Petőfi Sándor Nagykárolyban

Petőfi 1846 szeptemberében három napig (6–8-a között) tartózkodik Nagykárolyban. Mindegyik naphoz kötődik valamilyen nevezetes és Petőfire jellemző esemény, ami által a történések középpontjába kerül. Ezek a napok életpályája és bizonyos mértékig életműve számára is meghatározóak: ekkor ismerkedik meg Teleki Sándorral és későbbi feleségével, Szendrey Júliával.

1. Szeptember 6-án: Egyedül ebédel a Szarvas fogadó közös éttermében, ahol összeszólalkozik a pecsovics Károlyi Lajos grófot magasztaló vidéki nemesekkel. Véleményt mond a grófi családról: „Jó ideig némán hallgatta Petőfi a magasztalásokat, míg elvégre türelmét veszítve felugrott székéről, s odakiáltott a magasztaló uraknak: »Ugyan mit tudnak az urak az ilyen emberen magasztalni… hiszen apja, nagyapja, szépapja áruló volt.«”

2. Szeptember 7-én: 9 órakor megjelenik Szerdahelyi Pál helyettes megyei főispán beiktató ünnepségén Telegdi Lászlóval. A vármegye ideiglenes gyűléstermében Kölcsey Ferencre emlékeztető beszédeket szeretne hallani, de csalódnia kell: „Egy ültőhelyemben ennyi butaságot még nem hallottam” megjegyzéssel otthagyta az ülést. Délig a várkertben sétál Telegdivel és verseket szaval.

Este a Szarvas fogadó vendéglőjében megismerkedik gróf Teleki Sándorral, akinek Haray Viktor mutatja be a költőt; kölcsönösen megtetszenek egymásnak: „Haray végezte a bemutatást. Első szava, melyet hozzám intézett, ez volt: – Ön az első eleven gróf, akivel beszélek. – Hát döglöttel beszéltél-e? – kérdém némi savanyúsággal. – Az magam is voltam komédiás koromban. – Na, cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok. Rám nézett; szemeiből láttam, hogy ezt a feleletet nem várta; kezet nyújtott, s a jég meg volt törve.”

Még ezen a napon megszületik a Nagykárolyban című vers a szeptember 6-i és 7-i események hatására.

3. Szeptember 8-án az esteli megyebálon megismerkedik későbbi feleségével, Szendrey Júliával. Elkészülnek az első Júlia-versek Nagykárolyban, Erdődön és Szatmáron: Júliához; Nem csoda, ha újra élek…, Kinn a kertben voltunk…; Te vagy, te vagy, barna kislány…; Költői ábránd volt, mit eddig érzék…; Tudod, midőn először ültünk… Megismerkedésüket így írja le az Úti leveleiben: „Amott a fogadóval átellenben a kert és benne a fák, melyek alatt először láttam őt, tavaly, szeptember 8-án, délután 6 és 7 óra között. Ez időtől számítom életemet, a világ létét… azelőtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi sem volt; akkor lett a nagy semmiségben a világok milliója és szívemben a szerelem… mindezt Juliskámnak egy pillantása teremté.”

Nagykárolyban

Szeptember 7. 1846

Hát e falak közt hangozának

Nagy szavaid, oh Kölcsey?…

Ti emberek, nem féltek: épen

E szent helyet ily nagy mértékben

Megszentségteleníteni?

Nem féltek-e, hogy sírgödréből

Kikél a megbántott halott?

Hogy sírgödréből ide jő el,

S – hogy hallgassatok – csontkezével

Szorítja össze torkotok?

Nem, ő a sírt el nem hagyandja;

De lenn, sírjában, nem hiszem,

Hogy könnyei ne omlanának

Éretted, te az aljasságnak

Sarába sűlyedt nemzetem!

Mily szolgaság, milyen hizelgés!

S mindig tovább mennek, tovább,

S ki legszebben hizelg, az boldog. –

Ha már kutyákká aljasodtok:

Miért nem jártok négykézláb?

Isten, küldd e helóta népre

Földed legszörnyübb zsarnokát,

Hadd kapjon érdeme dijába’

Kezére bilincset, nyakába

Jármot, hátára kancsukát!

Az alispánt beiktató vármegyei gyűlésen azok a bocskoros nemesek vettek részt, akik annak idején (1835) megbuktatták Kölcsey Ferencet pozsonyi diétai követként, és ugyancsak ők tettek szert országos hírhedtségre 1841 decemberében, amikor segítségükkel vonták vissza a szatmári 12 pontnak nevezett reformjavaslatokat. Róluk szól Gaál József nagykárolyi költő Ólmosbotok című verse. Gaál versei közül kiemelkedik ez a korteskedés durvaságát elítélő szatíra, megjelent az Athenaeum 1842. évfolyamában Szalkay Máté álnév alatt. A verses szatíra több kortárs irodalmárt is megihletett; Petőfi egyes motívumait felhasználta A helység kalapácsa című vígeposzában. A vers iránti rokonszenvét mutatja, hogy kétszer is elszavalta: először 1842. július 29-én Pápán, a Képzőtársaság örömünnepén, ő aratja a legnagyobb sikert jelmezes-kellékes előadásával. A város jelen levő földesura, gróf Eszterházy Károly egy arannyal jutalmazza. 1843 áprilisában Kecskeméten megismétli pápai nagy sikerű szavalatát egy farsangbúcsúztató egyveleg részeként.

