„A labda nem hazudik, a labda az tiszta”

Ülök egy temesvári sörözőben, egy meccset bámulok az egyik kijelzőn. Néhány perc múlva, ugyanezen a helyen Lajter Márkó Ernesztó elkezdi egyéni performanszát, a Szakadást. A játékosok a hatvanadik perc környékén tartanak, az eredmény egy-egy. Nem értek a futballhoz, nem is szeretem, mégis úgy érzem, elég jónak kell lennie az előadásnak, hogy el tudja terelni a figyelmemet a meccsről, és elaltassa kíváncsiságomat a végeredménnyel kapcsolatban. Fényváltás, a kijelző kikapcsol, Ernesztó (a színésszel azonos nevű karakter) melegíteni kezd, majd elképesztő energiával veti bele magát az előadásba. Az első percekben nem is bírom követni, a közönség többi tagján is ugyanezt látom. A színész fel s alá rohangál a színpadon, vetődik, ordít. Mikor felcsendül a Live is life című sláger, és fennhangon énekelni kezdi, úgy érzem, végleg elvesztett minket. Aztán mesélni kezd. Úgy tűnik, lassan a közönség is felveszi a tempót. A helyenként kifejezetten sűrű, stílusában és nyelvezetében is kevert szövegben kezd kirajzolódni az előadás iránya. Ernesztó történeteiből kiderül, hogy az életét két dolog határozza meg leginkább: a futball és a színház. De mindkettőről le kell mondania egy keresztszalag-szakadás következtében.

Az előadás műfaja meghatározhatatlan, nem csoda, hogy az alkotók is csak a kellően tág performansz terminust alkalmazzák rá. A színtér alapján kocsmaszínháznak hívhatnám, de egyszer verbatim performansznak mutatkozik, másszor inkább a monodráma szóval írnám le. Emellett immerzív, interaktív előadás, életrajzi dráma, tragikomédia. Az imént felsoroltak közül egyik fogalom sem elégséges, de talán mindegyik szükséges a produkció körülírásához. Ez az eklektikus struktúra, a lépten-nyomon felbukkanó ambivalenciák és dichotómiák mind a központi témákból fakadnak. A kérdés tehát az, hogyan képez párhuzamot vagy épp kontrasztot egymással ez a két jelenség, vagy egyáltalán, mi köti össze a futballt és a színházat? Az előadás tanúsága alapján két dolog biztosan: a kocsma és Ernesztó.

A helyszínválasztás tehát, bár helyenként megnehezíti a befogadást, a színpad és más technikai adottságok hiánya mégis tökéletes. A kocsma közösségi tere valóban az a tér, ahol két ilyen távolinak tűnő fogalom autentikusan férhet meg egymás mellett. Clifford Geertz antropológus híres, a balinéz kakasviadalokról,¹ illetve azoknak a közösségben nyújtott szerepükről és a közösségre gyakorolt hatásukról írt szövege óta tudjuk, hogy az ilyen jelenségek közötti feltételezett határvonalak sokszor egyáltalán nem is léteznek. Ezek sok esetben valójában nemhogy nem ellentétesek, de egymással szoros kapcsolatban állnak. A kapcsolatot pedig a közösség, a közösségi élmény jelenti. Az pedig, amennyiben eredményes, képes felülírni az előzetes konvenciókat. Ez történhetett esetünkben is. Mi, nézők, az előadás elején valamiféle befogadói konvenciók alapján próbáltunk viselkedni.

A gondot az jelentette, hogy nem volt egyértelmű számunkra, a színházi előadásé vagy a futballmérkőzéseké alapján kellene. Később azonban a színész a kollektív nosztalgia, valamint az iránta érzett együttérzés felkeltésével és saját lelkesedése segítségével képessé vált az aktuális közösség egyedi konvencióinak megteremtésére. Ettől kezdve a közönség már nem csak mint szemlélő, hanem mint résztvevő van jelen. Ebben a bevonódásában pedig elfogulttá és elnézővé válik. A színész iránt kialakul a csapathűség. A befogadó már nem racionális lény, hanem szurkoló. Amit eleinte csorbának tartott, arra most már sajátos bájként tekint. Hirtelen úgy tűnik számára, hogy az olyan mondatok, mint: „A labda nem hazudik, a labda az tiszta”, vagy „Kapusként ketrecben vagy ugyan, de te döntöd el, hogyan véded meg a ketreced.” nem csak értelmesek, de jelentőségteljes és fontos mondatok.

