„Mindent úgy látok és gondolok, mint eddig”

Interjú Bak Róberttel olvasásról, írásról, betegségről, emberi létezésről

‍

Emlékszel az első, vagy ha nem is az első, de igazán korai olvasmányélményedre, s természetesen arra, hogy mit adott neked?

Erre a kérdésre konkrétan nem is tudok válaszolni, hiszen olvasni már óvodás koromban megtanultam, így gyakorlatilag nincs is olyan emlékem, ami első könyvhöz vagy első könyvélményhez kötődne. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig is olvastam. A könyvek már a kezdetektől fogva egy külön világot jelentettek számomra, egy olyan univerzumot, amelyben bármikor elmerülhettem a valóság helyett. Ez persze azért is jól jött, mert hosszú ideig eléggé visszahúzódó gyerek voltam, amivel sokáig nem is tudtam mit kezdeni.

Mikor vált az olvasás az igazi szenvedélyeddé, és milyen különféle hatások, milyen szerzők váltották ezt ki?

Mint említettem, az összes meglévő emlékem szerint mindig is olvastam, viszont sokáig csak tudományos témák érdekeltek, mint a történelem, a biológia vagy éppen a csillagászat. A szépirodalom csak elvétve került elő. Az igazi minőségi változás a húszas éveim elején következett be, egészen pontosan akkor, amikor a könyvtárban böngészve belefutottam egy számomra addig teljesen ismeretlen szerző művébe, amely olyan erővel ragadott meg, mint semmi korábban. Ez a mű Krasznahorkai László Sátántangója volt, és olyan változást hozott, amely gyakorlatilag azonnal a szépirodalom felé terelt.

Írsz beszámolókat, recenziókat is sok kötetről, amelyeket olvastál. Miért érezted, érzed fontosnak, hogy megírd a véleményedet, a tapasztalataidat? Nyilván mások tájékoztatása fontos, de van egyéb indíttatás is? Arra gondolok, hogy ha leírja az ember, jobban rögzül, még inkább összeállnak a részletek? Esetleg az írás újraolvasásra is késztet?

Mindig is szívesen mondtam el a véleményemet az olvasmányaimmal kapcsolatban, de az igazi szintlépés 2010 nyarán következett be, amikor regisztráltam az akkor még viszonylag friss moly.hu oldalra. Eleinte inkább mások véleménye érdekelt olyan könyvekről, amelyeket én is szerettem volna elolvasni, de aztán szép lassan írni kezdtem. Hamar rájöttem, hogy ez nagyon is jó dolog, hiszen egyrészt gondolkodást igényel, így óhatatlanul is jobban átgondolom az adott könyvet, másrészt mivel az írás megmarad, azt újraolvasva jobban is fogok emlékezni az adott kötetre. Ez rögtön dupla haszon.

Igen, egy ismerősöm például említette, hogy leginkább a te írásaid miatt olvassa a moly.hu-t, azért van fönt az oldalon, ez egy elég erős visszajelzés. Voltak vitás helyzetek? Eszedbe jut valami meghatározó, rendhagyó, netán vicces pillanat az írásaid kapcsán?

Vitás helyzet szerencsére csak kevés akadt, általában pár „ezzel nem értek egyet” típusú hozzászólás, vagy néhány nyilvánvaló troll, akikkel nem kell foglalkozni. Nagyobb vita két-három esetben volt, az egyik, amikor egy holokauszttagadó akarta napokon át megmagyarázni, hogy miért hazugság minden ebben a témában (végül tiltottam), a második, amikor egy könyv fordítását kritizáltam, és talán maga a fordító (?) állt nekem, hogy közöljem a nyelvvizsgám típusát, százalékát, az eddigi fordításaim listáját, illetve az éppen tárgyalt könyv szövegének általam fordított verzióját (ez nagyon vicces volt, jót szórakoztam rajta). Illetve a harmadik esetben egy dedikálásokat bemutató topikban egy wannabe, ám természetesen semmit el nem érő „író” kötött belém, hogy miért kérkedek azzal, hogy több tucat aláírt példányom van? A hangvétele először idegesített, de utána jót nevettem rajta.