Tehát Petőfi előítéletekkel érkezik Nagykárolyba: az Ólmosbotok című vershez hozzá kell gondolnunk a Kölcseyt ért sérelmeket, a majtényi sík közelségét és a szégyenteljes zászlóletételt (l. A majtényi síkon című verset), végül a magával hozott úti olvasmányok (Rákóczi francia nyelvű vallomásai, Béranger költeményei) érzelmi hatását. Petőfi ezeket az előítéletektől terhelt indulatokat, gondolatokat, továbbá a helyi tapasztalatok gerjesztette szenvedélyes haragját nem próbálta megfékezni, inkább szabadjára engedte, barátai jóindulatú intelmei ellenére. „A halott Kölcsey szellemében Petőfi Nagykárolyban a vármegyei gyűlésen fényesen igazolva látta tételét, miszerint a szolgalelkűség szüli a zsarnokságot, amiért az orosz birodalommal fenyegeti meg a nemességet.” Kerényi továbbgondolja a megkezdett történelmi párhuzamot, szerinte a pánszláv veszély felidézése mintegy a Hymnus tatár–török történelmi büntetés motívumának továbbírása, egyúttal a fohász átokkal való helyettesítése a vers záradékában.

*

A Nagykárolyban című vers szövegszervező elvét két egymással teljességgel ellentétes értékrend adja: konzervatív (arisztokrata) ↔ plebejus (demokrata), nemesi ↔ polgári. A vers elején Kölcsey személyével – aki 1829 és 1838 között volt aljegyző, majd főjegyző a nagykárolyi vármegyeházán – idézi fel a reformkor haladó törekvéseit: polgárosodás, jobbágyfelszabadítás, egységes adózás, népképviselet, a magyar nyelv hivatalossá tétele. Erre utalnak a vers jelzős szerkezetei: „nagy szavaid”, „szent hely”. A „megbántott halott” jelzős metafora szubjektív költői látomások sorozatát indítja el: fiktív képek közvetítik a sírgödör „eseményeit”: „Nem féltek-e, hogy sírgödréből / Kikél a megbántott halott? / Hogy sírgödréből ide jő el, / S – hogy hallgassatok – csontkezével / Szorítja össze torkotok?” Felkiáltások és kérdések sorozatával jelzi felháborodását, hogy az elvárt Kölcsey-kultusz helyett grófi kultuszt talált; konzervatív nemesi gondolkodás van jelen Nagykárolyban, melybe lépten-nyomon beleütközik rövid városbéli tartózkodása alatt: szeptember 6-án a fogadó éttermében, 7-én a megyeházán.

A harmadik versszaktól átvált saját ítéletére: a szolgaság és a hízelgés az emberi aljasság legalacsonyabb foka. „Ha már kutyákká aljasodtatok, / Miért nem jártok négykézláb?” Petőfi verse itt intertextuális viszonyt alakít ki Gaál József említett Ólmosbotok című versével, illetve annak egy részletével: „S az állatország (szép rendben menendén?) / Az állatország: téns karok és rendek.” Végül az aljasság sorába süllyedt nemességre a büntető zsarnokot idézi meg, és a történelemből jól ismert büntetőformákat kéri számukra osztályrészül: „Kezére bilincset, nyakába / Jármot, hátára kancsukát.”

A vers utóélete

A Nagykárolyban című vers elsősorban az ellenzék körében talál visszhangra. A költő az ellenzék felerősített szócsövévé vált: az ideiglenes megyeház falai között elhangzott támadásnak mintegy örök visszhangja kelt Petőfi versében.

A Nagykárolyban strófáit először szeptember 8-án, Darvay Ferenc volt alispán szállásán tanácskozó ellenzékiek előtt szavalta el Petőfi fejből. Teleki Sándor ennek a szavalatnak a hatására jegyzi meg: „…bámulója lettem s iparkodtam barátságát kiérdemelni”. 1882-ben Teleki Sándor így emlékszik vissza a költő versmondására: „A …tanácskozás végeztével Darvay – egy eredeti, sajátságos, a maga nemében egyedüli egyéniség – Petőfihez megy; s két kolosszális kezét vállára téve, jóindulatú mosollyal mondja:

– Kedves poéta, öcsém! hallom, beadtad nekik a kulcsot – mondják, prüszkölnek tőle. – Okosan, nagyon jól tudod, hogy kipoétikáltad őket; rigmust könnyebb tanulni, mint az oratiót; azt meghallják igen, amazt meg könyv nélkül megtanulják; add ide, kérlek, hadd olvassam el.

– Mit? – kérdi Petőfi habozva.

– Azt, amit a tegnap a pecsovicsokra írtál.

– Nincs nálam.

– Hisz tudod te azt könyv nélkül is – közbeszól Papp Endre –, mondd el.

