudósít, például Károly súlyos visszérproblémájáról is, ami a nyugállományba vonulásának, legalábbis az Ágó mamával történt beszélgetésig úgy tudtam, elsődleges oka volt. Csakhogy, mondta aztán Ágó, nem a betegség ám a valódi oka, az bizony csak alibi, kibúvó, hanem egy olyan eset, ami még akkor történt, talán öt vagy hat évvel ezelőtt, amikor ezzel a Dezsővel együtt dolgoztak a déli határnál, oda voltak kivezényelve, egész pontosan Csongrád megyébe. Ágó részletesen és kissé önismétlő módon beszélt az akkoriban történtekről, talán azért, mert emlékezett rá, hogy sokat ingázok, és azt hihette, többek közt a számára nyilván teljesen elvontnak tűnő munkám miatt, hogy ezt a dolgot a lehető legalaposabban meg kell értesse velem. Nem szóltam közbe, hagytam, hadd beszéljen, pedig magamtól is jól emlékeztem az akkori, szinte az egész kontinenst érintő helyzetre. Arra is, ami Németországban, illetve arra a káoszra – főleg, hogy akkoriban a Keleti pályudvartól mindössze két utcányira laktam –, ami vagy negyed éven át Magyarországon volt. És leginkább arra az esetre emlékeztem, a képei élénken villództak a szemem előtt, miközben Ágó beszélt, ami az egyik legnagyobb megdöbbentést és vitát keltette akkoriban, ráadásul ott voltam a Parlament előtti tüntetésen, amikor egy fiatal férfi a közel ötvenezres tömeg előtt vallotta be, hogy halálba segítette a saját, rákos feleségét. Arról viszont semmit sem tudtam, hogy Károly egyrészt a határőrségnél konkrétan az embercsempészek elfogásáért és kihallgatásáért volt felelős, másrészt, hogy egy éjszakai portya, azaz üldözés során – ezt állította Ágó – lelőtt egy szerbiai csempészt, aki belehalt a gyomorlövést követő, súlyos vérzésbe, és az ügy eltussolásában a legnagyobb szerepe ki másnak, mint ennek a Dezső nevű embernek, azaz a „mi Károlyunk” számára különösen hasznosnak bizonyuló kapcsolatainak volt. Ágó ezt olyan határozottan, szinte gondolkodás nélkül mondta el, hogy nem tudtam nem hinni neki. Megint fölbukkant az az átható, kesernyés íz a számban, hányingerkeltő volt. És azt hiszem, azért sem kételkedtem, mert nagyon hinni akartam már valamiben. Kerestem egy fogódzót, biztosnak látszó összefüggést, ami még a fél órával korábbi helyzetben átgondoltaknál is érthetőbbé és főleg hihetőbbé teszi számomra, miért is történhettek mégiscsak pont úgy az események ott a mamáék házában, ahogyan emlékszem rájuk. Pedig talán elég lett volna annyi is, amit Károlyék elárultak odabent. Azazhogy ez a Dezső juttatta be a mamát végül az ápolási osztályra, és, gondoltam aztán, egyszerűen csak megkapta érte, ami jár, miközben abban már nem lehettem biztos, pedig fontos lett volna tudni, hogy apámnak van-e bármi tudomása erről, és ha van is, vajon miért így, ilyen pitiáner módon csinálták. Bizonyára kötött biztosítást a házra, ami anyagilag kiegyenlíti a dolgokat, ez is eszembe jutott hirtelen, ahogyan az is, hogy vajon járt-e az elmúlt három hétben odabent a házban, és ha igen, mit talált ott, és amit talált, azzal vajon mi lett. Könnyen lehet, persze, hogy a háta mögött intézték az ügyet, vagy sakkban tartják valamivel, igen, ez a feltevés, bár elég durva volt, erre a Dezsőre gondolva, meg arra, amit Ágó az imént elmondott, hozzávéve apám anyagi és mentális helyzetét, szintén nem tűnt lehetetlennek.
