Szitakötő-temető

Lemenőfélben vana nap, mire a kőkerítéshez érek. Leülnék a fűre, leteríteném én is a kockás,piros kendőmet, és arra ülve figyelném az életet. De nem azért vagyok itt.Rágós a tegnapi étel, kényelmetlen a fű nyálkás érintése. A föld ráveti anedveit a ruhámra, foltokat hagy rajta, kitárom a nap elé a szegélyeit, hogykitisztuljanak. Senki nem veszi észre, hogy titkaim vannak, mert nem látjákőket az arcomon. Én sem látok sok változást, amikor néha véletlenülmegpillantom magam egy kirakat tükrében: olyan vagyok, mint a kőkerítés mellettnövő bokor, amit már évtizedek óta ugyanaz a szél cibál.

Más is lopakodik,más is titokba bújik éjjel, nem csak én. Látom őket néha, mielőtt Lilimegjelenne az ablakban, ahogy végigosonnak a sétatér nedves talaján, hallom azörejüket, azt hiszik, láthatatlanok, mit sem tudnak rólam. A sötétberejtőznek, abba az időbe, amikor a városból csak hosszú, vékony fénysávokmaradnak, amikor eltakarja az éjszaka mindazt, amit ő sem akar látni.

Lili nem veszészre engem, a gyomos kis parkot sem, a város zaját sem,az omladozó kőkerítést sem, ami mellett minden nap elmegy. Csak egy árnyvagyok számára, egy alig észrevehető, de egyre közeledő árnyék. Nem választottengem szabad akaratából, úgy, ahogy én sem választottam őt. Csak vagyunkegymásnak, ő nekem kincs, én neki a sors elrendeltetése. Ő a fény, amitkörülrajzanak az emberek. Nem simítja hátra a haját, hagyja, hogy lengesse aszél, hogy kiszívja a nap, és beleégesse halhatatlan aranykoronáját.

Én hagyom, hogy atestemet magukba igyák a város koszos negyedei, kiszomjazva új nedvre. Egyideig még türelmesen teszem magam, hogy én sem látom a szétmálló járdákat,a lekopott vakolatot, a repedésekbe nyomott cigarettacsikkeket. Mivan a város építőkockái alatt? Fekete, ragacsos pép, szétfoszlottszövetdarabok, eltaposott rovarok maradványai, olajfestékszilánkok, megbarnultkávéspoharak halmazai. Hagyom, hogy eljátsszon velem a város, mélyebbre megyeka zugaiba hatolva, vissza se nézek. Nyomomban jár a por és távoli,felismerhetetlen hangok.

A bokroksöprik, a mohák csiszolják évtizedek óta a kőkerítés patináját.Mozdulatlan az utca, mint a díszlet. Ha sokáig nézem, szinte el tudom hitetnimagammal, hogy amit látok, nem valóság. Legszívesebben ledönteném az egészdíszletet, hogy megláthassam, mi van mögötte. Belerúgnék a járda szélébe,szeretnék önmagam lenni, szeretnék mindentől megválni, szeretném, ha a városmagába kebelezne, ha belevájhatnám magam a belsejébe a szabálytalan falainkeresztül. Igyekszem eltakarni a felületeimet, összezsugorodom, elsötétülök. Milesz, ha összeesküszik ellenem a fény, a szél, a város moraja,az árnyék sűrűsége? Lecsukom a szemem, hogy eltűnhessek, úgyisészreveszem, ha Lili szobájában ismét felgyúl a villany. Megrázzák magukat abokrok, hogy leveleik elrejthessenek. Egy villámgyors árnyék suhan el felettem,kékesnek tűnik a szürke aszfalton. Mire felnézek, már eltűnt. Figyelem amadarakat az égen, ahogy egymás után nyílvesszőként csapódnak le a fákra.A talpamat sérti egy kavics, de hagyom, átbújok a sötétzöld levelű fákalatt, a kerekded levelű fák alatt, az apró, hegyes levelű bokrokalatt. Az utolsónál a durva szálú, deres hajam beleakad a cserjeagancsába, de előretörtetek, nincs szükségem úgyse a deres hajszálakra, maradbelőlük elég.

Mohó vagyok, ésezt nem szeretem magamban. De csak a természetet utánzom, csak aztkövetem, amit látok mindenhol körülöttem. A méheket, ahogy megmártóznak avirágporban, a nektárban, a virágokat, ahogy kitárt szirmokkal isszákmagukba a napfényt, a földet, ahogy szivacsként szívja be az esővizet.És azt a számtalan rovart, ami addig kortyolja magába a levelek nedvét,amíg csak kiszáradt kelyhek maradnak belőlük.

