Páskándi Géza írói portrévázlata

              A 80 éves Cseke Péternek, barátsággal

Sokműfajú íróként tarthatjuk számon Páskándi Gézát, akárcsak huszadik századi legnagyobbjainkat. Mindhárom műnemben, illetve sok műfajban alkotott maradandót. Már életében a legmerészebb újítók közé sorolták, ugyanakkor ő volt az, aki legfőbb „szövetségesének” éppen az irodalmi és kultúrtörténeti hagyományt, valamint a történelmet tartotta – írtam róla, kor- és időszerűségét hangsúlyozva egy évfordulós cikkemben (Krónika, 2013. május 17–19.). Alapköveknek, melyekre építette karakteres, összetéveszthetetlen műveit a lírikus, az elbeszélő, a dráma- és esszéíró. Utat mutatott, nemegyszer vitákat provokálva, hogyan lehet a hagyományból merítkezve megújítani az irodalmat.

Költői-újságírói pályáját tizenévesként kezdte 1949-ben (1933. május 18-án született Szatmárhegyen), majd börtönből való szabadulása után – hat évet ült mint politikai elítélt az 1956-ban, kolozsvári egyetemi polgárként vállalt forradalmi szerepéért – elsőként novellistaként, az Üvegek című kötetével (1968) mutatott új irányt, mondhatni a kortárs európai áramlatokkal egy időben. Ahogy utólag mondta, nem a kommunista állam s annak biztonsági szervei iránt kötelezte el magát szabadulását követően, hanem egy új irodalmi stílusnak, vagyis írásaiban az „egyenes beszédtől” a képes beszéd, az abszurd, a parabola, allegória, fabula, groteszk és a szimbólumok vették át a stafétabotot (Begyűjtött vallomásaim, 1996).

Különös, abszurd helyzeteket, illetve a létezésnek az embert lealacsonyító számtalan esetét írta meg Páskándi. Erről tanúskodnak különben második prózakötetének (A vegytisztító becsülete, 1973) novellái is. Jelentős részük a szabadság kérdését veti fel a kortárs modern próza által járt változatos „országutakon”. Egyes írások történetének helyszíne éppen a börtön, fogva tartott szereplőkkel, kinagyított helyzetekkel, más írások esetében a történet helyszíne a civil élet, a család, illetve az iskola. Olyan képes beszédet választott, példázatokat írt, amelyek az emberben felülkerekedő rosszról, a kegyetlenségről és erőszakról szólnak. Szakított tehát Páskándi már az 1960-as évek második felében a hivatalosnak elismert irodalom – az ő szavait dézve – „keskeny ösvényével”, és egyre szélesebb „világhoz kapcsolódó országutakat” járt novellistaként, költőként, drámaíróként egyaránt.

Felismerte s ki is mondta már ekkor idősebb pályatársa, Méliusz József, hogy a romániai magyar irodalom kiemelkedő alkotói között van a Páskándi helye (vö. Méliusz József: Az illúziók kávéháza. Vallomások 1966–1971. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1971, 442–443.). Annál inkább figyelmet érdemlő gesztus volt ez Méliusz részéről, hogy éppen az őáltala is fenntartott, Dsidát megbélyegző véleménnyel szállt vitába Páskándi egy évtizeddel korábban a költő két világháború közötti újságírói-közéleti munkásságának, valamint úgymond idealista világnézetének, sőt költészetének megítélését illetően (Dsida és a kortárs elfogultsága – Utunk, 1956. október 26., 43. szám).

Figyelmet érdemel az a felvetés is, amely mostanában fogalmazódott meg az elbeszélő Páskándi és néhány pályatársának (Bálint Tibor, Bodor Ádám, Sigmond István, Vári Attila) az 1960–70-es évek fordulóján megjelent prózájával kapcsolatban, hogy az erdélyieknek ez a teljesítménye tulajdonképpen előremutat és megelőlegezi az anyaországi prózafordulatot (vö. Antal Balázs: Abszurd jelenségek Páskándi Géza és a Forrás-nemzedékek prózájában. In uő: Súly és könnyűség. Regionalitás és átjárhatóság az újabb magyar irodalomban. Miskolc, Műút-­Könyvek, 2020, 39.).

