Vihar után

A tisztáson álló öreg bükknek egészen a lombja sűrűjébe másztam, hogy legyek csak jó magasan, onnan néztem, egy ághoz lapulva, ahogy a szürke viharfelhők gyülekeztek a láp felett. Közben itt-ott fészkeket kerestem a pillantásommal, van-e közöttük olyan, amit könnyedén leverhet a vihar. Sok gallyat végigpásztáztam, de egyen sem találtam még a nyomukat sem. Két odúra ugyan ráakadtam, a lakóikat azonban nem kellett félteni, tudtam, amíg a fa áll, földindulás sem riasztja ki őket onnan. Az öreg fakopáncs épp az arcom mellett rebbent el, ahogy csőrében hangyalárvákkal visszatért a fiókáihoz. Újra felpillantottam az égre, a fekete felhő mint egy kiömlött tintafolt terjeszkedett az égen, én pedig lassan ereszkedni kezdtem. Az alsó ágak között álltam meg újra, teleszívtam a tüdőm a vihar előtti fülledt levegővel, a fa törzse szinte szikrát vetett, ahogy megszorítottam. Hirtelen egy alakot pillantottam meg odalent, sietős léptekkel vágott át a tisztáson. Azonnal felismertem, Grigore volt az, a Fekete Esztenába való, Valér barátja.

– Grigore! Hé, Grigore! – kiáltottam le neki, s egy ugrással már lent is voltam a fa alatt, épp előtte. Grigore magas, vállas férfi volt, valósággal fölém tornyosult, ahogy homlokráncolva méregetett.

– Hát te?

– Mondd csak, Grigore – kezdtem halkan. – Járt mostanában egy fiatalasszony Valérnál, odafent a havason?

Grigore szeme két obszidiáncsíkká szűkült.

– Nem szólhatok semmit Valérról – suttogta. – Nem akar látni téged többé.

– No, jól van – sóhajtottam. – Legalább megmondanád neki…

– Nem! – szakított félbe Grigore rögtön, s nyomatékul a földre koppantott szépen faragott pásztorbotjával. – A kegyelmes Istenre, Nelli, ha azt akarod, hogy tudja, hát mondd meg neki te!

Azzal faképnél hagyott, könnyeden talpalt tovább a tisztáson, nemsokára el is tűnt a szemem elől. Én pedig a fatörzs után immár a gerincemben is megéreztem a vihar szikrázását, így hát elindultam vissza a lápra.

A vihar miatt nem alhattam odakint, így hát visszahúzódtam a kunyhóba, odabentről hallgattam a zörrenő gallyakat, szétpattanó esőcseppeket, pergő melódiájukba időnként belekiáltott a mennydörgés, erre aludtam el úgy éjféltájban. Aztán felébredtem, szokatlanul hamar. Éjszaka volt, odakint az ég még koromszín, eltartott egy darabig, mire kibogoztam a vihar zajából a másik neszt, ami felvert. Halk, dallamos kopogás. Valaki a kunyhó ajtaján zörgetett. Egy pillanatig azt hittem, Grigore az, szinte láttam, ahogy díszes botja megkocogtatja az ajtófélfát. Azonban mikor kiléptem, nem Grigorét, hanem egy tízévesforma kislányt láttam ácsorogni az eresz alatt.

– Hát te? – szaladt ki belőlem az egyetlen, ami eszembe jutott, miközben azon gondolkoztam, nem csak álmodom-e. A lányka nem tűnt gyámoltalannak, sem rémültnek, talán ez volt az egészben a legfurcsább. Állta a tekintetem, miközben így szólt:

– Eressz be! – élénk, mély hangja ifjú asszonyra emlékeztetett, nem gyerekre.

– Miért, ki vagy? – hunyorogtam rá.

– Majd megmondom – folytatta. – Csak hadd menjek be!

Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy nem lehet. Bármi is az oka, hogy ez a gyermek itt van, biztosan gonosz varázslat áll mögötte. Noha jó részüket anyám segítette a világra, a falusi gyerekek inkább bujdokoltak volna egyedül az erdőben, mint hogy a lápi boszorkány kunyhójába jöjjenek segítségért. Nekik mi voltunk a rémtörténet, amivel a szüleik ijesztgették őket, a mesebeli rosszakarók. De bárhogy sejtettem is a veszélyt, nem volt szívem egy gyerekre csukni az ajtót, különösen így éjszaka, vihar idején.

– Legalább a nevedet mondd meg! – fordultam hozzá, tovább húzva az időt, hátha közben kitalálom, mit is kéne tennem.

– Nekem nincs nevem – felelte a kislány. – Lidérc vagyok.

Minden porcikámat hideg öntötte el, ahogy lassan félrehúzódtam, és utat engedtem neki a szobába. A lányka nyugodt léptekkel sétált a kunyhó belsejébe, majd szó nélkül lekuporodott a szoba közepén. Odakint még tartott a vihar, őt viszont, úgy tűnt, egyetlen esőcsepp sem érte. Tudtam, a lidérctől nem kell félni, hiszen nem igazi ember, ugyanakkor azt is, ha gyermekalakot vesz fel, az semmi jót nem jelent.

– Miért jöttél? – kérdeztem kissé remegő hangon.

– A segítséged kell kérnem. – A lidérc megrázkódott, majd felvetette a fejét. – Már nem bírom így sokáig. Átkozott, ami történik, s lassan már én magam is átkozott leszek.

– Ki a gazdád?

A lidérc komor arccal nézett egy darabig, mintha nehezére esne elárulni.

– Spyro – bökte ki végül. Ökölbe szorult a kezem. Spyróra senki sem tekintett gyanakvással, a falubeli gyerekek gyakran bejártak a portájára kergetőzni, vagy megdézsmálni az almafákat.

– Miatta öltötted fel ezt az alakot? – kérdeztem, bár feleslegesen, a választ már tudtam előre. A lidérc bólintott.

– Gyalázat – motyogta kábán. – A lidércnek az a természete, hogy mindent megtegyen, amit a gazdája kér, ennek élünk, semmi másnak. De én nem élhetek így tovább, ezzel a förtelemmel.

– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdeztem, a szívem, akár egy ólomgolyó, kicsi volt és nehéz.

A lidérc felpillantott rám, olyan volt a tekintete, amilyet még sosem láttam azelőtt, semmilyen könyörgés nem volt hozzá fogható.

– Szabadíts fel!

– Akkor meghalsz – suttogtam.

– Inkább meghalok – biccentett erre a lidérc. – Nem tudok így élni, s nem is akarok.

Hallgattam, a szavak, mint a rossz ízű étel, összecsomósodtak a torkomban.

– Megértelek – szóltam végül. – Semmihez sem fogható borzalom ez. De mégiscsak lidérc vagy.

Haboztam, mielőtt folyattam, már a gondolattól borzongtam, mégis muszáj volt kimondanom, tudnia kellett a lidércnek is.

– Mi lesz, ha elmész, s akkor majd megteszi egy kislánnyal… igazából?

A lidérc maga elé meredt, sokáig nem szólt egy szót sem. Szeme ezüstösen csillant, ha nem tudnám, hogy a lidércek nem sírnak, úgy hittem volna, könnyezik.

– Nem telik el nap, hogy ne gondolnék erre. De megteheti úgy is, hogy ott vagyok. Nem könyörületből tart engem, hanem gyávaságból. Egyszer már rájöttek, hogy mit tett, el is űzték miatta. Akkor került a faluba.

– El kéne űzni innen is – vágtam rá azonnal. – Akkor nem kell félni tőle többé.

A lidérc sóhajtott.

– Akkor újrakezdi másutt. Ahogy itt is újrakezdte. Engem meg vinne magával, muszáj követnem a gazdámat.

– Nem vehetnélek el tőle valahogy? – töprengtem, de a lidérc csak a fejét rázta.

– Ő keltette ki a fekete tojást a hóna alatt, csak ő parancsolhat nekem, senki más. Ezért kérem a segítséged – pillantott fel rám hirtelen. – Te talán el tudod érni, hogy kimondja, amivel felszabadíthat.

– De hát bizonyosan ő is tudja, mi történik, ha kimondja.

– Ezért kell rávenned valami csellel – pillantott rám kemény tekintettel. – Segítesz nekem?

Egy ideig hallgattam.

– Aludj! – mondtam neki végül.

– Segítesz? – ismételte a lidérc.

– Tudod, hogy segítek – feleltem, aztán kioltottam az asztalon égő gyertyát.

Másnap később ébredtem, mint vártam, már benne jártunk a délelőttben, a nap magasra hágott, perzselt, a viharnak nyoma sem volt. Beletelt néhány percbe, mire visszaemlékeztem, mi történt tegnap, felpillantottam, a szoba közepére húzott szalmazsákra, majd meghűlt ereimben a vér. Az elfojtott sikoly a torkomba gyűrűzött, ahogy feltápászkodtam a priccsről, és lassan közelebb indultam. A kislány ugyanis eltűnt a zsákról, a helyén egy ismerős, napbarnított fiatal férfi aludt összetekeredve.

– Valér? – suttogtam zsibbadtan.

Az alvó fiú szeme erre kipattant, mint két borostyánszín szikra villant felém.

– Mit keresel itt?

Valér egy pillanatra meghőkölt, mintha nem értené, aztán lesütötte a szemét.

– Úgy sajnálom – motyogta.

– Semmi baj – feleltem hidegen. – Én…

– Ha az éjszaka valaki házában ér, muszáj felöltenem annak az alakját, aki után sóvárog.

Megszédültem. Elfordultam, nem akartam, hogy a lidérc lássa, ahogy belepirulok a saját ostobaságomba. Hiába ismertem a lidércek természetét, egy pillanatra tényleg elhittem, hogy Valér az.

– Nem ölthetnél más alakot? – kérdeztem. – Megrémítettél.

A lidérc feltápászkodott.

– Egy időre most nem – rázta meg a fejét. – Ha elmegyünk Spyróhoz, úgyis megparancsolja, hogy változzak vissza olyannak, amilyenné ő tett.

– Nem mehetünk Spyróhoz. Még nem tudom, mit tegyek vele – komorultam el.

– Akkor is be kell mennünk a faluba, hogy lássuk, mit csinál.

– Ha együtt lát minket, gyanút fog – tiltakoztam, valami hirtelen mégis szöget ütött a fejembe. – Menjünk! – kinyitottam a kunyhó ajtaját, előresiettem, a lidérc azonban nem mozdult.

– Nelli! – kiáltott utánam meglepetésemre, tiszta asszonyhangját Valér rekedt dörmögésére cserélte.

– Igen?

– Köszönöm a segítséged! – hálával telve nézett a szemembe. – Hamarosan talán meghalok, mert meg akarok halni. Nekem akkor már jó lesz, de meghálálni nem tudom. Így hát ha szeretnéd cserébe, hogy… – magához húzott, és a fülembe súgott. – Akkor kérd most, amíg lehet!

Hideg veríték ütött ki a homlokomon, riadtan téptem ki magam a karjából, és a falhoz tántorogtam.

– Valérban nem bízhatok többé – ziháltam. – Sosem lehet már benne örömöm, bárhogy vágyakozzam is rá!

A lidérc bánatosan leszegte a fejét, én azonban csak Valért láttam, és nem tudtam sajnálni többé.

– Bocsáss meg!

– Induljunk! – szóltam fagyosan, és elindultam az erdőbe, hátra sem pillantva, vajon jön-e utánam. Nem is szóltam hozzá az úton, s mintha az idő is megérezte volna, beborult ismét, mire a falu határába értünk, retteneteset dördült az ég. Juli jött szembe hirtelen, Jakab húga, szépen, cifrán. Úgy tettem, mintha nem látnám; abból, ahogy ránk hunyorgott, tudtam, szalad mindjárt elmondani, hogy nagy baj lesz a faluban, a sárga szemű van itt a lápi boszorkánnyal, baj lesz ebből, nagy baj, s abban sem kétkedtem, igaza lesz. Esni kezdett, nagy, langyos cseppekben, mikor bezörgettünk Spyro kapuján. Nem sokat kellett várni, nyílt is rögtön, Spyro vígan dugta ki a fejét, bizonyosan más vendégre számított.

– Mit akartok? – komorult el, amint ránk pillantott, különösen a lidérc rémítette meg, nem tudhatta, hogy valójában saját szolgája öltötte fel Valér alakját.

– Véget vetni a gyalázatnak – szóltam halkan.

Spyro vörös arca egy csapásra szürkére sápadt.

– Találkoztál a lidérccel?

Bólintottam.

– Hol van? – zihálta Spyro mohón.

– A Fekete Esztenában.

Spyro homlokát elborította a verejték, ezüstös cseppek gördültek végig a képén.

– Én vittem oda – szólalt meg a lidérc Valér hangján. Spyro feléje mozdult, a lidércben megfeszültek Valér acélos izmai, de közéjük álltam.

– Alkonyatkor visszakapod – suttogtam neki. – Akkor menj fel érte az esztenába!

– Mi kell cserébe? – sziszegte.

– Odafent megmondják!

– Nem számít – köpött ki Spyro. – Rajtam kívül senki sem parancsolhat neki.

– De éjszakára alakot vált – a lidérc felöltötte Valér harapós vigyorát.

– És a Fekete Esztenában hét férfi lakik.

