21. nap (versek Nagy Eszter fordításában)

21. nap

Día 21

tizenöt kilométer

minden kék lett a kunyhó

az anyóka a kutya

a jó nagy tábla

ami hirdeti eladó

közeledek és mielőtt kopoghatnék

az anyóka már kitöltött

két csésze kávét

ülj le gyermekem

hat hónapja te vagy az első ember

akit látok

hallgatom

kell valaki aki megveszi ezt a házat

a hátsó kertben sok zöldség van meg állat

a kandalló elkergeti a februári hideget

ha akarod tartsd meg magadnak

vagy maradj itt velem

az egyetlen amitől ennyi idő után félek

az az elmúlt hónapok magánya

hogy csak a kutyák vonyítanak utánam

amikor elmegyek

5. nap

Día 5

egy hegyvidéki gyümölcsösben

láttam, ahogy két kölyökkutya

felfalta halott testvérét.

azt kérdeztem magamtól,

hogy egy szoros helyzetben

megennéd-e a saját testvéredet?

a szemközti házban egy nő

kiterít néhány lepedőt,

s az örök nappal néz szembe.

nyugodtnak tűnik a tenger.

semmi sem történik éppen.

soha nem történik semmi.

valahol a világban valaki

a halott testvérét eszi,

hogy túléljen.

egy napom

resumen de un día

ma egyenként szakítottam le

kertem virágait

közben Arvo Pärt szólt a telefonomból –

csak az autók sebzett

zaja

és néhány távoli kutyaugatás szakította meg.

az eső ritmusára illesztettem össze

az üresség darabjait.

ezután szétszórtam a földet

és ránehezültem,

mint elhagyott tetem

egy hegycsúcs kellős közepén.

nem emlékszem, hogy ettem-e mást

a csenden kívül;

kihordtam a bútorokat a házból

s a szemétbe dobtam egy

tőlem idegen, erőltetett sorrendben,

mire beesteledett, néhány

falat is ledöntöttem,

de nem folytattam – a sötétség megtiltotta.

azon tűnődöm, hogy hova rejtőzik,

ami belőlünk marad

a házban.

[a sírkövemen…]

[en mi túmulo…]

a sírkövemen ülve,

élve várok magamra.

sürgetem a testem,

még nem érkezett meg.

sejtelmem sincs, mikor jön el.

én, aki szívből szeretek,

lépteimben árulást hordok.

magas kaput építettem,

s azóta fáradt homlokom fekete.

én, aki végtelen júniusok

máglyáit ugrottam át,

s izzó szempárként, sziklaként

ragyogtam fel a nyár teljében,

mivé lettem? nem haladok, pedig sietek.

miből élek, s mi lesz az örökségem? –

a rózsákat tövig metszettem.

[…]

egy asszony kosárral a fején átvág a síkságon.

én soha nem leszek az a nő,

nem fogom a szívem alatt hordani az anyámat.

meglepődnél, milyen szépen nyel és halad,

öreg kövek fényesednek a lábnyomában.

nincs olyan táj a fejemben, amit ne járt volna be,

a vénasszony csupasz talpa nélkül

még a madarak sem repülnek.

hatvanéves koromban nem ereszkednek meg a melleim,

én aztán nem pazarlom az ereimből a vért.

nem leszek éjszakában bódorgó fiatal lány,

mert én soha nem leszek az anyám,

és nem fogom megszülni a húgomat.

‍

NAGY ESZTER fordításai
2004, Várfalva. Kolozsváron él.

‍