Ágó közben szorosabbra vette magán a kendőt, ami félig-meddig a mellkasa előtt lógott, láttam rajta, hogy fázik, de eszében sem volt elindulni vissza a házba, ahogyan nekem sem, pedig rendesen dideregtem már. Szótlanul álltunk egy ideig. Csak a szél hol erősebb, hol szelídebb zúgását lehetett hallani. Átfáztak az ujjaim, úgyhogy becsúsztattam a kezemet a kabátom zsebébe. Éreztem, hogy nem üres, lapul benne egy papírlapszerű, ám annál valamivel keményebb tárgy. Azonnal ki is húztam, hogy lássam, mi az. A Jenőt ábrázoló fénykép volt, amit a szeplős arcú férfi mutatott még a temető bejárata előtt. Nem értettem, hogyan került hozzám, mert az rémlett, hogy a nyomozó mennyire óvakodott attól, hogy egymáshoz érjünk, de ezek szerint mégiscsak átadta nekem a fotót, gondoltam, én pedig eltettem, ahelyett, hogy visszaadtam volna. Alaposan megnéztem a képet, ami legalább tíz-tizenöt évvel korábban készülhetett, ugyanis Jenő sokkal kisimultabbnak, szinte fiatalosnak látszott rajta ahhoz képest, mint ahogyan emlékeztem rá. Szőr alig-alig volt az arcán, a fotózás előtt borotválhatták meg. A haja tüsire, katonásra volt nyírva, ami feltehetőleg a börtön miatt lehetett úgy. Kevésbé volt ősz, és a szeme is élénken csillogott, bár azt ebben az esetben is nehéz volt eldönteni, hová néz, a kamerába-e, vagy mögé. Az volt a benyomásom, képtelen mindkét szemét egyszerre egyetlen pontra irányítani. És ami különösen ijesztő volt, hogy rögtön az jutott eszembe, az álla, a homloka, sőt a fejformája is nagyon hasonlít apáméra.
Nem tudom, miért lepett meg annyira, hogy újra megszólal, hiszen sejthettem volna, hogy nem ismeretlen az az arc Ágó számára, s ha máshonnan nem, hát a Jenő önkényes városi tevékenysége, az ide-oda kószálása miatt, de amikor kimondta fanyar, aggódó és nem kissé lemondó hangon a képen látható ember nevét, ijedtemben elejtettem a fotót, amit a szél hirtelen elvitt egészen messzire. Hamar szem elől veszítettem, de alighanem valahol az árok mélyén érhetett földet. Annyira sötét volt már a gazzal és a különféle kúszónövényekkel benőtt meder alján, hogy valószínűleg akkor sem találtam volna meg a képet, ha lett volna elég bátorságom lemászni érte. De az is marasztalt, hogy Ágó tekintetén látszott, beszélni akar. Nyilvánvaló volt, hogy Jenőről, ha már észrevette nálam a rendőrségi portrét, márpedig észrevette, és arról a nőről is, akit a Murván láttam akkor, szombaton éjszaka. Reméltem, talán azt is megerősíti vagy éppen hogy megcáfolja majd, hogy az öregasszony azonos azzal a bizonyos Veronikával, aki nagyapám szeretője volt, és hogy tényleg ő, nem pedig a mama apám valódi anyja – gondoltam, ha valaki, hát Ágó tudhatja a választ ezekre az aggasztó kérdésekre. De akkor Judit, sajnos nem is annyira váratlanul, föltűnt a kapuban, aztán elindult felénk, kezében azzal a levélmintás bögrével, amibe odabent a konyhában előbb Ágó vizet öntött, majd én némi kávét töltöttem magamnak. Még mielőtt keresztanyám odaért volna mellénk, Ágó megszorította a kezemet, aztán azt mondta, hogy nagyon vigyázzak, majd bocsánatot kért, ami jólesett ugyan, de érthetetlennek tűnt, mert nemhogy rosszat nem mondott vagy tett, talán az egyetlen volt aznap, aki őszinte és megértő volt velem. Másrészt, nekem kellene szabadkozni, jutott eszembe. Főleg ahogyan egyre inkább kinéznek itt a dolgok, mert bizonyos fájdalmas kérdéseket, bár az egyáltalán nem látszott lényegtelennek, kinek teszem föl azokat, képtelen leszek, és nem is szabad már magamban tartanom.
Ágó és Judit úgy mentek el egymás mellett, hogy egyikük sem nézett a másikra, és az igencsak gyanús volt. Ahogyan az is, hogy Judit utánam hozta a csészét, amibe ugyan tényleg én töltöttem kávét, de hát kint a konyhában, amit ő, hiszen akkor a szobában ült, egyszerűen sehogy sem láthatott. A szél már nem fújt olyan határozott erővel, amikor Judit mosolyogva a kezembe nyomta a bögrét, s addig nem is szólalt meg egyikünk sem, amíg Ágó el nem tűnt a bejárati ajtó mögött. Kortyoltam a kávéból, ami langyos volt és keserű. Reméltem, segíteni fog abban, hogy a szobában, miután visszamentünk a házba, kibírjam még éberen az este hátralévő részét, ne álmosodjak el a melegtől azonnal.
– Ne haragudj, fájt már odabent a fejem. Ki kellett jönnöm egy kicsit – szólaltam meg végül én. Kínos és értelmetlen volt ott a szélben szótlanul álldogálni. Tényleg fájt a fejem, szóval még csak hazugság sem volt, bár azok után, ami bent történt már addig is, az őszinteség kérdése meglehetősen viszonylagossá vált. Judit fátyolos, könnybe lábadt szemmel bámult rám, ami elsősorban talán az alkohol hatása volt, de ezzel együtt is zavarba ejtett. A keze remegett, amit azzal igyekezett palástolni, hogy a két karját összekulcsolta maga előtt, aztán ide-oda lépkedett, mintha fázna, de az is inkább csak az egyensúly megtartása miatt volt. Úgy láttam, arra vár, hogy elkezdjek beszélni, amit bent feltűnően hanyagoltam, órákon át, hogy úgymond kiöntsem neki a lelkemet, nyilván a mamáról, a hiányáról és a fájdalomról, amit a halála okozott – az egyre aggódóbb és már-már lesajnáló tekintete legalábbis erre utalt –, amihez valószínűleg még akkor sem lett volna kedvem, ha megvolna köztünk a kellő bizalom az ilyesmihez. De az nem baj, ha most gyengének lát, gondoltam. Egyrészt mivel tényleg erőtlennek éreztem magam az álmatlanság, a reggeli készülődés, a mise, a temetés, valamint a délutáni kényszeredett és fárasztó események után, és amiatt is, amit Ágó mondott el a zsaruról, mintha az az információ egy külön, addig nem ismert réteget támadott volna meg bennem. Másrészt, ha már így utánam jött, lehet, hogy a maga módján megesett rajtam a szíve, és a helyzetre való tekintettel talán elmond olyan dolgokat is, amiket a pedáns és férfias jelleme nem engedélyezne józan állapotban.
Judit minden egyes alkalommal, ha én is jelen vagyok az aktuális családi programon, kérkedni kezd velem. „Főleg, édeseim, hogy nőként kutat ilyesmik után” – erre mindig külön fölhívja a jelen lévő férfiak figyelmét. És arra is, hogy milyen érdekes és „távolba mutató” a munkám – vicces, hogy így fogalmaz, amellett, hogy egyébként találó is –, miközben pontosan tudom, ez a hencegés is elsősorban annak a látszatkeltésnek a része, amit imád nyomatni mások előtt, ha a sikerekről, a pénzről vagy bizonyos családi, rokoni kapcsolatokról van szó, mintha a sikereim őt is sokkal előnyösebb színben tüntetnék föl. Amúgy nemcsak hogy nem érdekli a munkám, tisztában vagyok vele, hogy értelmetlennek, sőt egyenesen fölöslegesnek tartja azt, amiről kettesben egy szót sem beszélt soha velem, de a speciális jellege miatt társaságban különösen hasznosnak bizonyul. Nem lepett meg, hogy kijött, mert az is jellemző rá – ami egyébként a mamára is az volt, sőt apámra szintén igaz –, hogy leskelődik mások után. Különösen szereti, ha kérdezik, ha beszéltetik. Imád beledumálni abba, amihez egyáltalán nem ért, és általában az sem tántorítja el, ha a lebukás veszélye fenyegeti, vagy ha konkrétan kiderül, nem látta a filmet, nem olvasta a könyvet, amiről olyan határozott és egyébként elég lesújtó véleménye van.
Eszembe jutott a fénykép, ami pár perccel azelőtt még a zsebemben volt, s miután végiggondoltam mindezt Judittal kapcsolatban, már nem tűnt annyira tragikusnak, hogy nincs nálam, és nem tudom megmutatni neki, mert így semmiféle kényszert, nyomást nem érez majd, ha Jenő, vagy leginkább az a Veronika mégiscsak szóba kerül. Márpedig szóba akartam hozni őket, mert tudtam, hogy Judit nagyon szeret beszélni, és azt reméltem, bármit mond is el, abból azért az elmúlt hetekben tapasztaltak alapján sok minden lényegeset le lehet szűrni majd.
Közben Judit megparancsolta, hogy igyak még a kávéból, merthogy elképesztően sápadt vagyok, csak úgy világítok itt a sötétben, jót fog tenni nekem, s miután ejtett néhány szót apámról is, hogy milyen zavart, látszik szegényen, mennyire megviselte Katika halála, azt javasolta, hogy menjünk vissza a házba, a többiekhez, hiszen szinte teljesen besötétedett már, amúgy is, meg fogok fázni, ma szokatlanul hideg van idekint.
– Judit, mit tudsz arról, hogy a nagyapa megcsalta a mamát? – kérdeztem hirtelen, de annyira erőtlenül, hogy keresztanyám, miután visszafordult felém, visszakérdezett, már-már ingerülten, úgyhogy meg kellett ismételjem azt a néhány szót.
– Szegénykém, nagyon összezavarodtál – mondta szelídebben.
– Persze, az lehet. De a mama halála utáni napon jártam a papáék házában, és találtam néhány levelet, amiknek a tartalma arra utal, hogy a papának viszonya volt egy bizonyos, Veronika nevű nővel. Tudsz erről valamit? – folytattam valamivel határozottabban.
– Úristen, csak nem a házban aludtál akkor? Miért nem jöttél át hozzánk? – kérdezte, szinte fölháborodva, azonnal.
Tipikus reakció volt. Megint csak épp a leglényegtelenebb dolgot ragadja ki az egészből, gondoltam.
– Nem, nem aludtam ott, visszamentem Pestre – hazudtam.
– Jaj, hát el kellett volna jönnöd!
– Fáradt voltam és szomorú. Nem akartam a terhetekre lenni. De most itt vagyok.
Judit elmosolyodott, aztán megint a ház felé figyelt. Láttam rajta, hogy türelmetlen, indulna már. Nem maradt sok időm arra, hogy kérdezzek, azazhogy kiszedjek belőle bármi, igazán hasznosnak bizonyuló információt, s mivel gyanítható volt, hogy bent egy sokkal banálisabb témáról van szó, úgy gondoltam, a legjobb, ha nem körülményeskedem, és azonnal a probléma közepére irányítom a figyelmet.
– Judit, igaz az, hogy ez a bizonyos Veronika szülte apámat? Hogy valójában ő a nagyanyám?
Juditnak tágra nyílt a szeme, és hirtelen hátrébb lépett valamicskét, amiről bátyám korábbi reakciója jutott eszembe. Majd hirtelen a szája elé tette a kezét, ami szintén jellegzetes mozdulat tőle, túlzó, sőt egyenesen teátrális volt. Nem tudtam eldönteni, hogy a meglepettsége a kétkedéséből, némi haragból vagy a szégyenérzetből fakad-e, amihez ráadásul bűntudat is társul, de aztán pár másodpercig csak ingatta a fejét, leírhatatlan tekintettel, amiben a heves indulat mellett az azért biztosan tükröződött, hogy egyrészt komplett hülyének vagy legalábbis nagyon naivnak, tudatlannak gondol, másrészt kifejezetten rosszindulatúnak is, amit aztán a szavai is igencsak megerősítettek.
– Csak nem a dadára gondolsz?
– Miféle dadára?
– Mégis miféle dadára… Azt hittem, bátyáddal ti tisztában vagytok ezzel.
– Mivel kellene tisztában lennünk?
– Nos, kicsim, az a helyzet, hogy nagyanyádék egykori házvezetőnője vagy fél éven át szoptatta apádat a születése után. Kati néninek elment a teje, és nagy szerencse volt, hogy szinte egy időben estek teherbe azzal a nővel. Kétségtelenül nagyon szép, bár abszolúte kiállhatatlan egy asszony volt. Az is lehet, hogy él még, ezt nem tudom, de végül is teljesen mindegy. Úgy emlékszem, anyám mondta, aki alig volt fiatalabb nagyanyádnál, hogy szerinte annak a hárpiának a tejével szívta magába ezt a rettenetes, zsörtölődő természetet apád. Hogy ezért lett ilyen… hogy is mondjam… nehéz eset. Sokan igencsak sokat szenvedtek miatta. Már gyerekként is borzalmas természete volt, akárcsak neked.
– Tessék? – vágtam rá, mert azt hittem hirtelen, hogy félrehallottam valamit.
– Igen, kicsim, te sem vagy egy egyszerű eset, meg kell hagyni. Anyád is hányszor panaszkodott nekem, te jó ég! És hát – folytatta Judit, miközben valamivel közelebb is hajolt, mintha csak még inkább idegesíteni akarna –, ideje volna végre fölfognotok, hogy nem minden rólatok szól ám. Eszesek vagytok, te is meg apád is, igen, ezt senki sem vonja kétségbe, de ez még semmire sem jogosít föl. Hiába nyert apád annyi versenyt, és hiába volt okosabb, mint az egész iskola együttvéve, ha közben a legtöbben rettegtek tőle. Értesz engem? Mutatok valamit – mondta hirtelen Judit, mielőtt szólhattam volna, majd elfordította a fejét, összefogta és félrehúzta a haját a feje bal felén, úgy, hogy a fejbőre jobban látszódjon, amin halványan ugyan, elég sötét volt már, de látszott egy határozott, néhány centi hosszúságú forradás. – Ezt, kérlekszépen, édesapád csinálta. Azt most inkább nem mesélem el, pontosan mit tett, elég, ha látod az eredményét. Amellett, hogy szeretem őt, képzelheted, milyen régóta türtőztetem magam a jelenlétében. Szóval szeretnélek megkérni rá, hogy az én házamban te is tegyél így, fogd vissza magad, és ne beszélj összevissza légből kapott ostobaságokról. Hogy apád annak a nőnek a gyereke volna? Ugyan már! Ez csak egy rosszindulatú városi pletyka. Nagyapádat, aki a legszelídebb ember volt ebben a családban, rengeteg itt lakó komcsi gyűlölte, és bajba is akarta keverni a nézetei, a múltja és a végletekig kitartó ellenállása miatt. Főleg akkor, a hatvanas években. Iszonyatos évtized volt. Kérdezd csak meg apádat, ha nekem nem hiszel. Nagyapád sosem lépett be a pártba, pedig valaha kereskedelmi iskolába járt. Jó eszű, stramm ember volt, több komoly pozíciót is fölkínáltak neki, de ő minden ilyesmit határozottan visszautasított. Azt pedig sejtheted magadtól is, édesem, hogy a döntése nem maradt következmények nélkül. Igen, valóban terjedt egy ilyen szóbeszéd, de nem kell felülni az ilyen híreszteléseknek, és pláne ne súlyosbítsd az egyébként is fájdalmas és bizonytalan helyzetet olyasmivel, amire nincs semmiféle egyértelmű bizonyíték, szépen kérlek. Remélem, érthető voltam – mondta, majd váratlanul elhallgatott. Azt hittem, azonnal elindul a ház felé, de csak állt, kissé fújtatva, labilisan, és meredt maga elé.
Judit monológja sokkoló volt, és elsősorban azért, mert abban a formában nem számítottam rá. Képtelen voltam visszavágni, hirtelen minden lehetséges érv, még a levelek megléte is, amellett, hogy meglehetősen bonyolult volt, erőtlennek tűnt. És ha csak arra gondoltam, márpedig pár másodpercnyi csönd után nagyon is gondoltam rá, hogy fél órával korábban hogy’ röhögött odabent a szobában egy-egy idióta történeten, miközben tényleg azért gyűltünk össze, hogy a mamára emlékezzünk, a mondatai még kiborítóbbá váltak, holott semmi sem bizonyította, hogy bármi igaz volna abból, amit kifejeznek. A sérülést is szerezhette máshogy, azzal együtt, hogy nyilván eszembe jutott mindaz, ami apám gyerekkorában, azzal az árokparton megtalált gyerekkel történt.
Közben keresztanyám cigarettára gyújtott, és a slukkolgatás alatt olyan megvető tekintettel nézett rám, hogy néhány pillanat erejéig azt éreztem, legszívesebben belökném az árok mélyére, de bármennyire ideges voltam is, tudtam, ez a tett pontosan azt igazolná, amire gondoltam, és hát részben azt is, amiről az imént apám kapcsán olyan fölháborodva beszélt. Aztán szép lassan kisimult az arca, és visszaült rá az a suta, bárgyú mosoly, amiről mindig is nehéz volt eldönteni, mit jelent. Rejtőzött benne némi fellengzős együttérzés, a lesajnálás mellett egy leheletnyi, talán képmutató szabadkozási szándék is, s miután eldobta a cigit, amiből jó, ha ötöt slukkolt, majd eltaposta a fűcsomók közt parázsló szálat, felém nyújtotta a jobb kezét, és a vállam alatt kicsivel megszorította a karomat. Teljesen más volt az az érintés, mint Ágóé, ezt tökéletesen éreztem. És azonnal bevillant, hogy egyáltalán nem jó ötlet visszamenni a házba, mert odabent nemhogy megnyugszom majd, kurvára ideges leszek a sok idegborzoló szövegeléstől. Attól, hogy keresztanyám visszabújik abba a cuki kis álcába, amit idekint öt perc alatt sikerült levetkeznie. Nem beszélve a rendőrről, aki mintha csakis azért jött volna, hogy ismét, és még inkább megalázzon.
– Ideje volna visszamennünk a többiek közé – mondta Judit, aztán elindult a kapu irányába. Álltam még egy darabig, és hunyorogva figyeltem, ahogyan távolodik. Nehéz volt rávennem magam arra, hogy megmozduljak. De a szél közben föléledt. A nap eltűnt a horizont mögött. Koromsötét volt.
