Versek

Amalia Crișan: Parasztház

a szerelemről

lyukak egy befőttesüveg tetején

első bagatell

jéghideg cukros lötty

a tenyér izzad mégis hideg

reccsen valami tőlem független

hirtelen eresztek majd szivárgok tovább

a szerelemről

nem vagyunk tökéletesek, sem együtt

második bagatell

ez már nem ugyanaz a reggel

csak kényszerű elindulás

lefedett befőttes üveg a táj

nem az a csepp folyik végig a tarkón

az epe felforr zihál a máj

a szerelemről

lenkötélen hintázunk: száradó ruhák

harmadik bagatell

szén oson, hajló mélyben

pusmog hogy ne élesen kelljen

mi vissza-vissza előre

lendültünk ahogy inga építkezik

megvolt ez is rájöttünk mi jön

hogy így is tudunk –

elkezdjük amit valaki abbahagyott

cím nélkül

1.

araszol az úton

kibicsaklik bokája

tördeli ujjait

motel a láthatáron

tört fény az ereszen

neonok pislákolnak –

félfeliratok

madarak melegednek mögötte

testrészeit hullatja

hüllőmód vedlik a magány

kifordult tüdő a pánik

araszol utcahosszat

az ego elszórja szöveteit

2.

hátsó helyiségben

egy öltözőben

majd a raktárudvaron

ahol nincsenek kamerák

nem követi vissza

senki a letelt perceket

itt árok nélkül is

elszigetelődhet bárki

egybetartanak

az acélhálók

karton halmok takarnak

3.

egy macska figyel

rezzenetlenül

amíg hátat nem fordítasz

nem mozdul ő sem

a megfelelő pillanatot várja

a helyedbe lép

és eltűnik a nejlonok közt

valamikor 2000 után

megrepedt újra az ég

láttam azt a keskeny rést

évekig

esett belőle az eső

gyéren

amikor a nap sorvadásnak indult

mintha menstruált volna az atmoszféra

a boltozatról levált a felhők sűrű hálózata

azelőtt hittük hogy a világot

meg kell váltani

















de ez a hullám is megtört

nem is volt

pár tócsa csak

tükörjégen szűz hó

és újra megreped

narkisszosz felismerése

1.

általad lettem és már

tükörkép sem kell

hogy megnevezzelek –

semmi közöm hozzád

de ha nem vagy nem vagyok

2.

nem hívtak mégis itt elvoltam

vártalak hogy mégis el máshova

de akárhová mentem

maradtam én egy darabig

egy ideje próbálok eképpen lenni: te

az idő pedig lassan ejt

de rutin a zuhanás és ösztön

a zuhanásnak meg ugyanúgy cinkosa vagyok

ahogy az emelkedésnek:

mindig a felszín irányába

rutin

volt valami átláthatatlanul egyszerű abban,

ahogy a tekintet nekidőlt a horizontnak. és most is.

persze – mint mindig – tovább bonyolódtak a szálak,

hogy végül ugyanoda lyukadjunk ki: valaki folytatásába.

néztük, ahogy a forgalom egyszerre feszül északnak és délnek,

majd keletnek meg nyugatnak, és vissza.

szemközt vicsorogtak a régi, látszólag lomha gyárak;

este csak a villamosok utolsó fordulója – semmi különös.

metafora

amikor visszanéz rám a tükörképem, sosem érzi úgy,

mintha más bámulna rá. pontosan tudja, hogy én vagyok.

de elgondolkodik: ha fokozatosan jelennék meg előtte,

akkor ez milyen sorrendben történne.

talán előbb az erek, az agy, a hús.

a porcok, a koponya, a bőr.

a szemgolyó, a retina, a pupilla.

a szempilla, a szakáll, a haj,

és további élettelen létezők.

vagy előbb a csempe, a vécétartály, a kád széle.

ezeket követné a szőrzet meg a haj.

a koponya és társai csak ezután. vagy

ha már az élettelen létezők is számításba jönnek,

akkor talán a hiánnyal kellene kezdődjön

az egész, mert végül a hiány, ami összetart.

akkor előbb a repedések a vécétartályon,

a csempéről lehullott darabok nyoma, a pupilla,

az ajtóról lepattogzott festék után hátramaradt foltok.

és ha az ajtót nyitva hagyom,

önmaga hiányát mutatja.

bár a hiány végül is nem a nemlét,

hanem a valami nemléte.

így tűnödik, miközben észre sem veszi, hogy üresen állok

előtte – nem látja senki, azaz értelemszerűen nincs,

azaz van, és nem csak mint fogalom.

időpazarlás

a letűnt épületek állnak

ahogy az idő egyenesei és görbéi

haladnak egymástól függetlenül

vagy esetenként metszve egymást

sokasodnak

néhol pár kunyhó máshol

lakótelepek városok országok

bankokkal zálogházakkal börtönökkel

állnak a víz alatt

bizonyos mélységekig még a fény is elér

akár egész városrészeket de a börtönök az alámerülést

követően villámgyorsan kezdenek elszigetelődni

a látható és láthatatlan világ elől egyaránt

a börtönök állnak

az őrség ottragadt riporterek

látogatók anyák gyerekek

nem engednek ki senkit

nem keresnek senkit

narkisszosz búcsúja

nem repülhetek el süllyedni is képtelen vagyok

égni sem tudok olvadok mint próbababák

bezárva pusztulok ebben a cellában:

rácsok nincsenek

de homokból még koszorút

porból még testet

műanyagból anyaméhet

lassan mozgok egy hatalmas gépben tükrök

jönnek szembe nem találom ki vagyok

Gothár Tamás: 1995-ben született Csíkszeredában. A kolozsvári BBTE bölcsészkarán hallgat magyart és spanyolt.