A lírikus Páskándi a Tű fokával (1972) mutatkozott be teljes fegyverzetben. Első, Piros madár címen megjelent kötetét 1957 elején még mint szabad ember kézbe vehette ugyan, de letartóztatását követően (1957. március 19.) a kereskedelemben és a kiadóban lévő példányokat a hivatal gyorsan begyűjtette és megsemmisítette, a következő, Holdbumeráng című kötete viszont csak 1966-ban jelent meg. Láng Gusztáv, a Páskándi-életmű kiváló értője és értelmezője állapította meg, hogy amaz első versgyűjtemény tulajdonképpen „tartalmazza kezdeményként mindazt, amit a rákövetkező nemzedék kiteljesített”, vagyis az első Forrás-nemzedék, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos és mások líráját előlegezte meg a Piros madár (Láng Gusztáv: Söröző[k] a Piros Madárhoz. Korunk, 2003. 5., illetve: Láng Gusztáv: Látványok és szövegek. Tanulmányok és kritikák. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2006, 291.).

Súlyosan esik a latba, hogy éppen az egyik legjelentősebb erdélyi magyar költőtársa – aki egyszersmind a diktatúra titkosszolgálata által behálózva jelentéseket írt költőnkről! –, Szilágyi Domokos méltatta 1973-ban a Tű fokát. Eszerint Páskándi tudomásul vette, hogy a világon és főleg Európában a 20. század művészete, seregnyi kaland után, végérvényesen kikötött az új irányzatok partjain, s tényleg új Amerikákat fedezett föl. „Meg kell ismernünk, magunkévá kell tennünk, be kell fogadnunk és gyakorolnunk kell mindazt, ami korunk modern művészetét jelenti (…). De nemcsak új művészetet akar [Páskándi], hanem új közönséget is. Emiatt vállalja a költőé, novellistáé, színpadi szerzőé mellett az oktató szerepét is. Szenvedélyből, rögeszméből, szükségből, megszokásból? – mindegy.” (Szilágyi Domokos: Hol kezdődik a vers? A Hét, 1973. március 9., 10. szám)

Egyszersmind valós kérdésekről folytatott éles vitákat Páskándi. Amint utaltunk rá, Dsida Jenő költészetének újraértékeléséről már 1956 őszén (az Utunkban), aztán szabadulása után, az 1960–70-es években (többnyire a Korunkban és az Utunkban) a saját írói, főként lírikusi és drámaírói törekvéseinek az elfogadtatásáért irodalomelméleti és esztétikai kérdésekről (abszurd, illetve abszurdoid dráma, groteszk s a többi), tágítván ezáltal egy dogmatikus kultúrpolitika irodalmi horizontját. Áttételesen tehát világnézeti kérdéseket érintett.

Csak utólag mérhető fel igazán Páskándi második alkotói korszakának (1963–1973) ez az oldala, miután nagy erudícióról tanúskodó s a korabeli sajtóban megjelent művészetelméleti, esztétikai és világnézeti írásai értelmezését, illetve kulturális kontextusba helyezését Cseke Péter elvégezte (Cseke Péter: Beckett Erdélybe jön. Páskándi Géza második alkotói korszaka. Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 2021).

S ugyancsak Cseke Péter irodalomtörténeti kutatásainak köszönhető, hogy a maga egészében könyv formában kiadásra került Páskándi éveken át írt és a korabeli erdélyi irodalmi lapokban A vándor-líra címmel közölt, mintegy háromszáz oldalt kitevő nagyesszéje (Páskándi Géza: A vándor-líra. A lírai „lélekvándorlás” áttekintése. Budapest–Kolozsvár, Petőfi Irodalmi Múzeum–Polis Könyvkiadó, 2023). Ezek a munkák minden bizonnyal a Páskándi-oeuvre nyitottságára, szerves kiépülésére, az irodalmi tudatot formáló hatására mutatnak rá, s bizonyára máig hatóan igazolják „életerejét”.

Abszurdoidnak nevezett jeleneteinek és drámáinak első gyűjteményét Az eb olykor emeli lábát címmel 1970-ben adták ki. Játszották ezeket diákszínjátszók (nemcsak kolozsváriak!), bemutatták színházak (például Kolozsváron, Nagyváradon). Két remekműnek számító drámája a hitújító Dávid Ferencről írt Vendégség (1970) és az Apáczai Csere Jánosról írt Tornyot választok (1972). Utóbbi bemutatója a Kolozsvári Állami Magyar Színházban volt 1973 tavaszán, és még ugyanebben az évben Sepsiszentgyörgyön, előbbit viszont már csak kolozsvári diákszínjátszók, illetve magyarországi színházak vihették színre, amíg a szerző Romániában élt.