Tömör az este,a levegő egy nyirkos, fekete falú folyosó. Mégis ide vetném az ágyamat,a puha csendre. Megnyílik és összecsukódik mögöttem az árnyék, magábafogad, kényelmesen bekebelez. Olyan hangosan dobog a szívem, hogy félek, még aszáraz levelek zizegése sem tudja elnyomni a hangját. Megkarcolom a karom azágakon, a hosszú, vörös vonalat rózsaszín vonal keretezi, mint pirkadatkoraz eget. Undorodom a levegő vasas ízétől. Minden idegszálam égnek áll, mint alevelek erezete. A térbe kapaszkodok, ha már az időbe nem tudok.

Lili ásít,lecsukja a szemét, hosszú szempillái a bőréhez simulnak. Porcukor bujkál aszája sarkában. Kikerekedik az idő körülötte. Megmártózom a jelenlétében,a lényében, a bőrömön érzem, mint egy mély tó ölelését. Nem létezikolyan valóság számomra, amelyben Lili arcán felpattogzik a zománc, amelyben azujjai finom bevonata lekopik.

Lili szobájábanmindig friss a levegő, hűvös vászonlepedők borítják az ágyát, kemény ésrugalmas az asztalhoz húzott karosszék, a szoba sarkaiba is elér a fény.Fényes zománc burkolja minden tulajdonát, mint őt is. Lili nem lát engem azablakon keresztül, de sokáig nézi a fákat, észreveszi a hónapok körforgásánaklegkisebb jeleit is, a láthatáron a színek hullámzását, az illatokkavargását, ahogy feldobja és elejti őket a szél. Nézi a szappanbuborékokat,ahogy felszínükön a szivárvány fémesen repdes. Lassan forgatja a lapokat akönyvben, gyengéden lapoz visszafele is, aztán felemeli a tekintetét akönyvről, és elgondolkozva sugározza a nap melegét magából. Az emberekki-be áradnak az életéből, minden állandó mozgásban van.

Lábujjhegyreállok, hogy jobban lássam. Minden szükségszerűnek tűnik, az ébredéstőleddig a pillanatig. Látom, ahogy elsétál az ablak előtt, kihajol,a virágzó ágak felé nyújtózkodik. A szirmok színe és anyaga pontolyan, mint az ujjai. A karján nyomot hagy az ablakpárkány pora, egycsíkos mintát és egy szürkés sávot. Az ablakpárkány mindig poros.A szél ugyanúgy játszik a fehér szirmokkal, ugyanúgy szórja szét őket,mint a port. Lili hajával is ugyanúgy játszik. Nem tesz különbséget a valóságépítőkockái közt.

Lili védve érzimagát, ahogy önfeledten és gondolataiba merülve jár fel-alá a szobájában, aztgondolja, védik a falak, a függöny, a nehéz kőkerítés,a sötétség. Pedig ott állok ma is, és átlátok mindenen, egyenesen rá.Közben úgy párolog el az idő körülöttem, mint a nyári harmat. Szomjazom rá,olthatatlan szomjúság gyötör, kiszáradt torokkal keresem, de csak az emlékéttalálom meg. Áttetsző cseppekként csordult ki a kis ágakból a tavasz utolsónedve. Végighúzom az ujjamat rajta. Sűrű és langyos. Hamar magába szívja abőröm, mintha kiszomjazott volna a télen.

– Félsz tőlem? –kérdem, számomra is alig hallhatóan. De nem is kérdés ez, tudom már aválaszt. Nem fél tőlem, mert nem ismer, és mire megismer, már késő lesz. Túlkéső lesz már abban a pillanatban, amikor a szeme fehérje elszürkül, elveszti atükrös állagát, akkor, amikor a haján megdermed a nap is. De most nemhallja, amit kérdek, elvonja a figyelmét a saját mozgékonysága, túl lágyak ésselymesek a teste bolyhai ahhoz, hogy valami beléjük akadhasson. Fel kelleneállni, haza kellene indulni, de a sejtjeim annyira belekeveredtek a sötétbe,hogy nem tudom szétválasztani őket tőlük. Rám hajol az éjszaka, rám lógatjafeketés, göndör fürtjeit. Kár, hogy csak az árnyékok formátlan testébe tudokbelekapaszkodni, kár, hogy a frissesség úgy pattogzik le rólam, mint a meszesvakolat a szobám ódon falairól. Kár, hogy ezt senki sem veszi észre, pedighallják a lépteimet a lakás bíbor csempékkel kirakott folyosóján, hallják ahangomat, ahogy a rideg falakon nyirkosan koppan.

Nyakamhoz tapad ahajnal izzadt érintése. Hazaindulok, hogy lemossam.

‍