Üdvözöljük Csehovot a 21. században!

Ha nem tudnánk azt, hogy Anton Pavlovics Csehovnak nincs Mikor lesz nyár? című drámája, bizonyára azt hinnénk, hogy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház rátalált az orosz szerző egy elveszett színművére, Barabás Olga rendezésében pedig világszintű premierként elénk tárta a székelyföldi város Kamaratermének színpadán. Ráadásul még úgy is időzítette a produkció bemutatóját, hogy az a történet hangulatának megfelelően jeges, havas áprilisi napra essen, amikor joggal kérdezi meg az előadás téli ruhába burkolózott egyik főszereplője, Mása, hogy: „Mikor lesz nyár?”

Az előbbi feltételezések egy része némiképp igaz is, hiszen a drámává gyúrt szövegek alapja az orosz drámairodalom világszinten legtöbbet játszott 20. század eleji szerzőjének rövidprózája, azonban a történet főszereplői magát a szerzőt is megidézik a játékban: innen lehet tudni, hogy a színpadi szöveg szerzője, mágusa máshol keresendő. De ha már itt tartunk, hadd állapítsam meg: Csehov-nagyságú dramatizálással van itt dolgunk. Szinte hihetetlen, hogy Barabás Olga milyen pontosan rázoommolva ismeri, és számunkra láthatóvá is teszi a csehovi univerzum minden zegét-zugát a Mikor lesz nyár?-ban. Egyben válaszol arra az előadást megelőző 21. századi nézői aggályoskodásra is: miért is kell kiásni Csehovot a hamvaiból, mi olyat tud nekünk mondani ma, amit ne tudna egy kortárs dráma? A válasz sokrétűen igazolja a választás helyénvalóságát. A történet két, éveken át levelező főszereplője, a kispénzű kisbirtokos, Mása, és a folyton levitézlő színésznő, Tánya interakciója egyértelműen a mai virtuális kapcsolatokat idézi meg, amelyek rengeteg érzelmileg túlfűtött szóból és nulla fizikai érintkezésből állnak össze emberi viszonnyá. Ott vannak továbbá a felvonultatott férfitípusok (mert itt mindenik férfiszereplőben felismerünk egy-egy külön jelenséget), amelyek annyira elfoglaltak önnön identitásmeghatározásukkal, hogy közben képtelenek működő viszonyt kialakítani a női társadalom képviselőivel. Mindez pedig azt eredményezi, hogy valódi, következetes, emberséges és fenntartható kapcsolat csupán a levelező nők között alakul ki, amely viszont soha nem töri át a virtualitás bástyáját. A két nem képviselői mindeközben külön-külön világokban szenvednek az értelmes, konzisztens érintkezés hiányától. Ismerős-e mindez a nézőtéren ülőknek? Nagyon is. Legfeljebb azon mélázunk el a teátrum meditatív sötétjében, hogy „tényleg, ezek nem 21. századi találmányok”, és hogy ilyen tekintetben mindannyian csehovi szereplők vagyunk, oroszok egy régmúlt, „kosztümös” időből.

„Jó annak, aki megtalálta a kampót, amire ráakaszthatja az életét” – írja/mondja Tánya, a sokat tapasztalt, szerencsétlen csillagzat alatt született, álmodozó színésznő, akit Korodi Janka formál meg ezernyi színnel. Miközben hahotázunk a nagyon szemléletes megállapításán, hiszen manapság is ugyanúgy keressük azt a bizonyos „kampót”, rá kell jönnünk arra is, hogy mivel vagyunk többek a csehovi időkhöz viszonyítva: a modern kori pszichológiai szakirodalommal. A szakterület kutatásaiból, felfedezéseiből, megteremtett összefüggéseiből a színházművészet is bizton táplálkozhat: úgy mutathat rá jelenségekre, anomáliákra, különböző viselkedésformákra, hogy a néző pontosan tudja, hogy a színházi alkotó mire szeretné ráirányítani a figyelmét, hol van az emberi rövidzárlat, amely bővebb elemzést igényel – a gaslighting jelenségétől a komplex traumára való „menekülő” válaszreakción át egészen a transzgenerációs minták önszabotáló újrajátszásáig.