Ahhoz, hogy ez az állapot létrejöjjön, hogy a nézőkből szurkolók váljanak, elengedhetetlen a pontosan szerkesztett dramaturgiai struktúra és a szerethető főhős. Az előadás szövege, melyet Purosz Leo­nidasz jegyez, bár kusza, talán éppen ezért hatékony és autentikus. A karakterből indul ki. Az elhadart bekezdésekben felváltva halljuk vissza Weöres Sándor, József Attila és a lelátóról rekedt hangon kiabáló névtelen drukker mondatait. Ezek pedig Ernesztó szájából mégis mind autentikusnak hatnak. Ilyen a hősünk. Nem túl hősies, de abszolút őszinte, feddhetetlen és a végletekig kitartó. A szöveghez hasonlóan, a zenei aláfestés (Kolozsi Tamás) is eklektikus. Beton.Hofi, Guns N’ Roses, Opus, Mozart és magyar népzene egyaránt felcsendül és egytől egyig működik. Míg az egyik a nosztalgia érzését növeli, a második már-már eposzi hatást kölcsönöz a jelenetnek, a harmadik pedig az otthonosság érzetét nyújtja. Mindnek helye van az előadásban.

A dinamikus, oszcillálós mozgás témák, stílusok, történetek és érzelmek között a nézőkre is átragad. Hol síri csend áll be a kocsmahelyiségben, hol hangos nevetés metszi ketté a teret, a két minőség közötti átmenet pedig szinte észrevétlen marad. A közönség alkalmazkodik, hol szurkolóként, hol töprengő színházkedvelőként vesz részt az előadáson. Ez azonban nem valós, tettleges részvételt jelent, mint ahogyan nem alakul ki valós közösség sem, csupán annak érzete. Veszélyes koncepció az alkotóktól, hogy a fikció és valóság határait ennyire elmossák előttünk. Ahogyan Ernesztó mondja: „A színház biztonságot ad, amíg tart az előadás.” Ez pedig mindkét félre igaz. Arra is, aki a színpadon áll, és arra is, aki őt nézi. Az előadás végeztével annak valósága megszűnik. Itt azonban a színész részben vagy talán egészében nem képes kilépni a főszereplő történetéből. Hasonló állapotba kényszerülnek a nézők is. Ebben a tekintetben az előadás valóban inkább performanszként, mintsem klasszikus értelemben vett színházként működik. Ez a kockázat, ez a szinte megfoghatatlan, organikusnak tűnő struktúra teszi a Szakadást kifejezetten érdekessé. A történet, bár fontos részét képezi a produkciónak, mégis háttérbe szorul, a közönséget pedig saját megélésük és a kollektív élmény tapasztalata foglalja le.

A színész az előadás hatvanadik perce környékén tart, elismétli a kezdő mondatokat, a közönség néma csendben figyeli. Minden a kezdeti pozícióban, Ernesztó a színtér közepén. Meghajol. A kijelző nem kapcsol vissza, a futballmérkőzés eredményét nem tudom meg, de ekkor már nem is érdekel. Futball, színház: egy-egy.

‍

Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház: Szakadás. Szöveg/Rendezés: Purosz Leonidasz, Lajter Márkó Ernesztó. Zene: Kolozsi Tamás. Koreográfia: Baczó Tünde. Díszlet: Albert Alpár. Ügyelő: Bálint Előd. Rendezői mentorálás: Molnos András Csaba, Mátyás Zsolt Imre, Horváth Hunor.

Jegyzetek

¹            Clifford Geertz: Mély játék: jegyzetek a bali kakasviadalról. ford. Kárpáti Eszter, In. Az értelmezés hatalma: Antropológiai írások. Budapest, Osiris, 2001, 144–194.

‍