Sosztakovics mágikus drezdai triduuma

Amiotrófiás laterálszklerózisként diagnosztizálta Dmitrij Sosztakovics orvosa azt a krónikus izomgyengeséget (valójában gyermekbénulás-tünetet), amelynek halvány előzményei korábban is jelentkeztek. Sosztakovics szenvedései 1958-tól egy csontvelőgyulladás nyomán hirtelen fokozódtak, de az orvosi verdikt csak 1960 elején hangzott el. S nem ez volt az egyetlen gond! A másik az volt, hogy Sosztakovics úgy érezte: immár nem halogathatja a kommunista pártba való belépését. Ismételt és a Szovjetunió bolsevik-kommunista berendezkedése iránt nem is feltétlenül álságos szimpátiagesztusai ellenére Sosztakovics nem volt igazán lelkes, pláne nem megszállott. Zeneszerzői pályáját – noha korábban is hangos sikereket aratott – „a víz színén” kellett tartania, és két politikai megbélyegzettségi időszak (1936/37, 1948/49) tapasztalataival a háta mögött ez egyre kétségbeesettebb heteket-hónapokat hozott az életébe. Biográfusai között nincs egyetértés abban, vajon merő karrierizmusból kérelmezte-e felvételét a pártba, vagy azért, mert kényszerítették/zsarolták.

Tény, hogy 1960 súlyos gondokkal terhelt éve volt. Barátja, Lev Lebegyinszkij szerint ekkoriban még az öngyilkosság is felmerült benne. Tény, hogy a halálra gyakran gondolt, de mindig az életműve őt túlélő (?) sorsának kétségei közepette. A kívülállók számára azonban ezek a tépelődések legfeljebb az oktalan álszerénykedés szerepére mutattak volna, hiszen Sosztakovics komoly megrendeléseket kapott. Nem is annyira a koncertélet tereibe kértek tőle kompozíciókat, mint inkább az alkalmazott zene piacára. 1960-ban például az Öt nap, öt éjszaka című szovjet–keletnémet háborús film zenéjét írta, mégpedig Drezdában, amelynek városközpontja – némileg még a ’89-es rendszerváltáson túl is! – a háború őrületes pusztításainak nyomát viselte. (Emellett azonban itt, Drezdában próbálta gyógyíttatni magát; nem lehetetlen, hogy itt-tartózkodásának ez volt az elsődleges oka.)

Csupán három nap kellett hozzá – ezért kapott helyet címünkben a triduum –, hogy Sosztakovics a szétbombázott Drezda közelében megírja azt a vonósnégyesét, amely nem csupán kamarazenei termésében kiemelkedő, de egész életművének is egyik szintjelzője: a Nyolcadikat. Az öttételes mű egészén végighúzódó, szervező erejű téma a D–Esz–C–H. Márpedig ezt sok későbbi muzikológus volt hajlamos – sosztakovicsi önmonogramnak olvasva – amolyan sorssal való szembesülés-szimbólumként értékelni. „A fasizmus és a háború áldozatainak” – így szól a vonósnégyes ajánlása. Sosztakovics lánya, Galina szerint a hivatalos ajánlást csak a szovjet hatóságok kényszere miatt írta. Fia, Makszim szerint viszont az ajánlás rejtett értelme minden totalitárius rendszer – így a kommunista rezsim – áldozataira kiterjedt.

De hogy a Nyolcadik vonósnégyesnek valóban „önelszámolási” indítéka is lehet, azt maga Sosztakovics erősíti meg. Egy Isaac Glikmannak címzett levelében ezt olvashatjuk: „Ráeszméltem, hogy ha egyszer meghalok, aligha fog bárki is bármit írni az emlékemre. Szóval elhatároztam, hogy én magam írok valamit. Akár ez is a borítóra kerülhetne: »E kvartett szerzője emlékének ajánlva«.” Aligha kételkedhetünk benne: Sosztakovics lelkét egzisztenciális kérdések feszíthették. A kvartettnek nem sokkal születése után nagy sikere volt, Sosztakovicsot újfent hangosan magasztalták. De amikor a Borogyin Kvartett 1962-ben, a lemezre rögzítés évében Sosztakovics otthonában is eljátszotta a darabot, a szerző állítólag nem tudott megszólalni, arcát a kezébe temetve zokogott.

Úgy érzem, ez a megrendültség bárki esetében indokolt lehet. Az avatott előadók jól tudják, hogy a szimmetrikus, hídszerkezetű, nagy lélegzetvételű Nyolcadik – a „Drezdai kvartett” – csakis efféle érzelmi sokkba torkollhat. És hiába van benne a negyedik tételben Lenin kedvenc mozgalmi dala, a Kimerülve a börtön megpróbáltatásaitól (amelyet egyébként Vlagyimir Iljics temetésekor a Balsoj Tyeatr kórusa magasztosan zengedezett), hiába találja meg a művelt zenészfül a más Sosztakovics-művekre való, igen szellemesen beépített utalásokat, hiába a középtétel szinte komikumig fűszerezett valcerpompája, az ötödik tétel végére a lélekérzékelésé lesz a pálya. Hosszú ütemeken át hallhatunk egy kitartott hangot; mondják, a búcsúzás jelképe ez. Lehet… Mégis, a többi szólam kontextusában ez az a hang, amely mintha az örökkévalóságba szólna bele. Sosztakovics Nyolcadikja az a muzsika, amely után zavaró, otromba, érzéketlen lármázás a taps.