‍

Amalia Crișan: Parasztház

a szerelemről

lyukak egy befőttesüveg tetején

első bagatell

jéghideg cukros löttya tenyér izzad mégis hidegreccsen valami tőlem függetlenhirtelen eresztek majd szivárgok tovább

a szerelemről

nem vagyunk tökéletesek, sem együtt

második bagatell

ez már nem ugyanaz a reggelcsak kényszerű elinduláslefedett befőttes üveg a tájnem az a csepp folyik végig a tarkónaz epe felforr zihál a máj

a szerelemről

lenkötélen hintázunk: száradó ruhákharmadik bagatell
szén oson, hajló mélybenpusmog hogy ne élesen kelljenmi vissza-vissza előrelendültünk ahogy inga építkezikmegvolt ez is rájöttünk mi jönhogy így is tudunk –elkezdjük amit valaki abbahagyott

cím nélkül

1.araszol az útonkibicsaklik bokájatördeli ujjaitmotel a láthatárontört fény az ereszenneonok pislákolnak –félfeliratokmadarak melegednek mögöttetestrészeit hullatjahüllőmód vedlik a magánykifordult tüdő a pánikaraszol utcahosszataz ego elszórja szöveteit
2.hátsó helyiségbenegy öltözőbenmajd a raktárudvaronahol nincsenek kameráknem követi visszasenki a letelt perceketitt árok nélkül iselszigetelődhet bárkiegybetartanakaz acélhálókkarton halmok takarnak
3.egy macska figyelrezzenetlenülamíg hátat nem fordítasznem mozdul ő sema megfelelő pillanatot várjaa helyedbe lépés eltűnik a nejlonok közt

valamikor 2000 után

megrepedt újra az égláttam azt a keskeny rést







































évekig



























































esett belőle az eső







































gyéren































amikor a nap sorvadásnak indult



















mintha menstruált volna az atmoszféraa boltozatról levált a felhők sűrű hálózata

















azelőtt hittük hogy a világotmeg kell váltani

















de ez a hullám is megtört
















nem is voltpár tócsa csak
















tükörjégen szűz hóés újra megreped

narkisszosz felismerése

1.általad lettem és mártükörkép sem kellhogy megnevezzelek –semmi közöm hozzádde ha nem vagy nem vagyok
2.nem hívtak mégis itt elvoltamvártalak hogy mégis el máshovade akárhová mentemmaradtam én egy darabigegy ideje próbálok eképpen lenni: teaz idő pedig lassan ejtde rutin a zuhanás és ösztöna zuhanásnak meg ugyanúgy cinkosa vagyokahogy az emelkedésnek:mindig a felszín irányába

rutin

volt valami átláthatatlanul egyszerű abban,ahogy a tekintet nekidőlt a horizontnak. és most is.
persze – mint mindig – tovább bonyolódtak a szálak,hogy végül ugyanoda lyukadjunk ki: valaki folytatásába.
néztük, ahogy a forgalom egyszerre feszül északnak és délnek,majd keletnek meg nyugatnak, és vissza.
szemközt vicsorogtak a régi, látszólag lomha gyárak;este csak a villamosok utolsó fordulója – semmi különös.

metafora

amikor visszanéz rám a tükörképem, sosem érzi úgy,mintha más bámulna rá. pontosan tudja, hogy én vagyok.de elgondolkodik: ha fokozatosan jelennék meg előtte,akkor ez milyen sorrendben történne.
talán előbb az erek, az agy, a hús.a porcok, a koponya, a bőr.a szemgolyó, a retina, a pupilla.a szempilla, a szakáll, a haj,és további élettelen létezők.vagy előbb a csempe, a vécétartály, a kád széle.ezeket követné a szőrzet meg a haj.a koponya és társai csak ezután. vagyha már az élettelen létezők is számításba jönnek,akkor talán a hiánnyal kellene kezdődjönaz egész, mert végül a hiány, ami összetart.akkor előbb a repedések a vécétartályon,a csempéről lehullott darabok nyoma, a pupilla,az ajtóról lepattogzott festék után hátramaradt foltok.és ha az ajtót nyitva hagyom,önmaga hiányát mutatja.bár a hiány végül is nem a nemlét,hanem a valami nemléte.
így tűnödik, miközben észre sem veszi, hogy üresen állokelőtte – nem látja senki, azaz értelemszerűen nincs,azaz van, és nem csak mint fogalom.

időpazarlás

a letűnt épületek állnak
ahogy az idő egyenesei és görbéihaladnak egymástól függetlenülvagy esetenként metszve egymástsokasodnak
néhol pár kunyhó máshollakótelepek városok országokbankokkal zálogházakkal börtönökkel
állnak a víz alatt
bizonyos mélységekig még a fény is elérakár egész városrészeket de a börtönök az alámerüléstkövetően villámgyorsan kezdenek elszigetelődnia látható és láthatatlan világ elől egyaránt
a börtönök állnak
az őrség ottragadt riportereklátogatók anyák gyerekeknem engednek ki senkitnem keresnek senkit

narkisszosz búcsúja

nem repülhetek el süllyedni is képtelen vagyokégni sem tudok olvadok mint próbababákbezárva pusztulok ebben a cellában:
















rácsok nincsenek
















de homokból még koszorút
















porból még testet
















műanyagból anyaméhetlassan mozgok egy hatalmas gépben tükrökjönnek szembe nem találom ki vagyok


Gothár Tamás: 1995-ben született Csíkszeredában. A kolozsvári BBTE bölcsészkarán hallgat magyart és spanyolt.