.svg)
Răzvan Botiș
Hogy le ne essek
(Să nu cad)
Nyugodjon meg
végre
a kozmosz
nehéz keze
öt ujjával
melyek évszázadok óta
esnek csendben
a földre.
Nem én vagyok
az aki döntött
a dolgok állapotáról.
A létezés semmi-volta
megérint
az álomban maradva mindenkor.
Ő a szál
amely a mához köt
és nem hagyja
hogy leessek.
Most
(Acum)
Miután megengedtem magamnak
hogy módszeresen
bepólyáljam
lelkemet és szivemet
az olvasás szemetével
most szépen
kinyújtva fekszem
egyedül és megkékülve
es csepegek ebben az éjszakában.
Cseppről cseppre
A megfertőzött rétre.
Csak a homlokom
ráncosabb.
Csak a bokáim
Véresebbek.
Éjszaka
(Noapte)
Ez az éjszaka is
(mint megannyi más)
eltelik
a kezemmel
mely elhatározta, hogy írjon
nyitva
szemem
de papírlap nélkül.
Jó, nagyon jó ez
hiszen bármit írnék
bármit foglalnék
a papír ketrecébe
a következő pillanatban
már emlék.
A fekete láb
(Piciorul negru)
Az éjszaka
fekete lába
mellemre tapos
egész testemre
teljesen befed.
Becsukom a szemem
És megpróbálok védekezni
Nem-nézéssel,
Óvni magam.
Rám nehezedik
az éjszaka fekete lába.
Úgyu érzem,
Hogy kiáltok, üvöltök,
A szavak révén keresem a segítséget.
De minden eloszlik
A feketeségben.
Minden nap
(Fiecare zi)
A napok
mint az emberek
vagy a növények
megöregednek
elhervadnak
elszáradnak.
Mi a szellem?
Mi a test?
Mindegyik nap öreg
Mindegyik nap várja a halált
A szív csak gyertyatartó
csak a fájdalom
harangja!
Puszta tény, az élet
(Fapt pustiu, viaţa)
Sötét tekintettel
sötétséggel telt
szájjal
nézem
a jövő
sápadt húsát.
Megöregedett tekintetű
élet-adó vagyok,
megfeketedett mosollyal
látom
milyen puszta tény
az élet.
Miről beszélek
(Despre ce vorbesc)
Azt hiszem hogy átléptük a képzeletbeli vonalat,
a kijelölt látóhatárt,
és egy sötétfehér
világban vagyunk
amelyben mindenki és senki
verset ír,
nem olvas,
énekel,
különösen
egy csodálatos
fejhangon énekel.
Lehetséges-e
áthatolnunk a képzeletbeli falon
mit láthatatlanból,
anyagtalanból és érinthetetlenből emeltek,
félelem-
fagy- és éhezés-falon,
beteljesületlen vágyak falán
e sötétfehérbe.
Mögötte, senki sem kérdezi,
rémülten ráng
fuldokol az ember kit mindenki elfelejtett.
Minden fal:
a ház is, az ég is, az almafa is
a fal mögötti kertben.
Falak az emlékek,
amelyeket
az elmult évek szatyraiban hagyok
egy immár ismeretlen nyelven.
Fal – a szülők intelmei
de az összes érintés is.
A fal, amit mi emeltünk magunkban
hogy ellene szegüljünk
annak aki a ház alőtt,
az utca végében,
a város kijáratánál áll...
A halál fala.
A jövő is fal
a meggyengült pupillákban,
a megöregedett pulzusban
mindabban amit gondolok.
Csak a szó
ami feltétlenül viseli
az igazság magját,
az lehet a menedék.
Mert a fal is
csak szó,
nem?
Helyettem
(În locul meu)
Szürke
selyemlepedőkön
alszik az élet a helyemen.
Kezei
gyűrik a párnát
kiáltanak és sírnak.
Egyre lassabban
egyre ritkábban
fésüli fekete tincsét fekete vízzel
mossa az arcát.
CSORTÁN FERENC fordításai
Ileana Ursu (Nagybecskerek, 1954), költő és műfordító, a Vajdasági Irók Egyesületének tagja. Újvidéken végezte jogi tanulmányait. Két gyermeke van. Milan Nenadić, jeles szerb költő felesége. Első verseit a pancsovai Libertatea közéleti és kulturális hetilap közölte az 1970-es években. Több román és szerb nyelvű verseskötete jelent meg. Rendszeresen fordít román költőktől szerbre és fordítva. Jelentős szerb és román irodalmi díjakban részesült.
