„Néha sötét az erdő, és át kell törni rajta”

Tóth Marcsi: Erdő van idebenn. Magvető, Budapest, 2025.

Tóth Marcsi első regénye, az Erdő van idebenn, 2025-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. A kötet novellafüzér és regény között félúton helyezkedik el – a köztük levő kapcsolódást az erdő és a főbb női szereplők teremtik meg.

Az erdő egyszerre van kinn, mindentől távol eső természeti birodalomként és idebenn az intra- és interszubjektív kapcsolódásokban, a társadalmi lüktetésből való ki- és visszavonulás gesztusában és a belső utak szegélyeként. A kötet érzékenyen, kellő humorral és keserűséggel vezeti be olvasóját éppen zajló életekbe, a falu kopárságába és az erdő dús, életet adó közegébe. A történések az emberi életút természetes történései: temetés, piacozás, turisták érkezése és távozása, otthon szülés, beteg feleség halála után árván maradó gyerekek boldogulása, pisztrángkereskedés, a tánc mint kitörési lehetőség, dacoló tinédzserek, széthulló családok és sok utazás – a párhuzamos valóságok, családi kapcsolódások és a felnövekedés lehetőségei között.

Egy anya, Mara, akinek házát elárverezik és kiszorul a faluba, elhagyva családját. Egy kamaszlány, Kismara, aki anyja természetközeli, de néha szolgaszerű napjai és a panelélet között vonatozik, ahol apja, nagyanyja és testvére él. Dijanka, a szállodatulajdonos, aki házasságában sérült nagyasszonyként vezeti a házat, amiben olykor alkalmazottként, olykor barátként viszonyul Marához. Lotti, a lánya, akiben nagyra nő az énkeresés és az élethelyzetével szembeni dac. És még megannyi szegény nő és férfi, akiket felemészt a peremhelyzet, vagy természetivé változtat, beburjánoz.

Alkohol- és drogproblémák, folytonos menekülés – hogyan lehet megküzdeni a mindennapokkal, a külső-belső, fölénk hatalmasodó erdővel? Megtartanak-e a kapcsolatok, meddig gyűrűzik az elfojtott düh? Felszabadít vagy összeroppant? „(…) mikor Mara (…) próbált megszabadulni a gyerekei iránti vágyakozástól, a ráboruló szomorúságtól, attól a szívére boruló sötéttől, ami az évek során a falu lakói közt élve őt is kikezdte. Éhezett a jó szóra, mint ezek a szerencsétlenek itt valamennyien, (…)” (Kis rőzsedalok, szomorú barnák, 173.).

Tóth Marcsi izgalmas képzettársításokkal, kimért mondatszerkezeteket láncra fűzve kalauzol végig életalakulásokon, lehetőséget adva, hogy az útközben megismert szereplők élettöredékei mentén saját kérdéseinkkel kapcsolódhassunk magunkhoz, belső erdős részeinkhez, remélve, hogy vezet kifele is út: „Megfogták egymás kezét, és az erdőt maguk mögött hagyva, elindultak a 25-ös út felé” (Erdő van idebenn, 219.).

‍