Versek

Viorel Cosor: Fészek 5

Történések

I.

Megyünk az utcán

sorban egymás után

hangtalanul

Csöndné csemetéje

bömbölni tanul.

II.

Nyílik egy ablak

csukódik egy ajtó

valaki elment

valakit várunk

az időnek dőlünk

mindig háttal állunk

III.

Emlékszel még a rózsákra

kisasszonypapucsra

oroszlánszájra?

Virágoskert egy régi

ház mellett

emléke nálam ...

félig még benned...

IV.

Bizalmad hamar utol ér

majd megáll szívem közepén

fehér botod koppan a földön

fölemelhetném van hozzá közöm?!

V.

Szerelem –illúzió

illúzió-infúzió

sietve adagolják

átjárja mindened

kábultan fekszel

s nincs már ingered

Portré

Eszembe jutottál megint anyám

kalapos portréd nyári délután

azt a képet őrzöm az a kép te vagy

mosolyod kislányos zavartságod

derű géze mögött szomorúságod...

Megérzés

Nem voltam jó passzban aztán

haza mentem az üres lakásba

és arra gondoltam hogy szeretni foglak

amikor megérkezel felsőfokon vagyis nagyon

de nem sikerült mert csak elfogadni tudlak

szeretni úgy nem ahogy a romantikus filmekben

teszik a mindig gyönyörű ápolt nők és a

kifogástalan modorú jóképű férfiak

szeretem nemszeretem szeretem nemszeretem

inkognitóban át a lelkeden...

Állomás

Valami elmúlt végérvényesen,

sebhelye itt virít a szívemen.

Nem fáj, már nem is sajog,

újrafáslizzák mégis angyalok.

Minden csak lenge ruhás álom,

átlibben, lásd, a világon...

Mi marad a nyomában?

Izzadt párnák az ágyban.

Rivaldafényben rám vár a porond:

bohóc vagyok vagy csak bohóckodom?

Ezen töprengek, gondolkodom,

mielőtt lassan elkárhozom.

Csend

Bennem ül a csend

velem született

s ha majd meghalok

kimenekíti belőlem

az utolsó szemvillanás.

Villamosút

Csilingel a villamos, suhan velem

a város kopott, lehangoló terein át

a kora reggeli félhomályban.

Mindennapos út ez,

emlékeztet az elmúlásra,

az ismeretlenre, a szokatlanra,

arra ami még rejtély és csupa sejtelem.

Kibámulok az ablakon,

látom az álmosan téblábolókat

vagy éppen sietőket...

Hova tartunk, meddig és miért?

A következő megállónál kiszállok,

pedig még szívesen ülnék a villamosban,

csak úgy mint a puszta létezésben,

nem a hétköznapiban,hanem

az általános emberiben,

a halandóéban, akiben a várakozás

tartja ébren a lelket és soha nem a megérkezés.

Csilingel a villamos, suhan velem,

öröklétben mindig ideiglenesen?