– Szívesen.

Homlokát összeráncosítá, szemei csillogni kezdtek, egyet köhintett, fölegyenesült, és érces hangon rákezdé; – annyi erővel, olyan igazán, annyi bensőséggel és meggyőződéssel szavalá, hogy mindnyájunkat mélyen meghatott.”

A verset még ezekben a napokban többeknek elmondta: Telegdi László, Asztalos György és Teleki Sándor egyaránt említi visszaemlékezésében. Nyomtatásban persze nem jelenhetett meg. A győri Hazánk cenzora ébernek bizonyult, de Petőfi, aki az elküldött versek általa megállapított sorrendjének felforgatása miatti első haragjában a szerkesztőt, Kovács Pált sem kímélte, hamarosan megtalálja a bosszúállás hozzá legméltóbb módját. Összes verseinek 1847-es kiadásáról van szó. Sokat elmond a Nagykárolyban című vers társadalmi üzenetéről, morális értékéről, hogy a cenzor az Egy gondolat bánt engemet című verssel együtt tanácsolja el a kötetből. Részlet Petőfi Sándor 1847. február 20-i leveléből Kovács Pálhoz: „Meglehetősen goromba levelet írtam Önnek tegnapelőtt, bárcsak elveszett volna a postán, de eszembe sem jutott hirtelenében, hogy azok az akasztófára való cenzorok is léteznek a dicső szabad magyar hazában, s hogy ön amiatt szegte meg kívánságomat, miszerint úgy adja a verseimet, amint számozva vannak. A Nagykárolyban és az Egy gondolat bánt engemet című két dal kijön összes verseim között, azért akartam, hogy elébb e kettő jelenjék meg. [Petőfi tehát egyenértékűnek tekintette mindkét versét, talán éppen rebellis, forradalmi hangvételük miatt – V. B. B.]. Ehelyett, amit a cenzor kitörölt, írok a túlsó lapra mást. Valamint a jövendőben is mindazok helyett, melyeket a cenzor tiltó aláírásával visszaküld ön hozzám…” Petőfi cenzúrára tett megjegyzését erősíti meg a kortárs Jókai Mór megállapítása: „Költeményeinek, melyeket 1848. március 15-ikéig megírt, elébb a cenzorhoz kellett vándorolni: aki azokra a kinyomtatási engedélyt megadta. Preventív cenzúra volt. A pesti nyomdában kiszedett lapot elébb szabályosan beosztva, fel kellett küldeni a megjelenése előtti nap estéjén Budára, a kinyomtatandó könyvet pedig, teljesen elkészítve, átadni a cenzornak, aki azután a munkát átolvasta, ami nem tetszett neki benne, azt kitörölte, aztán zsinórral keresztülhúzta, a zsinór végeit hozzápecsételte, s úgy adta vissza a »typis admittiturral«-ral. S ilyen ellenőrző apparátus mellett írta meg Petőfi azokat a költeményeket, melyek a magyar nép felszabadítására, a nemesi kiváltságok megdöntésére, az emberi és polgári jogok egyenlő megosztására, a magyar nemzetnek mély álmából fölébresztésére támadtak elő.”

A vers egy esztendő múlva, midőn Petőfi összes költeményeinek kötetében mégis napvilágot láthat, újra forrongásba hozza a nagykárolyi konzervatívokat. A versnek vannak olyan szegmentumai, amelyek túlmutatnak a Szatmár vármegyei konzervatív nemességen, és azok teljes magyarországi rendjét célozzák meg: „te aljasságnak sarába süllyedt nemzetem”. Ezt hallhatta ki a szövegből maga az éles hallású cenzor is; a Nagykárolyban kritikus és lázító tónusát az Egy gondolat bánt engemet forradalmi hangjával azonosítva.

Horváth János 1922-ben megjelent Petőfi Sándor című könyvében így összegezi a Nagykárolyban töltött három emlékezetes nap hozadékát Petőfi életművében, kiemelve a hazafiság és a szerelem meghatározó együttes jelenlétét: „Két költemény kezdi a Júlia-korszakot: Nagykárolyban és Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe. Az politikai és Kölcsey hazafiúi hagyatékát, a szent haragot –, emez szerelmi és Vörösmarty örökségét, a tündéri gyönyörűségű férfiasságot, meg a Shelley-féle sejtelmes eszményítés líraiságát folytatja a maga modorában. Méltán állnak ott a korszak élén, melyet politikai gondolat és szerelem testvéresülése jellemez.” Hasonlóképpen nyilatkozik Ady Endre is a Petőfi nem alkuszik című esszéjében, megerősítve a politika és a szerelem egymásra találását a néhány napos nagykárolyi tartózkodás alatt: „Igen; a politika vezette el Petőfit legtragikusabb asszonyához, a feleségéhez is, … Nagykárolyba ment barátkozni, vidulni és politizálni Petőfi Sándor.” Később így zárja a gondolatot: „És ez a fiatal, ez a szerelmes, vágyakozó, nőkívánó Petőfi a politika által kapta meg Júliát.”

‍