Ferencz S. Apor: Pandemia
No items found.

A betörés pszichológiája

XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 17. (943.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.
Ferencz S. Apor: Pandemia

„Összekakálta magát a betörő,
úgy megijedt, hogy rajtakapják.”

(RTL.hu)

 

Reggel hat óra húsz perckor a szemközti lakásból áradó csörömpölés melankóliája rázta fel félálmából. Szemét dörzsölve feltápászkodott, párat nyújtózkodott, majd visszatért a még tegnap este kiszemelt figyelőállásába, a kémlelt lakással átellenben, ahonnan törökülésben vagy éppen guggolva – mikor melyik pozitúra a kevésbé kényelmetlen –, a vaskorlát résein át egyenesen az író hajlékára látott. Dorgolta magát, amiért korábban szeme lecsukódott és pár perc erejéig elnyomta az álom, de rögtön el is hessegette az önvád bármely formáját, elvégre egész éjszaka az író konyhaablakát pásztázta árgus szemekkel, párszor meg is jelent az árnyékszerű alak a homályosan megvilágított térben: az asztalnál ült, jókorákat szívott a pipájába, majd hosszan, komótosan kifújta a füstöt, a sűrű szürkeségben egy idő után már csak az asztal fölé görnyedő sziluettje volt látható. Éjfél lehetett, mikor nyugovóra tért, legalábbis elhagyta a konyhát, lehetséges, hogy a dolgozószobájába sietett, a pipázgatás közbeni elmélkedés során született gondolatmenet a papírra kívánkozott. Azóta nem tért vissza, csak most reggel.

Tojásrántottát készíthetett, bal kezében reszketett a kés, ahogy a kolozsvári szalonnát kockázta, majd felverte a tojást; mindeközben jobb markában, a szája előtt szorongatta a fogkeféjét. A nyállal vegyült fogkrémet vélhetően lenyelte. Furcsának találta az író reggeli rutinját, de művészi hóbortnak tudta be a dolgot és megbékélt vele. Az író gyorsan megreggelizett, néhány percig eltűnt, majd kisvártatva kilépett a bejárati ajtón, kockás mintájú, szakadt tweedzakót, kopott bársonynadrágot, koszos lakkcipőt viselt, idétlenül mozgott, kulcsáért kapkodott, de egyik zsebében sem találta, így kénytelen-kelletlen ismét elnyelte őt a lakás. Hamarosan arcán gyermeki mosollyal sietett elő, kezében immár ott volt a kulcscsomó. A szája szinte ki sem látszott a méretes, ősz szakáll alól, a mosolyra a helyzet komikus mivolta, valamint a nevetőizmok feszült kereszteződése miatt következtetett. Sorra próbálta a kulcsokat a zárba illeszteni, sehogy sem tudta megjegyezni, melyikre van szüksége, „tán mégsem az eszükért szeretik az írókat” – gondolta a távolból kémlelve, s mikor látta, hogy az író sehogy sem birkózik meg a feladattal, elhatározta, hogy felajánlja segítségét, már csak a látszat kedvéért is, elvégre pár perc múlva ő lesz az, ki feltöri a zárat. A perverzió tudatában lemondott e feltevésről, és kivárta, míg az író a kulcscsomó utolsó kulcsához érve sikeresen bezárta az ajtót, párszor leellenőrizte, hogy rendesen zárva van-e, még a kulccsal is próbálkozott, hátha fordíthat rajta még párat, majd a meggyőződés megnyugtató kényelme alatt a lépcsőlejáró felé bandukolt, botladozva a kioldódott cipőfűző miatt.

Reszketve, fejét a fal felé fordítva haladt a korlát mellett, egy alsó emeleten két idős férfi előbb az Újpest sikertelenségéről, majd a tejtermékek árának emelkedéséről értekezett, ő meg zajtalan suhant el fölöttük. Nagy erőbefektetésre nem volt szüksége, a kilincs a kezében maradt, rögvest, mihelyt hozzáért. Térddel, könyökkel könnyedén betörte a szebb napokat is látott bükkfa ajtót, a fém csapágyazott ajtópánt hangosan felsírt a durva bánásmód miatt, mintha a mozdulatok kíméletlenségéből kiolvasta volna a behatolni kívánó személy szándékát.

Penészes falak fogadták odabent, az előtér dohos falait festmények borították, többnyire Czóbel-utánzatok, jól ismerte őket, az apja főállású műgyűjtő volt, és gyerekként minden hétvégén elkísérte őt az ecseri piacra, ahol jóformán semmit sem vásároltak a rengeteg utánzat és hasonmás miatt, továbbá az árak sem voltak földhözragadtak, bár alkudozni lehetett, sőt íratlan szabály volt akkoriban, mégsem sikerült közös nevezőre jutni többnyire roma vagy afféle árusokkal. Leellenőrizte, de nem talált pénzt mögöttük.

Megilletődöttségében cipőjét lehúzta az előtérben, kabátjától is megszabadult. A dolgozószoba felé vette az irányt, mely személyes könyvtárként funkcionált, közepén egy cseresznyefa színű íróasztallal. Mivel egy író részéről igencsak kicsinyes lépés volna a fiókokba rejteni a vagyont, rögtön a könyveknek esett. Fellapozta az első köteteket, melyek a keze ügyébe kerültek, köztük Stasiuk Taksim című regényét, Nádas Egy családregény vége kötetét vagy Taurisi Arakhiel örmény történetíró vaskos műveit, de sehol sem talált egy aszott magyar forintot sem.