Spyro arcán villám cikázott át, ismét a Valérnak hitt lidércnek ugrott, ő azonban megragadta Spyrót a vállánál fogva.

– Ha bántódásunk esik, sosem kapod vissza – súgta.

Spyro visszahőkölt, de szemében fényesebb lett a gyilkos harag.

– Takarodjatok! – ordította, majd becsapta maga mögött a kaput.

A lidérc megrázkódott, rajtam is borzongás futott végig.

– Siessünk az esztenába! – mondtam halkan. A lidérc megdermedt.

– De mit tesz majd Valér, ha meglátja, hogy felöltöttem az alakját?

– Emiatt sose aggódj! – feleltem, pedig a szívem ismét ólomgolyóvá zsugorodott.

A Fekete Esztena távol esett mindentől, nem is volt könnyű felmászni odáig, azért is építették arra a helyre, hogy emberfia ne jusson a közelébe egyhamar. Nem járhattunk már messze, s mindkettőnk indulata egészen lecsillapodott már, mikor éktelen ordítás verte fel a havas csendjét. Minden ujjpercem zsibbadni kezdett, éreztem, valami nincs rendjén.

– Várj itt! – parancsoltam a lidércnek, és kiléptem a fák árnyékából a tisztásra, ahol a Fekete Esztena állt. A kapujánál néhány alakot pillantottam meg, elöntött a rémület, amint rájuk ismertem.

– Elkéstünk! – suttogtam. A pásztorok között Spyro állt, haragja még szürke képén is átlángolt.

– Adjátok vissza, nem mondom még egyszer!

– Mi sem mondhatjuk többször – felelte hidegen, fenyegetőn Ábel, a legifjabb az esztenabeliek között.

– Amit keresel, nincs náluk – folytatta Valér. – Semmi okod nincs, hogy itt légy, hát takarodj, míg szépen kérjük!

– Szépen kéritek? – mennydörögte Spyro. – Én viszont követelem, adjátok vissza, amit elvettetek! Te magad hívtál ide miatta, vérszívó féreg!

– Vigyázz a szádra! – kiáltotta Grigore.

Spyro elvigyorodott, és közelebb lépett a tagbaszakadt pásztorfiúhoz.

– Különben?

– Menj el, Spyro! – csattant fel Valér. – Csak bajt hozol magadra, meglátod!

Spyro vigyorogva közelebb araszolt az ugrásra kész Grigorehoz.

– Állatok! – sziszegte, köpenye alól kést rántott elő, lassan körbefordult a felajzott vámpírok gyűrűjében. – Azt hiszitek, félek tőletek?

S mintegy nyomatékot adva szavának, egyenesen Grigore arcába köpött.

– Ne! – sikoltottam, hiába. Mintha köteleket vágtak volna át, ami addig a földhöz szegezte őket, a pásztorok egyszerre vetették magukat Spyróra. Tudtam, ha elfordulnék, az sem adna megnyugvást, így hát végignéztem, az első pillanattól az utolsóig, ahogy a vámpírok szétszaggatják Spyrót. Néhány perc múlva Spyrónak már híre-hamva sem maradt, vérének nyomát is eltüntették a pásztorok csizmái. Egyikük sem vett észre, ahogy szétszéledtek a tisztáson, hogy visszatérjenek az esztenába vagy az őrhelyükre.

El kell nekik mondanom, cikázott át elmémen a gondolat, tudniuk kell, az én hibám, hogy gyilkossá lettek, mert az esztenához csalogattam Spyrót; megtették, amit nekem kellett volna; de nem bírtam mozdulni, még sírni sem, mégis megeredt a könnyem, mint valami szürke, élettelen zápor. Nem tudom, meddig álltam így, sóbálvánnyá dermedve, ám hirtelen Valér meleg, érdes kezét éreztem a vállamon. Odafordultam hozzá; tudhattam volna, nem Valér az, hanem a lidérc.

– Köszönöm, Nelli! – mondta épp olyan halkan, finoman, mint mikor először megszólított. Nem tudtam, mit feleljek, csak a fejemet ráztam, semmi oka, hogy hálás legyen nekem.

– Még mindig menni akarsz? – kérdeztem.

A lidérc bólintott. Így van jól, gondoltam magamban, nem érdemelném meg, hogy velem maradjon. Valér mosolya felderült a lidérc arcán.

– Ezt sosem felejtem el neked.

– Merd ki szitával a Tiszát! – feleltem neki erre, és még utoljára megnéztem szétfoszló alakját a sápadt, havasi napfényben.

‍