.svg)
2026. november 12-én a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár 32. kiadására egy színészhallgató érkezik. A Beszélgetés a bántalmazás és az agresszió irodalmi megjelenítéséről című eseményen Adorjáni Panna, Babarczy Eszter, Bartók Imre és Halász Rita beszélgetnek Szabó Eszter moderálásával.
Pár nappal ezelőtt megerőszakoltak a színpadon: kelléksállal, homályos fények között, talpig jelmezben. A jelenetünk után az osztálytársammal csendben kilopóztunk a takarásba, és összepacsiztunk. Jól ment. Az előadás után szülők és diáktársak többször is megkérdezték tőlem, hogyan lehet belemenni ezekbe a tragédiákba, biztos szörnyű lehet átélni őket. Habozok, végül azt válaszolom, erről csak elképzelésem lehet. Nem tudom, mi ivódik bele annak a testébe, aki szexuális erőszak áldozatává válik.
Kevés ismerettel érkezem az irodalmi beszélgetésre. A téma hívott, a felkért szerzők szóban forgó műveit csak borítójukról ismerem. A színházi szcénából érkezve azonnal tudok kapcsolódni az elsőként megszólaló Adorjáni Pannához, aki az erőszak színházi és irodalmi megjelenítéseit taglalja. Míg a színházban hús-vér testekkel komponáljuk meg az agressziót, az irodalomban a tettek súlya a papíron hagy nyomot. Az, hogy ez a súly hogyan, milyen forma hatására képződik meg, a beszélgetés visszatérő elemévé válik.
Bartók Imre azt mondja, a fájdalomnak nincs nyelve. Ha szerelmesek vagyunk, tudjuk, mit kell tennünk: dalba foglaljuk örömünket vagy bánatunkat. A fájdalom ezzel szemben beszűkült állapot, amely leginkább hallgatásra kényszerít. Hogyan is tudnánk mindezt szavakban kifejezni? Megpróbálhatjuk körülírni, az idővel játszani, hangzik el a jelenlévők részéről. Babarczy Eszter a formulán túliságot hangsúlyozza. A zsigeri irodalomban hisz: könyveinek minden állítása igaz, ő maga áll előttünk lemeztelenedett valójában. Ez szűrődik át a papíron – ezt nevezi a szavak mágiájának.
Miért dönt úgy valaki, hogy ezekről a borzalmakról a felszínen túlmutató módon akar írni? Ez nem mindig döntés kérdése. Halász Rita azt mondja, részéről nem volt tudatos a választás, egyszerűen a témához sodródott. Hét évébe telt megírni a regényét, hiszen nem bosszúálló, segítő vagyfeldolgozó, hanem JÓ könyvet akart írni, amely képes árnyaltan bemutatni egy mérgező párkapcsolat dinamikáját.
A bántalmazás nem egyszerűsíthető le jó és rossz népmesebeli szembenállására. A magas irodalom nem ijed meg a komplexitástól, állítja Babarczy. A valóságban ezt nem viseljük jól. Szeretjük eldönteni, hogy éppen kinek van igaza a háború, a gazdaság vagy az oktatás kérdéseiben, és természetesen azt is szeretjük, ha a saját környezetünk nekünk hisz. A művészet ezzel szemben képes megteremteni a kettősség terét, ahol az áldozat nem csupán szende szűz, hanem ambivalenciákkal és hibákkal rendelkező, ízig-vérig ember, akinek társadalmi megítélése sem mindig egyértelmű. Az áldozat szent narratívája egyébként sem válik a javunkra. Egyenesen káros piedesztálra emelni a szenvedő felet: a történet egészét kell megértenünk, az íróknak pedig ezt kell elmesélniük.
Ekkor Bartók Imre szóba hozza Vladimir Nabokov Lolita című regényét, amely az elkövető perspektívájából mutatja meg a szexuális bántalmazás rettenetét. Hiszen a tettes problematikája is megérdemli az odafordulást, az értő figyelmet. Babarczy felveti: ahogyan azt a nemrég nyilvánosságra hozott ügynökakták is megmutatják, nem tudunk mit kezdeni a bűnösökkel, nem tudjuk, hogyan kell egyszerre megérteni és felelősségre vonni valakit, főleg, ha az illetővel közvetlen kapcsolatban állunk, netán a barátunk vagy családtagunk. Az esendőségből lett aljasság nehezen befogadható számunkra. Ennek a történelmi örökségnek a feldolgozása újfent a művészetre hárul majd. Az alkotás azonban nem megrendelésre készül. Az írók nem társadalmi trendeket meglovagolva jelentetik meg műveiket, sokkal inkább saját falaikat próbálják áttörni. Az így születő mű pedig rezonálhat egy szélesebb közönség kérdéseivel és tapasztalataival.
A beszélgetésen négy nő és egy férfi ül a pufi bársonyszékekben. Mondhatom azt, hogy a bántalmazás és az erőszak terhének tematizálása még mindig nőügy? Kinek kellene még itt lenniük? Ha csak férfiak ülnének itt, mit mondanának? Végül eltemetem magamban a kérdéseket valami olyasmit mondva: nehéz ezt megérteni, nehéz egymást megérteni...