Első visszhangos történelmi drámájában, a Vendégségben magának a zsarnokságnak a „természetrajzát” is feltárta. A Kolozsvárt írt történelmi drámáiban, megszólaltatott hősei (Apáczai, Dávid Ferenc) által nyilvánvalóvá vált a Mester véleménye minden, demokráciát mímelő totalitárius rendszerről. Ezekben – egy irodalomtörténeti összegezésből idézve – „a reprezentatív történelmi személyiség etikai cselekvéslehetőségeit vizsgálja”, s a közeli hagyományból leginkább Németh László intellektuális színpadához kapcsolódik (Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Budapest, Argumentum Kiadó, 1994, 139.). A Tornyot választokban a főhős, Apáczai Csere János az értelmiség és hatalom konfliktusában az előbbi álláspontját testesíti meg, azaz a köz ügyeinek elkötelezett írástudót. Az ellenkező póluson a hatalmat képviselő II. Rákóczi György fejedelem nyíltan figyelmezteti (megfenyegeti!) Apáczait, hogy a tanár úgymond maradjon a könyveinél, foglalkozzon a tudománnyal, és az egyház szervezeti, intézményi ügyeibe ne ártsa magát, hiszen az már politikai kérdés. A hatalomra nézve veszélyt jelent, tehát üldözendő minden új eszmeáramlat, mint amilyennek az independensek tanait tekintették az adott történelmi helyzetben. A dráma Apáczaiját pedig, aki a presbiteri elveket, egyfajta demokratizmust vallott, ugyancsak a fejedelem bélyegzi meg azzal, hogy – amint mondja – „a presbiteriek útja a legjobb út a függetlenkedés felé”, amely az akkori történelmi helyzethez mért közelmúlt eseményeiben, az angol polgári forradalomban a király kivégzéséig vezetett, s vált így az eset rettegett példává a feudális erdélyi fejedelem számára is.

A másik történelmi drámában, a Vendégségben a hivatalos tanok és eszmerendszerek megújításának nyugtalanító kérdése – minden újítás a konszolidált hatalomra veszélyt jelent –, a hitújítónak a fennálló renddel szembeni kiszolgáltatott helyzete kerül középpontba, jelesen Dávid Ferencnek a mártíromsága. A hitújítót ugyanis olyan tényezőnek tekintik adott helyzetben, amely az egységet és az intézményesült kereteket bomlasztja. A Vendégségben végső soron, általánosabb problémaként az egyéni szabadság kérdése, pontosabban kérdésessége fogalmazódik meg, egy erősen hierarchizált és központosított világban, olyanban, amelyben együtt él a megfigyelt a megfigyelővel, a besúgó úgymond vendége a besúgottnak, s utóbbi szabadsága mindössze annyi, hogy ő választhatja meg besúgóját. Erkölcsi fölénye árulójával szemben pedig abban nyilvánul meg, hogy képes ezt vigasztalni sajnálni való helyzetében, ugyanakkor az uralkodó ördögi tervét is áthúzza, nem lép csapdájába, azaz nem szökik meg, s így nem tudják közönséges bűnösként elítélni, a katonák tehát saját lakásából kísérik el mint az utolsó percig helytálló és Istent dicsőítő rendkívüli embert.

Pontosan kimutatható e drámák keletkezésének idejében ható korszellem, minthogy adott esetben a román drámairodalomban is hasonló eszmei és művészi törekvések jelentkeztek, jelesen a költő és drámaíró Marin Sorescu életművében (1936–1996). Kettőjük drámáinak és dramaturgiájának összehasonlítására különben könyvnyi terjedelmű tanulmány is született, amelyben megállapítást nyert, hogy az elemzett művek (Vendégség / Jónás, Tornyot választok / A sekrestyés) beilleszkednek a kor kísérletező és igen gyakran az abszurd irodalmának hatása alatt álló magyar, illetve román drámairodalomba (vö. Karácsonyi Zsolt: A tér játékai. A virtuális tér és a történelmi idő viszonyának módosulásai Páskándi Géza és Marin Sorescu drámáiban. Kolozsvár, Komp-Press Kiadó, 2010, 13.).

A Romániát elhagyni kényszerült Páskándi (1974. február) budapesti alkotói periódusában (1974–1995) főként a drámaíró került előtérbe (Erdélyi triptichon, 1984, Színművei, 1985, Drámái, 1987, Árpád-házi triptichon, 1994), de a költő, az elbeszélő és esszéíró is mondhatni folyamatosan jelen volt az anyaország irodalmi életében. Nagyepikájának témája, amelyet szintén művelt, a nemzetközi tiltakozást kiváltó romániai falurombolás (A sírrablók, 1989), valamint a romániai „forradalom” (Szekusok, 2007).

