Versek

Ionel Mihai munkája

Aztán megint

           az ember akkor nő fel amikor

           elfelejti amit gyerekkorában tanult

           (hogy nem kell félni a sötétben meg ilyenek)

hogy az egy nem csak önmagával osztható

s pláne nem a semmivel

hogy mennyibe kerül a másfeles vörös

s hazáig a zacskó hogyan ütődött a sípcsontjához

mert csak azt lehetett nézni máshova nem tudott

még azt is elfelejti hogy a csóka vére milyen színű

volt amikor áthajtott rajta a rózsaszín tricikli

s az íze a murokfőzeléknek másodszorra sem volt jobb

amikor visszaöklendezte

leköpdösték a táskáját és rugdosták és egymásra

dobálták a kabátját és azt kiáltották

most már te is leprás lettél mint ő

és a lány két napig nem ment iskolába és egy másik

lányt a kenyérbolt előtt pofozott fel majdnem

egy felnőtt nő aki még csak nem is az anyja volt

s hogy nem mert szólni senkinek pedig látta

kik dugtak petárdát a galamb csőrébe és seggébe

ezt is mind elfelejtik

ahogy azt a fiút is aki a kazánház udvarán beszorult

a húszcentiszer négyméteres vascsőbe egy fél napra

és utána már nem hitte el hogy nem kell félni a sötétben

s hogy két évre rá a balatoni nyaralásnál takarta el

a nap a holdat teljesen és pont olyan kerek volt és

pont csak annyi látszott de már megint lefele

kellett nézni akkor inkább mert mindig minden

visszajön ahogy a murokfőzelék is és aztán elfelejtik

és megint

mert ugyanazt a sípcsontot rúgta meg finoman

a nagyapa amikor megkérdezte hogy ott laknak-e

a cigányok pedig rajtuk kívül a szekéren még csak

Toldi volt legalábbis ő mindig így képzelte Miklóst

de olyan is volt hogy képzelődni felejtett el például

amikor azt kérdezték hogy ki törte be az ablakot

őt pedig akkor nem csak majdnem pofozták fel

és még kérni is kellett ha nem akart kettőt kapni

és azt az egyet is elfelejtik

a saját vére pedig pont olyan színű volt pont olyan

vörös amikor felhorzsolta a térdét focizáskor

„legalább a kapuba állt volna ha már dagadt”

pont olyan volt csak nem pont ott fájt

és akkor a torkába is úgy szorult be valami

amit aztán megint annyiszor felejtettek el

amikor pedig azt hitte hogy sikerült végre lenyelni

vagy kiköpni legalább akkor már megint feszít

mindig ugyanúgy

Gunoi

Évekig hittem azt, hogy valójában így hívják,

amit mond, az a neve, csak ennyit tud mondani,

és csak ott, a küszöbön toporogva, míg anyám

az ajtó háta mögül kotorta elő az üres üvegeket,

hogy azokat is a zacskóba tegye. A szabadon maradt

kezébe végül száraz kenyeret vagy aprót nyomott.

Anyám azért más volt, bizonyos szempontból

viszont hasonló, csak ő attól volt idegen sokszor,

hogy nem csak a munkában, hanem otthon is

leltározott, ami viszont azért volt cseles, mert

úgy engedett ki sokat, hogy a legkényesebb és

-fontosabb portékákat éveken keresztül a szájában

rejtegette, csombolygatta. Pedig a küszöb két

oldalát világok választották el, mint a felfedezett

és a fel nem fedezett űr, az előbbiről is csak annyit

tudunk kb., hogy már fel van fedezve. Ja, és van ott

még esetleg egy-két jelzőfény is, ami mindig túl későn

érkezik meg. Mégis csak az a naiv mosoly hiányzott nekem

mindig anyámról, de hát nincs mit ezen csodálkozni,

az is a küszöb túlsó felén ragadt minden egyes alkalommal.

S hogy még mi, azt se tudom meg már soha, s kérdezni

is csak innen bentről tudok. Ő viszont mindig kintről

tette, mintha a hangsúlyt mindig felvitte volna

annak a szónak a végén, amit sokáig a nevének

hittem, pedig azt se tudtam, hogy mit jelent.

Kontrajáték

az elején nem volt kormos az ég alja

strandlabdák csobbantak és szépiára

koptatott napozóágyakról nézték

de nem látták hogy mintha egyre csak

beljebb gázolna oda ahol a kacsák

már nem műanyagból vannak de a víz

a szájába csapott pedig az apjának

ott csak derékig ért volna ha még

az alsóját otthon lecseréli ő is hogy ne

ezen múljon el végül majdnem a fia

de azt se gondolta volna senki hogy

az árvaságot még választani is lehet

magyarázat meg végképp nincs erre

csak több száz méteren keresztül ez a

sekélység ilyen tavak is csak itt vannak

ebben az idegenségben amit otthonnak

is lehetne akár egyesek szerint nevezni

pedig pont annyira volt csalódás hogy

be lehetett gyalogolni a közepéig mint

amennyire végtelennek tűnt a partról

akkor mentették ki amikor már kifele

tartott mert a gumimatracok között

hullámokat vert végre a pánik és

olyasmire gondolt közben hogy

ide is csak ez az egy út vezethetett

amit ott kint már nem értenének meg

még ha annyi mondatot mondana is erről

ahányat lépett amire különben úgysem

lesz idő mert közeledik a vihar

olyankor pedig már indulni kell

Benke András 1991-ben született Székelyudvarhelyen. 2013-ban a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakán szerzett diplomát. Jelenleg ugyanitt a Hungarológiai Doktori Iskola magyar irodalmi alapprogramjában vesz részt. A szem online irodalmi és társadalmi folyóirat tanulmányrovatának szerkesztője.

‍