Nemrég közzétettél egy komoly listát a kedvenc, illetve a rád legnagyobb hatást gyakorolt könyvekről. Mesélsz erről a listáról egy kicsit?

A különféle könyves listákat mindig is szerettem, hiszen ezeket átfutva az ember könnyen belefuthat olyan címekbe, amelyeket korábban nem ismert, de aztán kiderül róluk, hogy nagyon is figyelemreméltó alkotások. Egy jó ideje már magam is el szoktam készíteni az adott évem best of olvasmányait (magyar és külföldi próza, illetve líra), amelyeket természetesen megosztok másokkal. Talán ennek is köszönhető, hogy az utóbbi időben egyre többen kérték, hogy legyen egy ilyen a saját kedvencekből is, így végül összehoztam a Top 50-es prózalistámat, amelyre csak a legszűkebben vett kedvenceim kerülhettek fel. Egy ilyen listát természetesen nagyon nehéz összeállítani, mert bár vannak olyan címek, amelyeknek egyértelműen ott a helyük, ez a Top 50 mégis olyan szűk keret, amelyről rengeteg, számomra fontos mű marad le. Ha ma írnám a listát, valószínűleg tíz csere is lenne benne, de ha átírnám, és holnap újrakezdeném, akkor garantált, hogy megint változtatnék rajta. Szóval számomra ez egy roppant nehéz műfaj.

És van olyan könyv, ami az abszolút kedvenc, ami minden értelemben kiállja nálad az idők próbáját, amit mondjuk minden évben elolvastál az elmúlt évtizedben?

A teljesség igénye nélkül említhetném a Sátántangót, Agota Kristof Trilógiáját, Coetzee Szégyenét, Houellebecq Csúcson vagy Elemi részecskék című regényeit, de akár McEwan Vágy és vezeklését, vagy Cabré Én vétkem című gigászát is. Ezek számomra olyan értéket képviselnek, hogy bármikor újra tudnám olvasni őket, bár az újraolvasás ezzel együtt sem jellemző rám. Inkább az szokott történni, hogy felütöm őket valahol, és időnként elolvasok belőlük pár oldalt.

Sokan bizonyára nem tudják azok közül sem, akik rendszeresen olvassák az írásaidat, hogy sokáig tanítottál. Ez nyilván adódott azokból a dolgokból is, amelyekről eddig beszéltünk, de számodra mi volt ebben a legfontosabb? Mi motivált igazán, hogyan működött, milyen specialitásaid, egyedi módszereid voltak?

Igen, összességében nagyjából tíz évig dolgoztam abban az általános iskolában, ahová annak idején én is jártam, és ez talán nem annyira köztudott azok körében, akik csak az online munkásságomat ismerik. Számomra a tanítás sok szempontból motivációt jelentett, hiszen ez – ha jól csináljuk, és jól állunk hozzá – tényleg olyan típusú munka, ami minden nap más és más. Mivel a nálunk még szinte mindenhol etalonnak tartott poroszos nevelési módszert roppantul meghaladottnak és idejétmúltnak találtam, már a kezdet kezdetétől igyekeztem úgy tanítani, hogy az a gyerekeknek élményt jelentsen, és persze bizonyos keretek között, de szórakozás legyen nekik (és nekem is) az iskolába járás és a tanulás.

Éppen emiatt szünetekben rendszeresen játszottam velük a legkülönfélébb sportokban (foci, kosárlabda, pingpong, sakk), órákon meg úgy alakítottam rendszerint a dolgokat, hogy ne a megszokás vagy a rutinok irányítsanak. Erre mindig voltak ötleteim, és amelyek bejöttek, azokat megtartottam. Például az óra eleji jelentés egy része minden héten más nyelven történt, így természetesen olyanokon is, amelyeket senki nem beszélt. Az egyik héten mondjuk francia, a másikon tamil, a harmadikon pedig arab nyelven. Itt persze a szórakozás volt a lényeg, de közben vizsgálni lehetett olyan dolgokat is, mint a kiejtés vagy az adott nyelv nyelvtani felépítése. De előfordult olyan is, amikor egy gyerek panaszkodott arra, hogy miért léteznek helyesírási szabályok, a következőre bevittem tizenhatodik századi magyar nyelvű leveleket, hogy lássák, milyen zavaró is az, ha mindenki úgy ír, ahogy éppen gondolja. Ebből aztán lett egy bő fél éves projekt…

Szóval mindig is szerettem élményszerűvé tenni a tanítást, és így utólag úgy gondolom, jó munkát végeztem, mert nemcsak számos olyan diákom szerette meg az irodalmat, aki addig gyűlölte, de sokan közülük a mai napig tartják velem a kapcsolatot, ami sokat jelent nekem.

Mikor jelentkeztek a betegség, vagyis az ALS (amiotrófiás laterálszklerózis; gyógyíthatatlan idegrendszeri betegség, idegsorvadás – szerk.) első tünetei, és mikor, hogyan diagnosztizálták nálad?

Tudni kell erről a betegségről, hogy nincs két egyforma eset, a lefolyása mindenkinél más. Nálam nagyon lassan indult, és az elején nem is vettem komolyan. Valamikor 2020 táján jelentkeztek az első tünetek, de itt csak olyan apróságokra kell gondolni, mint hogy gyakran begörcsölt a vádlim, vagy hogy egyes ujjaim néha „önállósították magukat”: például eggyel többet klikkeltem a kelleténél, vagy ha kávét ittam, a kisujjam elemelkedett a többitől. Kit érdekelnek ilyen semmiségek?

Aztán 2022-ben feltűnt, hogy az izmaim rángatózni kezdenek, ami nem akart elmúlni, és már önmagában is elég ijesztő volt. Ezzel fordultam orvoshoz, de az alapvizsgálatok annyit jeleztek, hogy makkegészséges vagyok. Ezután rövid időn belül elkezdtem furcsán járni (olyan darabos lett a mozgásom, mint egy roboté), illetve gyengülni is, így már muszáj volt kideríteni, mi a gond. A vizsgálatok nehezen haladtak (sürgősségi MR-re például kilenc hónappal későbbre kaptam időpontot), és sokszor tévutakra vezettek (volt olyan orvos, aki egyszerű pajzsmirigy-alulműködést állapított meg).

Aztán az egyre romló tünetek alapján (többek között a kezem is érintett lett) kimondták, hogy ALS, amit az ENG/EMG vizsgálat is megerősített. Ekkor már 2023 elején jártunk…

A verseid nagyban összefüggenek a meglévő betegségeddel. Ha jól tudom, korábban nem írtál verseket, de ez az összetett és évek óta tartó tapasztalat elindított benned egy alkotási folyamatot. Az írás, az alkotás miben segít, mit ad neked az, hogy verseket írsz?

Bár vannak, akik az írást egyfajta terápiaként használják, bennem ez sosem merült fel, ugyanakkor az egyértelmű, hogy a betegség megjelenése indított el abba az irányba, hogy belevágjak a szépirodalomba. Azt hiszem, mindenkiben, aki annyit olvas, mint én, felmerül, hogy írjon valamit, és ez nálam sem volt másként. Sokáig biztos voltam abban, hogy az én terepem a próza lesz. Igazán belevágni azonban sosem mertem, mindig úgy voltam vele, hogy ráérek, még gyűjtöm a tapasztalatokat. Aztán jött a betegség, ami valahogy turbófokozatba kapcsolta a kreativitásomat, és egyre-másra jöttek az új tervek, ötletek, gondolatok. Mivel már sok mindenre nem voltam képes, többnyire üldögéltem, így ha eszembe jutott valami, azonnal le tudtam írni. Ez a folyamat végül annyira begyorsult, hogy volt olyan nap, amikor négy vers is született, de olyan is, amikor konkrétan megálmodtam egy egész vers szövegét, aztán reggelig ébren forgolódtam, hogy el ne felejtsem.

Önmagában megrázó, hogy a nem is olyan rég megjelent Ameddig elhiszem című versesköteted alcíme az, hogy Első és utolsó versek. Mondhatjuk azt, hogy számodra az őszinteség és a nyíltság, a valósággal való kíméletlen szembenézés a legfontosabb?

