Naptárversek. Augusztusi verspillangók

‍

tizenharmadik nap

barátságról

a barátaim magamra hagytak,

szükséggomb lettem,

ha leszakad az összes,

felvarrnak végül engem is

az elegáns kabátra.

tizennegyedik nap

az állat transzcendenciája

egyre többet gondolok a kutyámra.

az állatnak joga van a transzcendenciához?

tizenötödik nap

az ember transzcendenciája

nincs halál, csak elmúlás,

magunkat sajnáljuk,

nem azt, akitől előbb-utóbb

búcsúznunk kell.

akkor megyünk el,

ha nincs dolgunk többé

a jelen idővel.

tizenhatodik nap

hullámtörő

előttem a Földközi-tenger,

mögöttem az Atlanti-óceán,

hullámtörő az idő.

akkor hívsz, amikor elképzelem

ajkad húsát,

nyelveink ölelkezését,

akár két test miniatúrái,

összefonódnak,

nem először történik meg,

gondolataimmal hívlak

magamhoz.

tizenhetedik nap

az ég könnyei

az ég könnyei a tengerek.

szemem tükrén közöny kútja.

minden magányt belaktam már.

huszadik nap

fekete jég

az ég sebes pejló,

patája villám,

sörénye dörgés,

pereg a rétre a fekete jég,

vágtat a harag-hágóra fel.

huszonegyedik nap

Isten haragja

a székelyek Istene hegyeket hasogat,

és hétvégi házat vág hűvös halomba.

hallod, hogy pattog tűz, hallod?

a füstkígyó párnád alatt.

huszonkettedik nap

homorú gondolat

az éjjel nagyot sóhajt,

deret szusszant a földre,

homorul a gondolat mögött

a nyárikék öröm,

mondhatnám azt is, várlak,

mekkora egy büdös közhely

ez a szerelem is,

annyi gond mögül,

úgysem látszódik

sem örömöm,

sem bánatom,

hát még a várakozás

izgága volta.

huszonharmadik nap

székely nyarak

a kéthónapos nyarak földjén

nincs idő az álmodozásra,

dologidőben, nagymosáskor,

rendtakaráskor, legfeljebb

egy-egy bódult éjszaka

ráz fel a mindennapok rutinjából,

ha sokáig maradok itt,

belém kocsonyásodik a közöny,

megtanulok szenvtelen lenni,

és elrejtőzni a szív apró rezdülései elől.

huszonnegyedik nap

a verandán

színes tintapaca ez a nyár,

illúzió, bóvli,

nem csábít, se nem öltöztet,

mint akinek semmi dolga,

ülök a verandán,

behunyom a szemem,

de már nem tudok álmodni

semmi jóval.

huszonötödik nap

kitömött madár

szerelem és lelkesedés nélkül

a költészet olyan, akár a kitömött sas,

szárnya és tollazata díszes,

de a repülés képességétől megfosztva

csupán tárgyi valóság része,

üvegszeme nem képes az éleslátásra.

huszonhatodik nap

közös tűz

a szerelem és a költészet

közös tűzből valók,

aprófát aprítok,

forgácsot, papírt

is teszek mellé,

várom, hogy lángra kapjon,

egymás tüzét szítsák bennem újra és újra.

huszonhetedik nap

fekete esők jönnek

ma egész nap esett,

olajkutat fúrt bennem

a letargia,

csak csúg,

csak csúg

az ereszen alá a fekete lé.

huszonnyolcadik nap

vonat

esőben érkeztem hozzád,

esőben távozom tőled,

megőszülnek a méregzöld fák,

öregszik az este,

egyre cammogósabb, komótosabb.

huszonkilencedik nap

eső

az utolsó nyári napon szakadatlan zuhog,

nyugtat a beton ritmikus kopogása,

azokra a találkozásokra emlékeztet,

amelyek egyszeriek voltak, megismételhetetlenek,

fejet hajtottak nekünk az antik városlakók,

egy esőversben élek,

a gondolatok esőlábakon

szaladnak tehozzád,

és az ölelésben nyitnak szárnyat.

harmincadik nap

szomszédok

mellettem három gyerek,

a szegénység fekete tulipánjai,

fölöttem a magány bogáncsa él,

közben azon gondolkodom, ki vagyok én,

milyen dolgom fűz ezekhez,

mert nem lehet véletlen,

hogy pont ők, pont mellettem és pont fölöttem,

mi lehet a közös lét-nevező?

harmincegyedik nap

terror

abban a városban ahol megmártóztam nemrég

a tengerben, most terror honol,

tizenhárom hallott, s majdnem száz sebesült,

olvasom a hírekben, egy irodalmi esten vagyok,

kicsit unom, levelet nézek épp,

(nem minden irodalmi est érdemes a meghallgatásra)

szomorúság hajol Gaudí épületeire,

emlékeinket vajon ki vigyázza,

az emlékek a tenger szemei,

és most sötétszürkék.