Na de kanyarodjunk vissza a történethez, amelynek jelenetei a két nő levelezését megelevenítő, vallomásszerű monológok köré épülnek a színpadi jelenben. Rövid intermezzókat látunk Mása házasságából és napi viselt dolgaiból, másfelől pedig Tánya kudarcos szakmai pályájából és kenyérkereső vívódásaiból. Szalma Hajnalka és Korodi Janka nagyon különbözően formálja meg a két előremenekülő – folyton a „háromnővéres” moszkvai útról álmodozó – nőt, akit az Antosának becézett, valamely 20. század eleji rocksztár benyomását keltő Anton Pavlovics Csehov iránti rajongásuk hozott össze. Csupán ez a rajongás rajzolódik ki pontosan, életük minden más eleme át- és újraírható. Bartha József tolóajtókkal átszabható teret eredményező díszlete a történetnek ezt az örök átmeneti jellegét erősíti meg, amelyben megelevenednek a két nő életének fontosabb pillanatai, bennük a meghatározó férfialakokkal. Ezekből az ad hoc férfi-nő duettekből leszűrhetjük azt is, hogy miért a két nő levelező viszonya az az egyetlen kiegyensúlyozott kapcsolat, amely oltalmat és menedéket nyújt számukra. A Mása férjét, Szergejt alakító Kónya-Ütő Bence monumentális alakítása a vidéki bohém neurotikus habitusait önti formába, kiválóan játszadozik a figura örök kiszámíthatatlanságával és az ebből származó vonzerejével. A férfipanoptikumban ott van továbbá Tánya komplexusainak főszereplője, az autoriter zeneszerző, aki Varsányi Szabolcs alakításában napjaink zsarnokoskodó színházi rendezőire is hajaz (kifinomult fricskát sejtek itt Barabás Olga részéről!), láthatjuk a morfiumfüggő fogorvost, aki Márton Lóránt-László alakításában kiégett és talajvesztett egészségügyi dolgozóként szintén hiteles. De ott van a Tányát molesztáló, sivár életű, letargikus tudós, Vorotov is, aki Szakács László értelmezésében lankadó férfiasságát kínkeservek között megélő bántalmazó, vagy a Derzsi Dezső által megformált, férfira csak nyomokban és küllemben emlékeztető széptevő, Misa, aki nem tud Mása húgának és az imádott birtoknak a megmentője lenni, hiszen figyelme és érdeklődése saját személyén kívül egyébre nem terjed ki. Ennek a fajfenntartásra alkalmatlan férfitípusnak egy másik változatát mutatja meg a Tányát babusgató Pavel szerepében Erdei Gábor, akire a „szolgálatos megmentői” egyhangúságon túl nem várnak egyéb babérok… És végül ott van az előbbieket csupán külsőségekben ellenpontozó sármőr, a Kolcsár József által megformált Pjotr, a profi gaslighter, aki Tánya kislányos rajongásán finomította és kísérletezte ki a felszíni kéjelgés felelősségmentes taktikáját, aminek eredménye viszont ugyanaz az elkerülés és távolságtartás, amelyet férfitársai már számtalan formában bemutattak korábban. Ezt a tipológiai seregszemlét Kovács Károly játékos, nosztalgikus zenei hozzájárulása gyúrja zenekarrá, kórussá.

Az imént felvázolt, 21. századi árnyalatokkal láttatott csehovi világban – Barabás Olga által újonnan „előkerített” Csehov-drámában – valamennyi korábbról ismert „összetevő” megjelenik, besűrűsödik: a gyermekkor idill közegét szimbolizáló, pénztelenség miatt árverezés veszélyében lévő birtok és annak női Kerberosza, Mása (Cseresznyéskert), a Moszkvába való utazás képzete a megváltás és új élet kiemelt szuperlatívuszaként (Három nővér), a túlromantizált lelkivilágú, naivan tiszta színésznő (Sirály), a vidéki élet rettentő unalmát elkendőzni vágyó pótcselekvések sorozata (Ványa bácsi). És ami a felsoroltak közül valamennyi műre jellemző, ugyanakkor itt is elmaradhatatlan csehovi zamat: a mindig máshol és másként való létezés ábrándképe, a „jobb élet” betegesen sokat emlegetetett reménye.

Barabás Olga komplex Csehov-élményt nyújt – szövegben és rendezői elképzelésben egyaránt –, még úgy is, hogy a szereplők korabeli ruházata (Nagy Fanny jelmeztervező elképzelése) nehézkesen egyszerűsíthető, stilizálható épp annyira maivá, hogy a „tegnapisága” ne legyen zavaró zönge a jelenkornak szóló üzenet minél teljesebb befogadásában. A produkciónak sok kiemelkedően emlékezetes pillanata van – köztük Tánya szívszorongató-könnyfacsaró, gurgulázó nevetést kiváltó énekes kudarca harkovi primadonnaként, illetve Szergej fűrészen előadott, sziporkázó trubadúrszólója –, azonban nézői szubjektivitásom Mása anekdotaként előadott szarkasztikus családi „teremtéstörténetét” emeli a dobogó legfelső fokára.

Bár magam sem szeretem, ha az előadás megtekintése előtt valaki „szétspoilerezi” számomra a lényeget, itt most mégis vállalkozom egy ilyen kalandra, hiszen a produkció van annyira mélyen színházi, hogy megbír egy ilyen kifecsegést. Mása teremtéstörténete – és az a gyermeki erőkifejtés, amellyel az őt alakító Szalma Hajnalka kínkeservesen megpróbálja láttatni a sztori humoros oldalát – semmiféle emberi meghittséget, bensőségességet nem hordoz. Inkább velőtrázóan szomorú, az utódok tekintetében pedig egyenesen apokaliptikus. Mása szülei ugyanis minden erejükkel megpróbáltak kiszabadulni az érdek diktálta frigyből, együttes erővel, szövetségesekként próbálták meghiúsítani. Aztán diadalmaskodott családjaik akarata, az egybekeltek pedig „bánatukban” szeretni kezdték egymást és gyerekeket nemzeni… Azonban megmaradt ez a történet, a család rezignált alapjainál meghúzódó, elrettentő igazság, a hajdani lázadás emléke, amelyről még ezüstlakodalmukon is szívesen megemlékeztek… Mása saját teremtéstörténetét bemutató monológja végén még kicsit elidőzik az átható, nyilalló fájdalom. Én ennek az érzésnek a valószerűségéből, nyerseségéből magammal hoztam egy darabot a sepsiszentgyörgyi Kamaraterem nézőteréről.

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Mikor lesz nyár? Írta és rendezte: Barabás Olga. Szereplők: Szalma Hajnalka, Korodi Janka, Márton Lóránt-László, Varsányi Szabolcs, Kónya-Ütő Bence, Szakács László, Erdei Gábor, Kolcsár József, Derzsi Dezső. Díszlettervező: Bartha József, jelmeztervező: Nagy Fanny, zene: Kovács Károly, ügyelő: Veress Zsóka, súgó: Kis Katinka.

‍