Igen, ezek mindegyike mindig is igaz volt rám, de ebben is bekövetkezett egy szintlépés a diagnózis után. Ugye ebben az időszakban pedagógusként dolgoztam, és a szemmel látható jelek miatt el sem tudtam volna titkolni az állapotomat, még akkor sem, ha szerettem volna. Éppen ezért a kérdésekre, hogy mi a bajom, a lehető legőszintébben válaszoltam, hiszen nem láttam értelmét terelni ebben a témában. Voltak, akik ezen az őszinteségen meglepődtek (akadt olyan is, aki megkérdezte, hogyhogy nem szégyellem bevallani), de a többség jól fogadta. Ezenkívül mindig is úgy gondoltam, hogy a jó irodalom ismérve az őszinteség, így amikor írni kezdtem, fel sem vetődött bennem, hogy bármit elkendőzzek a téma kapcsán.

Jó néhányan tudják azt is ugyanakkor rólad, hogy ezzel együtt is igen jó kedélyű vagy. Sokan, azt hiszem, nem így élnék meg ezeket a folyamatokat. Mik azok a dolgok, milyen élmények, tapasztalatok segítenek neked? Hogyan lehet vidámnak maradni?

Mivel tökéletesen tisztában voltam a betegség lefolyásával és végkimenetelével, miután túlestem a kezdeti sokkon, választhattam két út között. Az egyik az volt, hogy elhagyom magam, és azonnal feladom, a másik pedig az, hogy megpróbálok alkalmazkodni. Én az utóbbit választottam. Éppen ezért tanítottam még jó másfél évig a betegség megjelenése után, még úgy is, hogy a végén egy-egy gyerek személyében mindig volt „új kezem”, aki a táblára írt, és „új lábam”, aki odahozta, amit kellett. Bár a tanítványaim tisztában voltak a betegségemmel, minden óra a móka és kacagás terepe maradt. Aztán, amikor már éreztem, hogy nem tudok többé biztonságosan vezetni, abbahagytam a munkát, és otthon maradtam. Igyekeztem kialakítani egy napi rutint (olvasás, írás, netezés, filmnézés stb.), ami segített elviselni, hogy előbb az otthonom, majd a testem foglyává válok. Szóval röviden azt hiszem, ez az egész leginkább egyéni döntés kérdése volt, és amiatt maradtam többnyire továbbra is vidám, mert eldöntöttem, hogy nem adom fel. Így visszagondolva, nagyon jól döntöttem.

Azt gondolom, hogy ezzel az alapállással sokat segítesz másoknak is, és a verseid csak még inkább hozzáadnak ehhez, s ha te nem is terápiaként gondolsz a megalkotásuk folyamatára, az olvasásuk másoknak nagyon is az lehet. Ilyen cél, lehetőség megfogalmazódott benned írás közben? Kaptál ilyen jellegű visszajelzéseket?

Igen, rengeteg ilyen visszajelzést kaptam, többek között ALS-betegek vagy más, hasonlóan súlyos, gyógyíthatatlan betegek csoportjaitól, egy öngyilkosságot megelőzni igyekvő szervezettől, de több magánszemélytől is. Mivel a kötet rendezése során nem véletlenül hagytam a végére azt a verset, amelyik ott szerepel, rengetegen csak annyit írnak, hogy igen, jobb lett (a világ) a könyvemtől. Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna.

A versírás során mennyiben változott meg a költészethez való viszonyod? Már ha megváltozott egyáltalán. Mennyire vetted észre magadon, hogy a sok olvasás során gyűjtött tapasztalat, élmény befolyásol? Kellett küzdeni ezzel? Azért is kérdezem ezt, mert a verseid egyébként elég markánsak, és önálló nyelvi világgal rendelkeznek.

Mint említettem, mindig is inkább prózai alkat voltam, és főleg prózát olvastam, verseket csak elvétve. Az azonban már korán világossá vált számomra, hogy igazán a rímtelen prózaversek állnak hozzám közel, mégpedig azok, amelyek egyszerre tudnak visszafogottak, intellektuálisak és líraiak lenni. Ilyen versek elsősorban a közép-európai irodalomra jellemzőek, így rengeteg Szymborska-, Krynicki-, Herbert-, Blandiana- vagy éppen Cărtărescu-verset olvastam, amelyek természetesen hatottak rám, de azt hiszem, írás közben nem befolyásoltak közvetlenül. Ami áthallás van egyes szövegekben, az tudatosan került oda.

Igen, és jól érződik ez azon az alapvetően kelet-közép-európai érzelemvilágon, vagy akár történelmi tapasztalaton, amely szintén meghatározó elem a kötet egyik ciklusában. Itt konkrét magyar szerzők – például Radnóti Miklós is – megjelennek, megidéződnek. Mindig is érdekelt ez a tragikus korszak? Radnóti költészete mennyiben jelentett inspirációt számodra?

Ha lehet így mondani, az egyik kedvenc történelmi korszakom a II. világháború ideje, így mindig is foglalkoztam ennek az időszaknak az eseményeivel, történéseivel. Radnóti inspirációja ez esetben kettős volt, hiszen ő az egyik olyan magyar költő, akire azt mondhatom, hogy kedvenc, illetve a Bori noteszben lényegében azt csinálta, mint én a saját kötetemben: az elkerülhetetlenül bekövetkező halálából alkotott költészetet.

És a próza? Többször említetted, hogy az áll hozzád igazán közel. Belekezdtél esetleg egy leendő műbe, dolgozol esetleg novellán, netán regényen?

Igazából nincs időm arra, hogy nagyobb lélegzetvételű prózát írjak, s bár tervben volt, és valameddig meg is írtam egy kisregényt, de ebből nem lesz már semmi. Viszont szerencsére találkoztam Amy Hempel műveivel, aki akár egy-két oldalon is tud maradandót alkotni. Talán valami ilyesmi még belefér nekem is.

Van egy Isten? című ciklus a kötetedben, így, kérdőjellel, s ez már önmagában árulkodó; ha az ember elolvassa a ciklus szövegeit, szerintem megdöbben, én legalábbis megdöbbentem. Méghozzá azon, hogy mennyire ismerős az a kettősség, amely sugárzik a versekből: az igazán értelmes és néhol szeretettel teli párbeszédre való igény, azzal együtt, hogy a beszélőnek – aki alapvetően kétkedő, szkeptikus egyén – igen erős, határozott jelleme van. Mit gondolsz erről?

Igen, ez egy érdekes kérdés, és jó, hogy feltetted, mert ezek szerint átjön az, amit éreztetni akartam. Soha nem voltam vallásos, de magát a hitet mindig is többnyire pozitív dolognak tartottam. Ezen a felfogáson nem változtatott sem a betegségem megjelenése, sem az, hogy ezáltal a halál árnyékának völgyébe jutottam. Ebben a ciklusban a saját szkepticizmusomat és alapvetően pozitív életszemléletemet akartam ütköztetni azzal, ahogyan az emberiség zöme évezredeken át különféle vallások szűrőjén keresztül viszonyult az élethez és a halálhoz. Természetesen ez az ütköztetés sokszor érdekes helyzeteket teremtett.

De a hittel, az ember belső világával, a nem fizikai értelmű létezéssel kapcsolatban, gondolom, megváltozott benned sok minden a betegség kezdete óta.

Ez lehet, hogy meglepő lesz, de semmi sem változott meg a világnézetemben a betegség elhatalmasodása óta. Mindent úgy látok és gondolok, mint eddig. Az ember egy biológiai lény, aki megszűnik létezni a halál pillanatában, utána már számunkra nincs semmi, csak annyi időnk van, ameddig élünk. Talán ettől is szép az életünk.

‍

Bak Róbert

1985-ben született Berettyóújfaluban. Tanár, újságíró, költő. Berettyóújfaluban először a helyi kultúrházban dolgozott, majd magyar szakos pedagógusként a város legjobb általános iskolájában tanított. Újságíróként könyvismertetőket, könyvkritikákat publikál (Ekultúra, Telex, szeged.hu), valamint a moly.hu oldalon giggs85 néven már több mint kétezer könyvértékelést írt. 2022-ben diagnosztizálták ALS-sel. Részben emiatt is kezdett verseket írni. Az Ameddig elhiszem az első kötete, amelyből néhány mű korábban folyóiratokban is megjelent (Irodalmi Szemle, Pannon Tükör).

‍