Az 1980-as években s a rendszerváltás időszakában határozottan állást foglalt a szellemi és közélet minél teljesebb demokratizálásáért, illetve a magyarságot mint nemzetet, valamint a magyar kisebbségeket érintő nagy kérdések tisztázásában. Hogy ez utóbbi kérdéskör mélyen foglalkoztatta, az igazolódni látszik abból is, hogy az élete utolsó évében (1995. május 19-én halt meg Budapesten) megjelent egyik kötetébe, amelynek maga válogatta anyagát a teljes életműből (Az örömrontó angyal, 1995), két vitairatot, nyílt levelet is felvett. Egyikben a magyarországi irodalmi-szellemi életben az akkor kibontakozó pártosodást és szakadást, illetve az írástudók nemzetük és a demokrácia iránti felelősségét tárgyalja, a másikban a Kárpát-medencei magyarság történelmileg-politikailag megoldatlan, égető kérdéseit veti fel. Ma is eleven problémák ezek, hiába telt el több mint három évtized…

Páskándi Géza – írtam róla egy alkalommal – hazát választott szülőföld helyett egy kritikus helyzetben, 1974-ben. Visszhangos egyéni döntés volt ez akkor. Páskándi áttelepülése után a magánszférában élesen vetődött fel a „lehet” vagy „nem lehet” kérdése, amely 1920 óta az erdélyi magyar író és irodalom számára igen komoly kihívást jelent. Nem téveszthető szem elől ugyanakkor a fennálló kommunista rendszerek és az író viszonyát illetően, hogy a nyolcvanas évek magyarországi kultúrpolitikája is többnyire a „tűrt” írók közé sorolta Páskándit. Íróként, felelős írástudóként vetett fel, illetve gondolt végig kérdéseket budapesti alkotói korszakában, amelyeken keresztül általában a létező kommunista rendszerek, a diktatúrák lényegét mutatta ki, illetve a történelemre, a nemzeti kérdésre, valamint a magyar kisebbség romániai helyzetére irányult figyelme esszéi (A szabadság színeváltozásai, 1984) s úgy általában művei jó részének tanúsága szerint. Ott és akkor íróként tehát a „lehet” adottságaival élt, előző őrhelyén, Kolozsvárt viszont bizonyára a „nem lehet” korlátai tartották volna lehetetlen helyzetben mind az alkotót, mind a magánembert.

Egy Tamási Áronról készült esszéjében aztán ennek a döntésének rejtett magyarázatát is megtalálni. Nem szónoki az általa 1991-ben, az Áron ága kivirágzik című esszében megfogalmazott kérdés, mert meg is válaszolja a szerző, Tamási hasonló döntéséről elmélkedve: „Hol tehet az ember – a Képességes ember – jobbat-többet önmagáért, és természetesen: a szűkebb-tágabb pátriáért? Mindig ez a döntő. S persze a valódi üldözöttség. Tamási kivételesen nagy tehetsége csak szabad magyarságában teljesedhet ki igazán, amely egy kicsit a szülőföldtől való distanciát is jelentheti. Ez pedig eleve öniróniát szül. Mert Tamási egyik kivételes vonása épp abban áll, hogy népe iránti nagy szeretete nem zárja ki a gyöngéd, de néha erősebb iróniát. A nemzeti öniróniát, amely végtelenül fontos: ezen mérjük a lélek civilizáltságát is gyakorta. Nézzünk körül: az önironikus népek a legszabadabbak, mert oly szabadok, hogy még önmagukon is kacagni mernek” (in Páskándi Géza: Mesterek kortárs szemmel. Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2005, 76.).

Páskándi gazdag életműve is jórészt az effajta világlátásnak a jegyében jött létre. Olyan irányokat követett, ama világhoz kapcsolódó országutakat választva, amelyeket a kortárs nyugati világ eszme- és irodalmi áramlataiban lehet fellelni a 20. század közepén. Ugyanakkor Közép-Európa némely alkotójának, lengyeleknek, cseheknek, románoknak jobbára tűrt és tiltott műveit is ez a „korszellem” határozta meg, s mindezek ebben a régióban általában az abszurd irodalmat gazdagították.

‍