„Sose aggódjék, művész úr!”

„Én sokat álmodom. Hosszú, visszatérő álmaim vannak, némelyik akár lázálomnak is nevezhető. És vannak, amelyeket nem feledek el. A mai fejemmel álomnaplót kellett volna vezessek, de már késő megörökíteni ezeket a színes, szürrealisztikus csodákat, mert azok voltak, és a maiak még inkább azok.”
Íme, Ferenczes István 650 oldalon átívelő, közel két évszázadnyi időt lefedő családtörténetének, töredékes székelységtörténetének, kisebbségbe szorult magyarságtörténetének, szakaszos önéletírásának, többrendbéli településtörténetének, vándorlástörténetének, menekülés-históriájának, neveléstörténetének, kálvárialajstromának lényege, kulcsa.
Ferenczes könyvének lapjain bujdosások, menekülések, szabadságharcok, Déva-várak, Golgoták, osztályharcok, Lugosok elevenednek. A bemutatott történetszeletek lázálomba illő koreográfiával, időben és térben ide-oda cikázva tűnnek fel az olvasó bámuló szemei előtt. Egyrészt azon csodálkozunk, micsoda forrásanyagot vont be az író ebbe a családi történetből erdélyi históriává duzzadt krónikába. Hadd következzék itt egy viszonylag rövid felsorolás, a teljesség igénye nékül pedig nem azért, mert a vaskos kötetből képtelenség volna az érintett irodalom címeit kimazsolázni, hanem azért, hogy a költőibb és érdekfeszítőbb vonatkozások méltatására is maradjon hely.
A Veszedelmekről álmodom könyvet lapozva belebotlunk Mózes Attila, Kós Károly, Ignácz Rózsa, Nyírő József, Mircea Eliade, Ion Luca Caragiale, Szádeczky Lajos, Imreh István, Beke György írásaiba. Találkozunk, lábjegyzetben ugyan, Czetz János és Zathureczky István székely huszárszázados negyvennyolcas emlékirataival, Kis Antal honvéd őrnagy 1848–49-es naplójával, Endes Miklós, Kőváry László, Páll Gábor és Komáromy Ferencz történelmi munkáival.
Beleolvasunk Márton Áron püspök leveleibe, szentbeszédeibe. Bekukkantunk Felcser Miklós plébános és Zöld Péter parochus irataiba, és talán megkönnyezzük Salamon Anikó Gyimes-völgyében gyűjtött archaikus imádságait. Megvilágosodunk affelől, hogy a madéfalvi veszedelem dolgában bizalommal forgathatjuk P. Losteiner Leonard OFM, csíksomlyói ferences szerzetes Chronologia topografico-geografico provinciae Transivania et Siculorum munkáját.
Mert ott indul Ferenczes könyve, a madéfalvi veszedelemhez visszanyúlva, és bármerre fordul, bármerre fut, bármerre tapogatózik, mindenhol valami sajgó, sebes, sértett részhez ér. Másrészt viszont azon csodálkozunk, hogy mindeme sajgó, sebes, sértett részek fájdalma micsoda lírai intermezzókban sejlik föl a könyv lapjain. És hát nem kell ezen olyan országos módon csodálkozni, szép példái eme szöveghelyek annak, amikor a próza szálait sodró-szövő, rejtőzködő költőből kibukik a feltartóztathatatlan poézis. Vegyünk e könyvből néhány példát Ferenczes István poézisére.
„Megy az öreg, feje fölött a felhőket is rongyossá tépte a balsors, lám, milyen sötétre, hószagúra borult az üdő. Alóla emelt fővel kimenni, hazamenni a csöppnyi kicsi asszony, Mária csillámos szemei elé csupán a kacagás váltott lovain lehet, kikre menetiránynak háttal ül az ember, hogy a nyomában vizslató hivatal szamárfülekkel való felékesítését a legfenségesebb kárörömmel szemlélhesse…”
„Mintha fejszével metszették volna, olyan vaskosak, olyan egyszeriek, már-már gorombák ennek a csíki évszaknak az arcai. A bükkösök bölényvörös foltjai ámulatnyi idő alatt szederjesednek a lilák százféle árnyalataiba, miközben a nyírfák Habsburg-sárga foltjai mélán iramlanak a narancsos okkeron át a pasztellbarna mélabúba.”
„Jaj, csak az édesapám sírját ne kellene felásni! Csak ne kellene a mellkasára, oldalbordáira taposni. Csak ne kellene az ásót beledöfni, taposni valahol a sípcsontja környékén a fekete földben. Csak ne kellene csákánnyal odasújtani a koponyájából kinőtt csilagfürtbokrok tövére.”
Nyilván tud más regiszterben is mesélni a székely, ha nagyon muszáj, és erre is akad bőven, hitelesen, hűen példa a Veszedelmes könyvben.
Például ahogyan Ferenczes fölskicceli a Csíkpálfalván 1949-ben a templom mögötti temetőben lézengő provokátoroknak, a városi proletáriátuis képviselőinek nagy igyekezetét, hogy a klerikális reakciót a sírköveken üldögélő asszonyok előtt befeketítsék.
„A püspök es, mint Horthy, fehér lovon vonult bé a pálfalvi hívek közé, bezzeg Jézusnak jó volt a szamár es Jeruzsálembe bémenni…” Erre egy talpraesett ménasági asszony azt felelte, hogy: „Kerestek ugyan egy szamarat a püspök úrnak, de nem találtak, mert mind béállt a pártba.”
Például ahogyan Ferenczes elmélázik azon, mely népeknek milyen időkben hány himnusza volt, van, és keserűen elkönyveli, hogy bizony a székelyeknek is kettő van, egy igazi, régi, és egy új, amit már mindenhol gajdolni szokás: „az egyik reszto­rant illemhelyén danászta egy megmátyusodott atyafi, csak úgy, pisilés közben, hogy aszongya, hogy aszongya, maroknyii székeej porliiik mintaaaa… Aztán lehányta magát…”
Joggal jelentkezik a kérdés, hogy „ki lehet-é irtani egy tájat, mely bölcsőt és koporsót, megváltó jászlat ád?”, miközben úgy tűnik, jelenünk nem más, mint „cudar nagyzási mánia, minek Székelyföldön Trianon óta Románia a neve”.
Nyelvről, magyarságról, önazonosságról minduntalan szó esik a könyvben. Egyik eszköze a székelyföldi atyafiakon esett, történelmi igaztalanságként felfogott szörnyűségek ecsetelésének az, ahogyan Csík-Pálfalvi Gál János 1875-ben kelt, képzeletbeli „emlékcirkálásaiban” Ferenczes következetesen áthúzza és magyar megfelelővel helyettesíti a német(osztrák)-latin jövevényszavakat. Az emlékírói szándék: „Hadd tudja meg a becses utókor, hogy miként álmodánk mi aranyhegyeket, miként ébreszte keservre a való, mely nemcsak testünket sebzette fel, törte meg, veretve vasbilincsekbe, hanem lelkünket is a testtel együtt örökre gyilkolandja.”
Az áthúzott szavak puszta felsorolása is tanulságos történetet sugall:
Pedestrisek, Gerzenschule, execéroztak, marschaléroztak, difámáltak, batáta, burgonya, krumpli, surlatni, verdikt, Erziehungshauser, Feldwebel, szalutál, karcer, béapplikál, appelplatz, swabischul, Herr Goth, Krucifiksz!, compania, kadett, granzenregiment, kisztihand, konkludál, zoll, kontumácia, karantén, alarm, akcentus, komand, gyrás, Gotherhalle, hymnusz, uniformis, frustok, direkte, reglement, defiliroztunk, masiroztunk, ordinánc, plánum, komiszér, fasina, ancung, bagázsi, ledegradáltak, vergáltam, konfiskálás, stockház, patrulozó, béprezentál.
Ugyanez történik a trianoni cezúra után, egy másik nyelven, amikor az építőmester apa nyomát kutatva az 1930-as évek derekán az akkor Hilariopolisnak, vidám városnak nevezett Bukarestben sétálunk, az Andronache-erdőben magyarul majálisozunk, magyar misét hallgatunk a „Barația” templomban, megtudjuk, hogyan juthatott ajándék szobabútorhoz a fővárosban szolgáló székely hajadon, hogy nézett ki egy bordélyházi bérlet, hogyan lett posztóharisnyából és zekéből sötét kalap, acélszürke kosztüm, fehér puplining, Gubán félcipő, pettyes nyakkendő, a zakó felső zsebében fehér díszzsebkendő.
Tirádámat azonban, némely koncepciós pert és a szerző lugosi iskoláséveit feldolgozó részeket méltatlanul mellőzve, bizakodó hangon, azzal a passzussal zárom, melyben az építőmester apa imígyen önt lelket a Csíksomlyói Népfőiskola hármas épülettömbjét tervező, vastraverz-hiányban szenvedő Kós Károlyba: „Sose aggódjék, művész úr – mondta neki apám. – Megépítjük fából. Fából még az angyal petit es meg tudjuk csinálni.” Ilyen ez a könyv is. Fából faragott és ragyog. Forgassák bizalommal. Ferenczes István: Veszedelmekről álmodom. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda – Kortárs Kiadó, Budapest, 2018.