.svg)
Azon a télen kitört a forradalom. Tíz hónap telt el nagyanyám halála óta, újra tél. Apám öccse vadász, kitömött róka- és vaddisznófejek vicsorítanak rám a falról, ha hozzájuk megyek. Üvegszemük fenyegető. Szarvasagancsból, nyúllábból készített fogasra akasztjuk kabátjaink – tévéjük csak nekik van, szekrényeik a szocreál bútorkészítés remekei, fényesek, cirádákkal díszítettek. A nagyszobai vitrinben keményített csipke, metszett kristálypoharak. Gyerekkéznek tilos a szekrényt kinyitni.
Módosak, mondja apám, ha rájuk terelődik a szó. Mindig ezt az egy szót mondja, ha öccséről beszél. Megszoktam már, hogy apám félszavakkal kommunikál. Soha nem a szó a lényeg. Erőteljesen nyomja meg az első szótagot, szája vékony, mint az ívpapír.
Az utolsó szótag már szinte alig hallszik, helyette beszél a kéz. A mozdulatnak íve van. Ökölbe szorul, elenged. Napjában többször. Nem is mondja, köpi a szót. Apám a sűrítés nagymestere, egy szóba gyűrni fél élet sérelmét nem könnyű. Ma már ez az egy szó sincs. Hallgatás van, kerítés a telkek között. Összeveszni a vagyonon, ami nincs, a székely ember védjegye.
A padlón drága perzsaszőnyeg, a rojtokat néha én is segítek két unokahúgomnak apró szálú fésűvel egyenesre igazgatni. A plafonon faragott csillár, nagybátyám, apámhoz hasonlóan, ügyes mesterember. A cipőt mindig az ajtó előtt hagyjuk. Ha lyukas a zoknim, kínosan magam alá húzom a lábam, összeszorított lábujjal járok. Törlöm ruhámról a foltokat, nehogy összekoszoljam az ágyterítőt.
Az ágy fölött a falon hatalmas falvédő holdbéli tájjal, őzekkel – ha nagybátyámékhoz vetődöm, sokáig bámulom. Ablakot nyit a szürke tájban.
Gyakran járok arrafele, a külső Eminescuba, ángyóm rendszerint a konyhában. Mindig vidám, nagyokat kacag. Finomakat főz. Családilag évi háromszor járunk, születésnapokon. Apám soha nem társul, ahogy nagybátyám sem. A torta mindig bárányalakú, a gyárban öntött forma családi ereklye. Tökéletes bárányka a kisasztal közepén, jobbra tőle bordó metszett kristályvázában három szál szegfű. A bárány nyakában piros szalag csengővel, szájában tavaszzöld ágacska. Krémbundáját villával rajzolják hullámosra, fenekére-hátára kakaóból barna folt kerül. A kisasztal mögé terelnek egy közös fotóra – három lány- és három fiúunoka vigyorog általában kínosan a kamerába. Ünnepi helánkában, tepelák nadrágban feszengünk. A bárányformából egy másolatot én is kapok. Vasgyári remek ez is, a családi hagyományokat ápolni kell. Gyerekeim születésnapján néhány évig letört fejű, csupasz, sánta bárányok, leszottyanó barnás-fehér krém a torta. Finom a csenevész kutya, vigasztalnak gyerekeim teletömött szájjal. A bárány nyakát tartó fogpiszkálókat ügyesen kikerülik.
Most azonban forradalom van. A cipőket lehúzzuk, de a szőnyegrojtokkal most senki nem törődik. Hat felnőtt s gyereksereg tolong a nagyszobában. Egymás szavába vágva mesélik a felnőttek az eseményeket. A Cekend-tetőn elfogott terroristákról, Csirkelábról, a rendőrről, ki menekülni kényszerült családjával a feldühödött nép elől. Adrian, a fia, barna, nyúlánk fiú, fölöttem jár, a hetedikben. Jóképű. Olyan, amilyennek a Vakáció a halott utcában Gergőjét képzeltem, s akibe évekig szerelmes voltam. Hárman vannak egy osztályban, három román gyerek. Senkivel nem beszélnek, senki nem beszél velük. A cigány gyerekekkel sem, bár ők velünk egy osztályban járnak, a hátsó padban ülnek.
Életemben először érzem, összefog a család. Vészhelyzet van. Megvédenek. Elmecseredett nyakkal nézzük a szekrény tetejére helyezett tévét. Fekete–fehér, a képernyő elé hatalmas színes üvegtáblát rögzített nagybátyám, hogy színes tévéje legyen.
Mint a pocsolyával keveredő benzin, olyan a képernyő. Ceaușescu haja sárgás-lilás fényben úszik.
A román szöveget anyám fordítja. Nagyapám milicista volt, gyerekeit román óvodába járatta – nem csoda, ha anyám a tégla a családban. Eleve gyanús, hogy ért-beszél románul. Egy idő után a férfiak fegyverkezni kezdenek. Puska, bicska, konyhakés. Útra kelnek éjnek évadján, a három fiúgyermek is velük. Lángol a rendőrség épülete. Terroristákra vadásznak dühös székelyek a határban. A rendőröket a Rákos-patakon túlra is elkergetik. Igazi székely virtus ez. A lányunokák is kiveszik részüket a forradalomból. Rendre kitépik a tankönyvekből a román himnuszt s a bajszos Ceaușescut. Bátrak vagyunk, az igazgatói pofon sem állíthat meg.
Egy idő után megunjuk a várakozást. A szabadságnak ára van, de elmúlt éjfél, közeleg karácsony, ideje lefeküdni. A forradalom megvár. Életemben először nem a nagyszülői házban alszik együtt az unokasereg. A gyerekszobában emeletes ágy, kanapé. Az emeletes ágyat irigylem, otthon se perzsarojt, se vitrin, se patyolat. Emeletes ágyat akkor készít majd apám, amikor már csak egyedül lakom otthon. De akkor választhatok kedvemre, fent vagy lent. Addig a kisebb bátyámmal kell aludni a kihúzhatós ágyon, az egyszemélyes az elsőszülöttnek dukál. Ha átlógok a vonalon, csontos láb rúgása s egy mordulás a válasz. Bevackolódom az emeletes ágy földszintjére. A férfiak-fiúk még a forradalomban. Izgatott várakozásban ér az álom. Hajnal felé ébredek, súlyos, izmos fiútest rajtam. Mohó kezek tapogatnak. Mozdulni sem tudok, a vékony pokróc leszorítja kezem-testem. Liheg, zihál, fekete fürtjei az arcomba lógnak. Úgy teszek, mintha aludnék. Forradalom van.