A sikertelenség biztos tudatában folytatta a munkálatot, míg egyszer csak egy könyv oldalai közül egy kimagasló borítékszerűségre lett figyelmes. Kézbe vette a kötetet, Kosztolányi Esti Kornélja volt az, és igen, egy rozsdásan fénylő húszezrest talált az illető borítékban. „Végre” – gondolta, s elgondolkozott azon, vajon miért épp erre a könyvre esett a választás, miért nem egy vaskos világatlaszra, mely oldalai elnyelik a bézsszínű borítékot. Beleolvasott a nyitott könyvbe, a sorok közé, ahova a pénz volt elrejtve:

 

„Az, akit ismerünk, rendszerint: kleptomániás.
Az, akit nem ismerünk, rendszerint: tolvaj.”

 

Hátrahőkölve tette vissza a pénzt a borítékba, nyállal leragasztotta, mintha soha föl sem nyitotta volna. Hát erre nevelték, hogy lopjon? Nem-nem, ő nem ilyen, ő nem süllyedne le idáig. Mégis betört, mégis ott motoszkált benne a vágy, hogy meggazdagodjon. Vagy éppen a kalandvágy, az adrenalin hajtotta volna? Nem tudta eldönteni. Amint így filozofált, egy újabb borítékra lett figyelmes. Sejtette, hogy nem húszezer forintból áll az írói vagyon, van ott több is – sopánkodnak a művészek, hogy a túlzott mértékű iparosodás megölte a szakmájukat, ezáltal a megélhetési forrásaik is elapadtak, de ő nem dőlt be ezeknek a mendemondáknak, már csak a gyermekkori tapasztalatok miatt, a magukat degeszre kereső festők és írók, költők, zenészek, szobrászok láttán, ahogy a Király Étterem azúrkék csempézetű falai között kacsasültet fogyasztottak céklával színezett burgonyapürével, párolt, citromos-szegfűszeges lilakáposzta-ágyon. Egyszer az édesapját kísérte el üzleti útra, akkor tapasztalta mindezt. Akkor még nem tudta, ki és mi az a dzsentri, hogy eszik vagy isszák-e…

Egy újabb borítékra lett figyelmes. Ezúttal Mikszáth Beszterce ostromának lapjai között ékeskedett a hadizsákmány. Ugyanúgy fölnyitotta, beleolvasott:

 

„Ott vannak a kleptománia betegei. Ha megakadályozzuk a kleptománikust valamelyes módon a lopásban, utána már nem bánja, mert nem az ellopott tárgyat akarta, hanem a pillanatnyi élvezetet, hogy lop. A rábeszélésnek nem enged, hogy ne lopjon, ha alkalom nyílik rá, de a lopás meggátolásáért nem haragszik, ha utólag tudja meg.”

 

Vajon ő is kleptomániában szenvedne? Ki ő, hogy ezt megállapítsa? A közeljövőben meglátogat egy szakembert a pontos diagnózisért. „Igen, az lesz a legjobb” – gondolta, majd leellenőrizte a borítékban szereplő pénzösszeget, ismét húszezer forint, tehát még kellene hogy legyen pár ilyen boríték valahol, de belefáradt a játszmába. Nem készült fel lelkileg arra, hogy tényleg megkárosítsa szegény öregembert. Elszégyellte magát, hogy még sosem olvasott tőle egy sort sem, ezt is felecsetelte a képzeletbeli listájára a pszichiátriai kivizsgálás mellé. Lehetséges, hogy be sem tört volna, ha tetszenének az írásai.

Amint ekképpen gondolkozott, halk csevej ütötte meg a fülét. Mélységesen bepánikolt, úgy vélekedett, hogy rajtakapják, noha semmilyen vagyontárgyat nem tulajdonított el, s immár szándékában sem állt a tolvajlás bárminemű formája. Erőtlenül a szoba közepére vánszorgott, de onnan már nem mozdult, végtagjai megdermedtek, kiflipózban összekuporodott és feküdt, és a rajtaütést várta, s türelmesen várt, míg elnyomta az álom…

-------------------------------------------------------------------------

Késő délután lehetett, a redőny erezete között beszivárgott az arany napsugár, egyenesen az arcát megvilágítva. Kellett egy kis idő, míg felidézte a történteket. Eltakarította a piszkát, mely az izgalom tetőfokán hagyta el testét, megmosakodott, majd a konyhába érve elfogyasztotta a reggeli rántottamaradványokat. A kék fogkrémmel, nyállal keveredett, szinte nyers tojás zöld színűvé változott, úgy kötött meg délutánig, mint a friss beton. Hat tojásból új adag rántottát sütött, tálalógyűrű nélkül is ízléses formát öltött a tányéron. Cetli és toll után kutakodott, ezt az üzenetet írta:

 

„A bejárati ajtóban okozott károk kárpótlására”,

 

majd tízezer forint kíséretében a rántotta mellé helyezte.

A fejében továbbra is ott szólt ez a bizonyos csevej, majd biztos megemlíti az illetékes pszichiáternek is, ha eljön az ideje…

 

‍

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb