Regények az elmúlásról és az örök vágyról

Tar Károly egy eléggé vaskos kötettel lepte meg önmagát kilencvenedik születésnapja küszöbén. A Tangó című könyv három regényt tartalmaz. A Szerenád dobra, cintányérra és más (ütő)hangszerekre, Pánik, Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt a múlt és jelen váltakozása mindhárom írásban, az egységesség igénye nélkül.

Az első regény, a Szerenád dobra, cintányérra és más (ütő)hangszerekre címének megfelelően színesen vegyes. Az irodalmi jártasság és a csapongó képzelet keveréke, amelyet át- meg átszőnek az életrajzi elemek. Létezik egy vezérfonal-kezdemény, az irodában számítógép mögött ülő, munkáját végző író személyében, de a fékezhetetlen (vagyis a kordában egyáltalán nem tartott) fantázia cikázásai minden ilyennemű próbálkozást felrúgnak. Ezt olyannyira, hogy tulajdonképpen minden fejezet különálló elbeszélésként is olvasható, a fejezeteken belül pedig újabb és újabb történetek ütik fel a fejüket.

Az említett szellemi kalandozások mögött tiltakozás érződik. Tiltakozás az ember szabad akaratára törő korlátozások és az elgépiesedés ellen, amely ott leskelődik minden irodaháznak nevezett üvegpalotában, minden íróasztalra merevedett írógépben, amelynek szerepét ma számítógép látja el. Tiltakozás a – legalábbis bizonyos generáció(k) tudatában – értékként élő kulturális örökségek lemorzsolódása, kikopása ellen. Az író által felvetett értékvesztés kérdése és az az ellen indított egyszemélyes harc bumerángként tér vissza, amely oda vezet, hogy elveszíti azt a vezérfonalat, amely a regényének gerince lehetne, és így története inkább parafrazáló, majd érvelő véleménynyilvánítássá alakul át.

Végső soron van valamilyen szál, amellyel össze lehetne fűzni az első oldalt az utolsóval, de tulajdonképpen fölösleges az után kutatni, hogy cselekmény szintjén miről szól ez a regény. A szöveg azt sugallja, máshol kell keresni a lényeget. A példázatok, a különböző korokból és különböző ismert gondolkodók fölvetésein való elmélkedések, amelyekből az említett parafrazálások születnek, közelebb visznek bennünket ennek a regénynek a lelkéhez. Kesernyés iróniával bukkannak fel az ókor nagyjainak vagy korunkhoz közelebb álló kiemelkedő elmék nevei, magvas gondolataik, és az összegzés, hogy eszméik napjainkra mivé torzultak.

Az időben való ugrálás olykor a magasztos ideák szférájából a leghétköznapibb, főként a kolozsváriaknak ismerős közelmúltba visz. Ez természetesen összhangban áll az említett önéletrajzi elemekkel, hiszen a szerző ebben a városban született. Külön színt ad az idősíkokban való mozgásnak, amikor egy-egy különböző korok próbáját kiállt vezérelvet a történeti jelenkorban zajló eseményekkel, cselekedetekkel hoz összhangba. Ezzel az átívelő araszolgatással dolgozza fel Tar Károly saját életútjának bizonyos eseményeit, amellyel a történet végére megérkezünk a jelenbe.

A Pánik az elfogadhatatlannal való találkozás regénye. Az idő múlásának, a visszafordíthatatatlanságnak története, kényszerű tudomásulvétele, bölcs belátás nélkül. Ez nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy egy olyan sors tárul fel, amelyben az érintett önmagán kívül másvalakire nemigen kellett figyeljen, és amely élet fő mozgatórugója a kéj volt. Persze mindez véletlenül alakult így, hiszen a főszereplő mindig a maga polgári kötelességeinek tett eleget, mindig a maga feladatait követte, mely utat valahogy mégis számtalan nő keresztezte. És ha már így történt, a férfi nem lehetett sem érzéketlen, sem udvariatlan. Tulajdonképpen igazi áldozatvállalás volt, mert a szebbik nem egyetlen képviselőjének sem sikerült ennek az önfeláldozó lovagnak a lelkét mélyen megrezegtetnie. De ez a nőkkel való kapcsolatok kialakításának tudora, igazi harcos. Nyolcvanadik életévéhez közeledve sem adja fel annak reményét, hogy bár egyszer az életben megtapasztalja az igazi szerelmet.

