No items found.

Versek

XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 19. (729.) SZÁM – OKTÓBER 10.

Jason Martin munkája.


Élet az erdőben

(Elämää metsässä)



A nyolcvanas évek elején Stockholmban laktam, a Söder negyedben

Emlékszem, egy reggel hogyan szálltam fel a buszra munkába indulva az Odenplanra

Gyönyörű napfényes reggel volt

A buszon David Thoreau Élet az erdőben című könyvét olvastam

Az Odenplanon leszállva kerestem egy telefonfülkét, és

felhívtam száz méterre levő munkahelyem bejelenteni, hogy beteg vagyok

Az volt az érzésem, ha bemegyek dolgozni egy ilyen szép napon

biztosan lebetegszem


Megállás nélkül

(Meillähän meni siis lujaa)



Az életünk bizonytalan volt

mindent gondosan és többször használtunk

kerékpárokat halásztunk a csatornákból

szanálásokról tűzhelyt szereztünk

zöldséget, gyümölcsöt a délutáni piacokról

középkorban éltünk, intenzív sötétségben

amiben a világ összes lehetetlen fűszere jelen volt

őrült illatok és szagok

torz épületek és galériák

ahonnét tapogatva vezettük ki magunkat

hangtalan dalt dúdoló nők simogatták nem-létemet

jól éreztem magam

izzó puskaporos hordóban laktam

a szív súlyos ütései dörömböltek


Non serviam a horizonton táncoló tüzek

sokunkból kioltották az életet

félbemaradtnak hirdettem magam

nehéz emlékek és elveszett napok

tartottak ébren,

a lovak gazdájuk nélkül tértek haza

és a napfelkeltében

úgy látszott egyre több és több ember

dönt rekordot a pokolban


késésben voltam lekéstem erről, arról

a nap felkelt, és már le is szállt

tőlem függetlenül

becsavarodtam mint egy menekülő orsó

bőröm feltérképezhetetlen térkép volt

lehetetlen ígéret

senki sem birtokolt engem

bluest ütő toronyóra voltam

7 percig kávéstermosz

7 napig irányítótábla

7 hétig feküdtem egy galéria koporsójában

7 hónapig fekete talárban jártam

7 évig megállás nélkül meneteltem

minél többet tudtam, annál kevesebbet értettem


bizarr sorsunkat kevesen úsztuk meg élve

egyesek halálba

mások börtönbe vesztek

megint mások anyagosok lettek

keresztbe feküdtek az országúton

néhányunk megházasodott

kompátkelőn dolgoznak

vagy valami hasonló…


közel voltam a halhatatlansághoz

az iható fény kelyhembe volt

de a világot elzárták előlem vagy azt amit

ők annak neveztek

kizártak játékukból

feleslegesnek tartottak,

mint egy kinyithatatlan könyvet

csak az állatokra emlékeztető emberek iránt éreztem melegséget


Einsteigen in eine andere Republik

Nekem Mefisztó-lelkiismeretem van


Körözést adtak ki ellenem

közönnyel vádolnak

gúnyolódással

komolytalan vagyok a bírósági tárgyalás alatt

némán állok

a hullámzó város remegő árnyéka

bebörtönöz kővé dermedt méhébe


Afrikát bezárták

Dél-Amerikát napalmmal égetik

A rák partra szállt Ázsiában

Jim és Sid elhantolva

Éva kurválkodik

Die gute alte „Wirklichkeit” ist nicht mer.


A test feladja a hazát

a határokat lezárják…

szétoszlok mindenfelé

az utolsó mestermű vagyok

az utolsó felvonás

amibe a közönség belepusztul

a vírus beszabadult a palotákba

a hátsó termekben szétosztják a hatalmat


„ilyen az emberi szív”


Úton

(Matkalla)



A múlt nem a szerelmek emlékeiből születik

hanem a lehetőségek hiányából

az utazás sokszínű

kényelmetlenség

kávézókban

ahol mindenki egyforma képeslapokat címez

pénztárcáink szemforgatók fókuszában

mint egy neorealista filmben

a múlt szerződés

ragasztószalag, a hiány nyelve

ahonnét senki sem lát engem

a teraszon vagy az ablak mellett az asztalnál

kanállal a számban flörtölök

egy lánnyal

„madarakat etetünk napról napra hétköznapibb módon”

pillantása nem érinti tekintetemet

nem lát engem de lábával érzi

amikor írok remeg az asztal



Észrevétlen ének

(Vaivihkainen laulu)



