Tojás nélküli csillagok

Nagy Zsuka legutóbbi, Pigment című kötete igazi líra, de nem a misztikumot árasztó, elzsongító, ködfelhős fajtából. Ezekben a versekben semmi sem átdereng, sejtet vagy szimbolizál, hanem minden szájba csap, mellbe vág, ránk ordít és így tovább. Nem harsányságra gondolok itt, nem erről van szó, még csak nem is az erős-brutális nyelvezetről, sokkal inkább a ráismerés szinte testi, zsigerekbe ható döbbenetéről. Mert az olvasót, ahogy végigjárja a kötet lapjait – letenni ugyanis nem tudja –, már az első verstől megfogja valami nagyon ismerős. Akárcsak Borbély Szilárd szövegeinek esetében. Honnan ez a ráismerésélmény, amikor történetesen minket nem ver a férjünk, nem molesztált az apánk, nem fekszünk idegklinikán szétesve, lelki betegen, és talán még hangosan szeretkező szomszédjaink sincsenek?
Minden bizonnyal több ez, mint az egyéni érintettség. Legáltalánosabban fogalmazva az irodalom hatalma, amikor az olvasás képes tapasztalatokat adni. És ennek a tapasztalatnak semmi köze ahhoz, hogy az olvasó valamikor tényszerűen átélte-e vagy sem. És hogy ne csak általánosságban beszéljünk, idézzük inkább a kötet nyitó versét, amelyik így indul: „a földön feküdtem, koszos volt a bútor alatt a padló,/hajszálak, porcicák és egy ceruza, amit kerestem már. /a nászutunkon vettem, koh i noor, kisvakondos, grafit. /mikor végzett, fel akartam állni, de a talpát a hátamnak/nyomta, nem engedett” (vacsora).
A helyzet tűpontos: bántalmazás közben a látás tehetetlensége. És épp ezáltal mutatkozik a kiszolgáltatottság végső foka. Nincs panasz, vád, semmi szubjektív, csak egy-egy brutálisan élesen megmutatott helyzet. „láttam a szemén, mikor hazajött, /meg fog ütni. mosolyogtam, levettem a kabátját” – folytatódik a vers.
A kötet öt egységre tagolódik. Az első blokk (pigment) verseinek súlyos mondatai egy bántalmazásos házasság morzsái és a brutális erők törvényét valló viszonyoké. A töredékek egy házasságból szinte retorikai alakzatokra, képletekre bontja az összezártság kiszolgáltatottságát. Méghozzá egyszerű, minden ballaszttól mentes tényközlő mondatokban. A hatás forrása legfeljebb a szavak egymásmellettisége, sorrendje, például a felsorolás alcímmel: „kék-zöld a mellem, a hasam,/ az arcom, a testem, a szívem, az ágyam, a házam, az egész életem”. Vagy a létállapot testi metaforái a házasság alcíműben: „mint a véraláfutások a hasamon, /úgy szívódnak fel a hónapok, /mint leszakadt vese, lógok/a házasság szent kötelékén/összeverve.” A következő négy vers egyes szám második személyű, megszólító beszédmódban szól egy családban és környezetében kiskirályt játszó apáról. A maga diktatórikusságában válik szimbólummá ez az apafigura, a mindenkori zsarnok képét ismerhetjük fel benne. A négy versnek akár mottója lehetne ez a mondat: „ő mindenáron győzni akart”. Akár egyfajta családállítás is lehetne ez a blokk, a mindenáron győzni, azaz másokat legyőzni akaró apa karaktere ismétlődik a bántalmazó férj alakjában.
A következő, a földutakon, rövidre vágva egységben az isten háta mögötti vidékiség képei, sorsképletei kapnak hangot. Rossz szagú csapszékek, fabudik világa ez, amikor a helyközi autóbuszokból – „Nyíregy és Cserkesz között” – rendre kilopják a gázolajat, és az öreg presszós néninek bajusza van. A szociografikus szemlélet viszont nem nyomja agyon a verseket, a couleur locale lírai helyzetképekbe ágyazott. És ott az a meglepetésfaktor is, ami verssé teszi a verseket: a szelleminek, a transzcendensnek a fura ott is meg nincs is jelenléte. „Én nem tudom, hogyan kellene élni, / de erzsi bácsi presszójában érzem, huncut angyalok köröznek. Néha leütik egymást , /máskor egymásba gabalyodnak , aztán kibékülnek, hazatámolyognak, felköltik, / végignótázzák és hugyozzák az utcát, mert ilyen az élet, ennyi boldogság.” (mennyország, föld utca)
A következő egység, a szomszédok minimalista strófái a szomszédi lét, az „én vagyok a többiek szomszédja” életérzés megszólaltatói. A rövid, számozott versekből a panelszomszédság életképei tűnnek elő: milyen az, amikor nem ismerjük egymást, csak egymás kiszűrődő hangjait halljuk. A szomszédunkat mindennap látjuk, de alig tudunk róla valamit. A szomszéd a mindennap látott-hallott, meghitt idegen. Nevük sincs, csak ennyi: szomszéd néni, szomszéd fiú, szomszéd pár. Viszont, ha én vagyok a szomszéd, azaz ez határoz meg engem, akkor én is idegen vagyok. És a versekben nincs más egyéni markere a beszélőnek, csak ez a mindenki szomszédja – azaz idegenség. Erre futnak ki ezek a szomszéd-versek. Itt is tűpontos helyzetleírások sorával találkozunk, kicsi panelbezárt életek hétköznapi nyomorúsága szűrődik át egy-egy hang formájában a vékony falakon.
A pészméker című egység meghökkentő verssel indult: „a sarkon túl, egy kicsi utcán át, / a kisbolt mellett, ahol régen egy /trafik állt, ott van egy lépcsősor, / és ott van az Isten” (videoklip). Az Isten és a legsárosabb föld összebékítésére tesz kísérletet az egység némely verse. Az istenihez csakis a legföldhözragadtabb szavaink vannak, és ha van valahol, akkor dohos, falfirkás kis utcákban, tojás nélkül csillagot szaggató nagymamákban. Ezek talán a leginkább gondolati versek, habár nem végéig futtatott gondolatok, inkább merész, meghökkentő kapcsolódások csiholnak ki egyfajta filozófiát.
„A kertet az idő fölássa, / sárga, kötött sapkában” – indul azidő és a tudás című vers. Vagy tovább: „cukrozott fánk az idő egy gyerek kezében”. Ha nagyon filozofikusan akarunk fogalmazni, akkor ez a heideggeri létbevetettség. A generációkon át ismétlődő mozdulatokban, az ásónyélre támaszkodásban ott vannak az ősök. József Attila ezt így mondta: „én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen / Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.” Gazos külvárosok, graffitis, gyanús utcák és felásott konyhakertek fölött fúj és süvít itt a metafizika szele.
A kötet legterjedelmesebb egysége a branül szoba- és kórkamerák címet viseli. A pszichiátria zárt osztályán járunk itt, egy vélhetően lelki beteg alkoholistát szólít meg a versben beszélő. A külső, egyes szám második személyű nézőpont egyrészt elidegenít, szenvtelenít, másrészt viszont dialógust is teremt, mivel ez a megszólított „te” a beszélőnek társa, és ő maga is fájdalommal cipeli a másik betegségét. A metafizika itt is nagyon földi, akárcsak a pészméker tojás nélküli csillagot szaggató nagyijában és a földutakon rövidre vágva egység hugyozó angyalaiban. Az egységélmény nagyon is negatív, hiszen a külvilág érzékelése tévképzetekben, gyógyszerek túladagolása vagy azok elhagyása nyújtotta képzelgésekben vagy önveszélyes tettekben egységesül. Az extrakardinális című versben: „kidobálod a fehérneműket az ablakon, /azt mondod, végre esik a hó,/ magadra öntöd a teavizet, azt mondod, nyár van”. A testi kiszolgáltatottság terén talán ez a legszívhezszólóbb egység a kötetben. Képi, metaforikus értelemben mégis ez a legszabadabb is, amikor is a képiség a betegséget és a kiszolgáltatott testet teszi még hangsúlyosabbá. Viszont ezen túl tág birodalmakat is felvillant: a zárt osztály poklában egy-egy pillanatnyi gyerekkort (papírhajó), színekben, formákban tobzódó idillt (plein-art), természeti gazdagságot (biodiverzitás) Miközben – és ez a szívszorító – minden képzelt szabadság csak a zárt osztályon belül marad, a papírhajók a fürdőkádban úsznak, a szitakötőt a függönyből vágjuk ki, és az eső nem más, mint a könny.
Nagy Zsuka verseskötetének az a szándéka, hogy azonosuljon a társadalom legkiszolgáltatottabbjaival, hangot és arcot adjon nekik, önmagában is etikus gesztus. A kötet versei ezen túl sokkal többet elérnek: magának a szenvedésnek, a kiszolgáltatottságnak adnak hangot, amely, mondanunk sem kell, mindannyiunk legszemélyesebb és leginkább közös sorsa.


Nagy Zsuka: Pigment. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2018.