Ez Jenőnek, a főszereplő történetének felszíne és részben lényege is, aki sok mindennel foglalkozott életében, de mind közül van egyvalami, ami fontos dologra világít rá. Több mint ötven éve fényképez, és szeme rááll olyan részletek, mocorgások felismerésére, amelyek mellett mások vakon elmennének. Ez az ő fejlődéstörténetének csúcsa, ez az, ami segíti őt, hogy ösztönösen vagy tudatosan becserkéssze a nőket. Ehhez a meglátni tudáshoz egy kimeríthetetlennek tűnő energiaforrás társul. Az ifjúkori megaláztatások, az akkori fiatalembert mindenki elpáholta, és azóta is ez elől menekül. Így lett igazán életrevaló, ezzel a lendülettel érte el, hogy mindent megszerezzen magának. Vagy legalábbis azt hitte mostanig. De most vénségére oda jutott, hogy ismét (vagy megállás nélkül?) menekül. Pedig a test tetézve kapta meg a kényeztetést. Hiába, az embert, aki nincs tisztában korával, és későre kezd gondolkodni, elkapja valami leküzdhetetlen erő. A pánik.

A harmadik regény, a Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt, egy házasemberré vált, szokásait csak ideiglenesen szüneteltető szoknyabolond története (közben kiderül, felesége sem jobb a Deákné vásznánál), aki aztán megözvegyül, és a kilencvenhez közeledve nagy magányában arról álmodik, hogy bármilyen valószínűtlen is, még betoppan hozzá egy nő.

Ez a történet sem mentes a csapongásoktól, a parafrazált és olykor nyeglén újrafogalmazott gondolatoktól, de a mesélés követhető, nagyjából egységes és első része egy kolozsvári számára talán egészen otthonos. Aztán az előző két regényből ismerős fordulat áll be, az asszonya halála és szeretőjével való szakítás után Lőrinc, a főhős külföldre távozik. Innentől kezdve pedig erősen kiérződnek a szerző svédországi szeméyes tapasztalatai, ismeretei. Mindez persze a Lőrinc szájába adva.

Lőrinc Svédországba való érkezése érdekes fordulatot hoz a történetmesélésben. Az ország hírének megfelelően minden rendezett, az események nyugodtan zajlanak. A főhős még próbálkozik, hogy társat találjon magának, de az évek-évtizedek ilyen szempontból eredménytelenül pörögnek le. Az egykori eltökéltség fokozatosan bizonytalansággá oldódik, majd egy szép álommá, a kézzelfogható tények tudatos elfogadásával. Az idősödés, a lehetőségek szűkülésének érzékletes és szép története alakul itt ki a legyőzöttség érzete nélkül.

Van a kötet elején egy diszkrét, de annál sokatmondóbb köszönetmondás olyanoknak, akik közül fizikailag ma már senki nincs az élők világában. Ha figyelmesen megnézzük a névsort, ezek az írók most, égi létezésükben jó összhangban lehetnek egymással, de itt a földön korántsem képviseltek közös ideológiát. Tar Károly emlékezetében és hálájában viszont jól megférnek egymás mellett, ami nem kevés és tanulságos. Ez a bizonyos formájú türelem az írásokból is kiérződik. Helyenként oda-odamond, és létezik egy bizonyos álca is, de tulajdonképpen érződik, a három regényben az író leginkább önmagával és a visszafordíthatatlan veszteségekkel perel.

Tar Károly: Tangó. Ághegy Könyvek, Kolozsvár, 2025.

‍