Épp hogy kiléptem ebből a világból

imádtam belehalni

nem olvastam többé híreket

túl büszkének éreztem magam

megelőzve koromat

nyitott szemmel ittam kávém


Egy pillanatra azt hittem

más is vagyok

mint céltalanul kóborló

kozmikus csóró,

más is mint

görcs rángatta sztrobofények villódzó lángjaiban

táncoló vad szellem

kéreghajónak képzeltem magam

sziklamélyedések esővízmedencéjében

liánokat vágó borotvának

áthatolhatatlan őserdőben

töltött fegyvernek

mexikói sörbár mészfalára akasztva

Karthágó föld alatti könyvtárának szabadpéldányait másoló

harmadik nemzedékének

kihalt dogon törzs kutyaisten leszármazottjának

Wagadugun parti kaszinójában

robbanó royal flushal kezében

hipnopolitikus ügynöknek képzeltem magam

az állat és embervilág megmentőjének

a fehér ember uralmától

lecsúszott de jól fizetett magándetektívnek

nyomozva Irán föld alatt cirkáló távvezérlésű bérgyilkosai után

Bin Laden tanítványának

bombákat helyezve a Kashmiri Nemzeti Múzeum termeibe

kitörölve a 600-as évet

századelő pétervári utcagyerekének képzeltem magam

akinek kiutalást ígértek

lengyel széntörmelékre a jövő hétre

Rimbaud-és Majakovszkijnak

fél kocsmát betöltő lábatlan táncosoknak

Astuva-szoros lógómellű vadásznőjének

hím medvével lábai közt

Nők városának sikátoraiban bolyongónak

akinek olaszul szinkronizált hangja van

magányos farkasnak

a Nyugati-part kojotéjszakájában

kígyóbőrgerincű vadőrnek

táncoló elefántok szavannáján

éhes pumának hegyekről törzset követve

ösvényt átszelő mesternek

mélységiszonyban szenvedő kötéltáncosnak

a Vörös Tér felett

epileptikus borotvaélezőnek Betlehem zsidó negyedében

holdhalász arcú mihasznának

szemeiben szökőkútforrások isteni bágyadtságával

vak óraművesnek kinek rögeszméje eltüntetni

a perceket és másodperceket

és az egész Jézus utáni időszámítást

és azt képzeltem, hogy a halál nem létezik

égberobbanó szélnek gondoltam magam

lángoló égő könyvnek

mezítláb sétálva át a Szaharán

alámerülve sós tavak közepébe Mongólia feltérképezetlen hegyeiben

és azt képzeltem

hogy képes vagyok elnémítani a szavakat

melyekkel különböző tanácskozások üléseit húzzuk

elképzeltem az életet

mielőtt megérkeztünk volna

a földre ami nincs többé

elképzeltem Őt táncolva

arca holdfényben fürödve

partjain hullámveréssel

mint a menny lassú lépcsői

a fuvolazenét

és a mezítelen lábakat

a homokóraparton

megálltam

lapos köveket úsztatva


észrevétlen ének elveszejt engem

észrevétlen ének elveszejt engem

észrevétlen ének elveszejt engem



Ima az úrhoz

(Herran rukous)



Uram akinek ezer neve van

és millió arca

Allah Jehova

és az összes prófétád

Mohamed, Jézus, Gautama

vedd el tőlem a keserűség nyelvét

csendesíts el

takard el szomjazó szemem a pusztaság homokja elöl

fékezd meg imám, ahogy megfékezted azokat is akik ellened imádkoztak

csillapítsd le remegő nyugtalanságom

ahogy lecsillapítottad azokét is, akik ellened lázadva téged nyugtalanítottak

az én lázadásom nem szent

és nem is isteni

nagyon is földi, rögös

fájdalmas lázadás ez

evilági

úgy mint az éhség és a halál

is evilági


Ó Uram

a te arcnélküliséged

kezd fárasztani engem

nyugodj békében ahogy a mongol traktorok nyugodnak csapágyaikon

ahogy az állatkertben nyugszanak az oroszlánok

értesz engem Uram?

nem értesz


Te határtalan vagy de én határos

ahogy a mi emberi világunk is határos

határainkon vámosok szedik el pénzeinket

és a határőrök civilekre vadásznak

de ez mind ismerős Neked

hallom hogyan nevetsz rajtunk

de nincs bátorságod hangosan nevetni

mert félsz tőlünk Uram

mert félsz mindentől

amit teremtettél

félsz ettől a fékezhetetlen óriásra nőtt szörnytől

amit képtelen vagy többé terelni

ahogy saját népedet sem vagy képes terelni

akik fejetlenül rohangálnak most Sinain

tudod Uram

ezek most egymás ölik


a háború istenévé váltál

Uram, ez volt a Te akaratod?

vagy mindent félreértettél

biztos mindjárt azt mondod

hogy nem szabad tegeznem Téged

és azt is, hogy eljött az idő

amikor a kiválasztottak beleülhetnek a fény ölébe


de Uram

ezt a zsoltárt hallottam már régebben is

az is a Te akaratod volt

hogy elválasztod a korpát a gabonaszemtől

a bolondot felakasztod

a többit meg leitatod

olyanok kezébe adva fáklyád

akik képesek tüzükkel

a szegényt vakká

a bölcset aggastyánná változtatni

ez is a te akaratod volt Uram?

vagy én értettem félre mindent?

lehet hogy bátorítani akartál minket

összegyűjteni elveszett helyekről

egy jó kis kártyatársaságot


Fullal Hirosimától Auschwitzig

Pókerrel Auschwitzitól Hanoiig

Színsorral Hanoitól Bagdadig

Royal Flush, mint Pokol Angyalainak sírkövei


De Uram

a Jokert eldugtad előlünk


Oké oké behunyom szemem

a szenvedés nemesít

a szenvedés nemesít

a szenvedés nemesít

így zarándoklom

a rossz lelkiismeret terhével

nyomomban az éhség követ

halál a sarkamban

utazásunk kemény, úgy legyen

utunk fáradságos, úgy legyen


Valahol valaki valamikor eldöntötte

hogy mi nem bírjuk elviselni az igazságot

valaki ránk hagyományozta ezt a bűntudatot

agyzsugorítóink éjjel nappal

recepteket töltenek ki

a bürokraták könyvjelzőket dugdosnak közéjük


Szállj le uram a hintóról,

igyál egyet a boromból,

inc pinc lőrinc

te vagy oda kint



VÁLY SÁNDOR fordításai



J.K. Ihalainen 1957-ben született Finnországban, Tamperében. Költő, műfordító, kiadó, nyomdász és performer. 1978-tól 2016-ig 35 verseskötete jelent meg. Finn, angol, dán, svéd, norvég és francia nyelvre fordították le műveit. Költészete mellett tudományos és ismeretterjesztő munkával is foglalkozik. Élő előadásai erős ritmusú hipnotikus performanszok, zenével és filmmel kísérve. 2003-tól művészi rendezője a tamperei költői fesztiválnak.



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb